Politikai Tosca

A lemez ennek az emléke. A menekülésnek, az érdeklődésnek és Visnyevszkaja elmúlt fénykorának. Rosztropovics még megússza hírneve súlyosabb sérülése nélkül, lassúak és nehézkesek a tempók, nem sok jön a zenekartól, de a hangmérnökök úgyis a szólistákra koncentráltak. Ebből sül ki ez a Tosca asszonyság kalandjai, valami idegen, szláv mellékízzel, furcsán képzett magánhangzókkal és őrületesen teátrális megoldásokkal. Persze ki legyen teátrális, ha nem az énekesnőt játszó énekesnő, de ez bizonyos szempontból túlzás, repülősós ájuldozás, más szempontból pedig kevés, nem teremtődnek meg a színpadi helyzetek, két énekes a stúdióban békésen elénekelget egymás mellett, nagy hangon, de két külön világban.

A másik énekes Franco Bonisolli, aki - ilyenkor derül ki - sajnálatos módon kimaradt a lemeziparból. Hangja színe kissé Simándyra emlékeztet, persze olaszosabb változatban, az éneklést pedig valami ellenállhatatlanul bájos ostobaság teszi egyedivé. Mondjuk úgy: Bonisolli régi vágású tenor, éneklő marhaszelet, de a szakmáját nagyon érti. A magasságok diadalmasak, férfias hangon megy neki a szerep oda-vissza, az egész figura majdnem karikatúra, de olyan méltósággal viseli magát, hogy senki nem mer nevetni.

A Scarpiát éneklő Matteo Manuguerra körülbelül ugyanez az eset, ahhoz képest, hogy ma milyen ritkán hivatkoznak rá, nagyszerű énekes volt, szédületes és könnyű magasságokkal. Ő is rossz időben született, ma a lába előtt heverne az összes operaház és lemeztársaság, akkor meg egy volt a sok közül. Érdemes addig hallgatni a lemezt, amíg a második tanulság is megmutatkozik, amely szerint attól, hogy Tosca a darab címe, még nyugodtan ki lehet hagyni a dívát a darabból.

(Puccini: Tosca - Deutsche Grammophon, 1976-2005)