Auguszta

Scenes de la vie de boheme

2005.08.31. 00:00

Programkereső

A Teatro alla Scala ezen Bohémélet-előadását 2003 februárjában rögzítették, a TDK mégis közel két évet várt a megjelentetésével. Ez talán az amúgy nem csekély konkurenciával is indokolható. A Puccini remekéből készült hangfelvételeknek jó ideje se szeri se száma, ma azonban már dvd-n is kapható egy-két említésre érdemes produkció: többek között a San Francisco-i Opera előadása a század ünnepelt Rodolfójával, Pavarottival, ahol Freni és Gyaurov a partnerei, vagy egy Metropolitan-rögzítés a Deutsche Grammophonnál, ahol Pavarotti mellett Mirella Freni és Invar Wixell szerepel.
57bf1d78-0f21-489f-a19c-56fa645d99b8

A Warner kiadásában kapható a Neill Schicoff és Ileana Cotrubas főszereplésével készült nagyszerű Covent Garden-i, valamint a Baz Luhrmann rendezte, immár több mint tíz éves ausztrál produkció. Ez nem sok, de nem is kevés. Akár látatlanban is elmondható minden újabb Bohémélet-kísérletről, hogy Pavarotti ihletett előadásait nehéz lesz felülmúlni.

A cikk címe a Puccini-opera alapjául szolgáló, Henri Murger által 1848-ban írott mű eredeti címére utal. Nem tudom, Zeffirelli olvasta-e, de rendezésében mintha maga is képekben, jelenetekben, színpadi látványban, egymástól élesen elváló tablókban gondolkodna. Meglehet, maga Puccini is ezt tette, egy szorosan összefonódó jelenetsort, négy, egymástól különböző karakterű felvonást képzelt el, amely zeneileg viszont nagyon is egységes és szilárd struktúrát alkot. A felvétel nem a Scalában készült, hanem a hipermodern Teatro degli Arcimboldiban, ahol az akusztikai körülmények közel sem olyanok, mint a Scalában, de a színház így is minden igényt kielégít. Az előadás rendezője a sokat látott (és sokat láttatott) Franco Zeffirelli, aki legutóbb a Mindörökké Callas című bohózattal borzongatta a gyanútlan nézőkben rekedt jó ízlést. Tipikusan Zeffirelli-produkció ez a Bohémélet is, rendezője a tőle megszokott magas színvonalon, ám minden különösebb intellektuális megrázkódtatás nélkül valósítja meg elképzeléseit. Akik kedvelik az efféle hagyományos operarendezéseket, vagy ahogyan mondani szokás, „az alkotó eredeti szellemében, a szerzői intencióhoz hűen” történő megvalósítást – az egyszerűség kedvéért ne akadjunk fenn most az iménti kitétel meglehetősen problematikus voltán –, Zeffirelliben bizonyára most sem fognak csalódni.

A benyomásaim vegyesek. A tablók szépek, színesek és plasztikusak, a színpadi tereket jól kihasználva maga az előadás mozgalmas, a mégoly kevéssé invenciózus színrevitel is betölti a szerepét; az agyonjátszott műveket övező vaskos közhelyeket ügyes színpadi megoldások keretezik. Kifejezetten jó ötletnek érzem például a második felvonás színpadképének kettéosztását. Ez könnyen indokolható az egyetlen sík potenciális túlzsúfoltságával; igen eredeti ez a megoldás, az így létrehívott játék a kávéházi külső és belső terekkel. Ezzel az ötlettel – a nézői figyelmet ugyan kissé megosztva, de – teljes lehet a felvonás kórus adta élménye is. Hasonlóan jól rendezett az első és harmadik felvonás padlásszobát ábrázoló tablója: az eredetileg kicsiny, itt színpadnyi méretű padlásszobát ügyesen, néhány kopott kacat színpadra helyezésével sikerült szűkíteni, valamint a harmadik felvonás téli utcaképe is költőien rajzolt, bár kétségtelen, enyhén keresettnek, giccsesnek hat. Alapvetően új ötletek nélkül, a kicsit rozsdás, kicsit poros, s talán unalmas, de kipróbált és kényelmes Bohémélet-színpadképek biztonságával épül az előadás: Zeffirelli nem értelmez, pusztán ábrázol, de nem érzéketlenül, hanem ügyelve a részletekre, mondhatni színesen, a koncepció adta kereteken belül kimondottan ötletgazdagon. Afféle részletező jellegű produkció ez, meglehet, talán túlzottan is magabiztos és mesterkélt, aprólékos látványtervvel és pepecselő színészvezetéssel, a spontaneitás minimális illúziója nélkül. S noha ez egy biztos lábakon álló előadást eredményez, két órán keresztül nézni egy zenélő ékszerdobozt több mint kínos.

