Etelka, Aletta

Lényeges különbségek

2005.08.30. 00:00

Programkereső

Elmondom szívesen, hogy mi a különbség egy svájci és egy magyar lemezbolt között. Egyrészt az ár, ott olcsón olyan dolgokat lehet fogni, amiről itthon nem is álmodunk: például a legendás, Roger Desormieres vezényelte La Mert, amelyet Richter a világ egyik legjobb lemezének mondott.

Vagy egy másik korongon Dohnányi zongorázik egy Mozart-zongoraversenyt. De nem a pénz számít, és most éppen Dohnányi sem, mert az egyszerű hallgató számára leginkább csak dokumentumértéke van a felvételnek. Hanem az egyik polcon feltűnt ismerős arc és még ismerősebb név: Lendvay.

Kínos, de nagyon. Az a legfőbb különbség egy svájci és egy magyar lemezbolt között, hogy ott meg lehet venni Lendvay József szólólemezét, nálunk meg nem. Vagy nézzük inkább mulatva? Verseny? Észrevesszük végre itthon is, milyen hegedűstehetség él köztünk, vagy megvárjuk, amíg ő is Edvin Martonná változik?

Talán nem kell nagyon sokáig várni. Ami ezt a lemezt illeti, nem feltétlenül a legnemesebb anyag, de nyilván azt kívánták tőle, hogy bemutathassák a világnak: kelet-európai cigányvarázs, Moszkva-parti esték, Hora staccato, Monti-csárdás, bár az éppenséggel olasz, csak kevesen tudják róla. Kreisler, Brahms egy-egy magyar tánccal és ami most divat: Piazzolla. Csakhogy most nem az számít, amit, hanem ahogyan. Az a jó, dús hegedűhang, az érzet, a hangulat, amit magyarul fílingnek szokás mondani, és ami itt egyáltalán nem egynemű. Igazi, cigányos, ujjpattintgatós zenék mellett van vállrángatós, dzseszszes darab, lélegzetelállító tekerés, asztal mellé való bazseva, aztán a legvégére, függelékként egy Bach lassú tétel. Nehogy félreértés essék, ez a fiú igaziból ezt játssza, de azt is tudja.

Hogy milyen erős a zenei személyiség, az már abból is látszik, hogy ezt a sokféle zenét, népdalt, műdalt, klasszikust és félklasszikust úgy tudja egymás mellé tenni, hogy nem zökken a hallgató, Paganini akkor is virtuóz, ha nagybőgőn pengetnek alatta, és Händel sem biztos, hogy barokk szerző volt, mert kísérő hangszerként a tangóharmonikát is egészen jól bírja. De az egész lemeznek mégis van valami iránya, és az a Bach-tétel. Mert van belőle emelkedettebb felvétel, amikor az ember azt az ájult, ködös, fénytöréses világot látja, amit máskor soha. Lendvay Józsefnél viszont csak a magától értetődő, sallangmentes hegedülést hallani, ami arról szól, hogy ez a Bach is csak ember volt. És ennél jobb hírt nehéz mondani.

Az egészet csak azért mesélem, mert ha így megy tovább, tényleg hülyét csinálunk magunkból. Egy szép napon jön egy kis zöld lény egy távoli naprendszerből, és elmeséli majd, hogy milyen zseniális hegedűs lakik a szomszéd utcában.

(Lendvay - Sony, 2005)