Ennek az elképzelésnek köszönhetően nem is igen van mód és hely a szokványostól eltérő alakításra. A főbb szerepeket dél-amerikai énekesek töltik be, Rodolfo szerepét az argentin Marcelo Álvarezre, Mimiét pedig a chilei Crístína Gallardo-Domasra osztották, az ő alkata és megjelenése ideális a szerepre. Neve mindkettejüknek jól cseng, hangjuk már kevésbé. Álvarez vokális teljesítménye megfelelő, nem nélkülözi a szerepben oly fontos líraiságot sem, magas fokú ének-intelligenciája, választékos modora, biztos hangképzése átsegíti őt az akadályokon, de neki sem sikerül átlépnie saját árnyékát. Szerepformálása minden igyekezete ellenére kissé szürke és egyhangú – még ha ezt teátrális manírokkal próbálja is ellensúlyozni –, megbízható, de valahogy nem tart sehová. Bár könnyen lehet, nem annyira a művészi teljesítményből, mint inkább nem túl előnyös színpadi megjelenéséből vezethető le az előbbi bírálat. Álvarez éneklése egyenletes, sosem forszírozott vagy harsány, helyenként mégis kissé fáradtnak tűnik. S ha korábban Pavarottit etalonként emlegettem, talán az ő hangjának fénye hiányzik ebből a Rodolfóból.

Gallardo-Domas-szal korábban jó tapasztalataim voltak, Angelica nővérje (EMI, 1999) gyönyörű, árialemeze (Bel Sogno, Teldec, 2001) sokoldalú művészt sejtet, meggyőző orgánummal, példás formatisztasággal. A chilei szoprán – bár korrekt teljesítmény az övé is, s a korábbi élmények pozitívumait rendre igazolja – hasonló problémákkal küzd, éneklése színekben szegény, árnyalatlan, s noha elég „izmos” és fényes a hangja, mégis hiányzik belőle az igazi drámaiság, a sötét tónus. Interpretációjában a szerep érzékisége teljesen feltáratlan marad, legtöbbször alig képes kitölteni a szólam széles skálán mozgónak jóindulattal sem mondható dimenzióit. Mindazonáltal Gallardo-Domas igyekezete vitathatatlan, pontosan adagolja az effektusokat, mégis, nem érzem mögötte a tudatosságot, ahogyan mondani szokták, hogy „elkapta volna a szerepet”; sőt helyenként érthetetlen és felesleges gesztusokkal, ügyetlen színpadiassággal próbál operálni.

A mellékszereplők egytől egyik kitűnőek, elsősorban a Musetta rövid, de harsány és egyáltalán nem könnyű szólamában brillírozó koreai szoprán, Hei-Kyung Hong. Jól teljesít a Marcellót megformáló Roberto Servile (aki nagyobb szerepekben is becsülettel helyt állt már, a Naxosnál többek között A sevillai borbély címszerepét és A trubadúr Luna grófját is lemezre énekelhette), és nem kevésbé hiteles a Colline-t alakító Giovanni Battista Parodi sem. A zenei irányításért felelős Bruno Bartoletti vérbeli színházi karmester, több évtizedes operai és hanglemez-tapasztalattal a háta mögött. Tempói sodróak, de nem hajszoltak, a finom részletek néha ugyan elsikkadnak, de ettől eltekintve végig megbízható dirigens benyomását kelti. Hallhatóan rutinból, de a poézist nem nélkülözve vezényel. Az előadás összességében kissé egyenetlen, de bőven jobb, mint elfogadható, bár Zeffirelli költőinek szánt, de inkább mesterkéltre sikerült rendezése a maga nemében tetszetős, szuggesztív és tudatosan felépített, még ha semmit sem tud is hozzátenni a darabról korábban kialakított képünkhöz. Fájóbb, hogy a főbb szereplők is adósak maradnak a tagoltan megformált figurákkal és a lelki-érzelmi folyamatok szerves összefüggéseinek felszínre hozásával, vagy a melodramatikus mozzanatok kiteljesítésével.

A korábbiakkal szemben jelen kiadvány egyik legnagyobb erénye, hogy kitűnő képminőségben élvezhetjük a darabot, bár örömünket kissé halványítja, hogy a videó-rendezés elég sematikus. Nem mintha merev vagy statikus volna, de úgy érzem, közel sem használja ki megfelelően a közelik, vagy a kameramozgatás nyújtotta lehetőségeket. Berendezésünktől függően három hangformátum (DD 5.1, DTS 5.1, PCM Stereo) között választhatunk, sőt, extraként, mintegy tizennyolc percben egy Zeffirelli-interjút is meghallgathatunk. Tudjuk, a mester nem a meglepetések embere: ahogy az előadás, úgy ez az interjú sem tartalmaz sok újdonságot.

(Puccini: Bohémélet; km.: Marcelo Álvarez, Cristína Gallardo-Domas, Roberto Servile, Hei-Kyung Hong (ének); a Scala Zenekara és Énekkara; vez.: Bruno Bartoletti; rend.: Franco Zefirelli; TDK DVD, DV-OPBOH)