Lázár, Olimpia

A Nagy Októberik

2006.01.18. 00:00

Programkereső

„Én amellett vagyok, hogy zeneszerzőink muzsikája mindenekelőtt mélyen eszmei és tartalmas legyen, tehát széles értelemben programszerű is." (Dmitrij Sosztakovics)
04b623dd-8aaf-42dc-9a43-975828c285e9

Ha a közelmúlt mosolyra ingerlő törpebotrányára gondolok, jelesül a Nemzeti Filharmonikusok Dal az erdőről-előadása nyomán kifakadt, mesterségesen gerjesztett hisztériára, egy cseppet megrémülök, lemezrecenziót vagy bármi effélét vajon írhatok-e az imént idézett műhöz hasonló ideológiai tartalmat hordozó alkotások legújabb cd-felvételéről? Nem lesz-e holnap újabb heves tiltakozás tiltott önkényuralmi jelképek többszöri emlegetéséért, nem lesz-e tüntetés az EMI magyarországi irodája előtt, amiért a cég nem átall nyíltan a kommunizmust, helyesebben a bolsevik forradalmat dicsőítő műveket forgalmazni, ráadásul egy, a művek ideológiai tartalmára referáló (provokatív!?) borítóval?

Megpróbálom egy időre félretenni a fentiekkel kapcsolatos félelmemet, és veszem a bátorságot, hogy Sosztakovics II. és XII. szimfóniájából készített legújabb cd-t meghallgassam, hovatovább kommentáljam, nem utolsósorban az idei Sosztakovics-centenárium végett is. Ezt legkevésbé sem azzal a céllal teszem, hogy a korábban kiprovokált vitához hozzátegyem a magamét. Már csak azért sem, mert ez a vita (vagy ha lenne ilyen) távolról sem az a vita lenne, merthogy egyrészt egy nemzetközi lemezfelvétel és egy budapesti hangverseny nem ugyanaz a kategória, másrészt pedig mert nem akarok hozzátenni semmit. Csakhogy amikor még mindig olyasmikről olvasni a honi sajtóban, hogy például a Stazi Memorial nevű német szervezet hevesen tiltakozik egy DDR fantázianévvel az üzletek polcaira került tusfürdő forgalmazása ellen, mert azon sarló, kalapács és körző látható, s ez sértheti „az egykori NDK-ban meghurcolt emberek érzéseit” (forrás: Magyar Nemzet, 2005. december 9.), vagy amikor egy internetes hírportál nemrégen arról tájékoztatta az olvasót, hogy a karácsonyi dekorációban nem tilos a vörös csillag, mert azok (a szombathelyiek) nem olyanok (lekerekítettek a csúcsok), amilyeneket a törvény tilt (forrás: index.hu), akkor minimum nagyot nyel az ember, és szégyenlősen viszi a pénztárhoz ezt a Sosztakovics-lemezt. Hallgatásakor még bele is pirul, mikor a II. szimfóniában belép a kórus, s talán még nagyobb kockázatot vállal, ha róla írásban is megnyilvánul. A félreértések elkerülése végett: nem az zavar, ha valaki aggályosnak, esetleg nem helyénvalónak tartja e művek magyarországi megszólaltatását, ezt magam is akceptálnám, hanem az, hogy egyesek erőszeretettel kreálnak botrányt ott, ahol annak nincs helye.

Persze mondhatnánk: miért ne lendülhetnénk nagyvonalúan át ezen, miért nem hagyjuk figyelmen kívül az efféle kicsinyes hisztériakeltést, s miért nem hagyjuk kommentár nélkül e zeneművekhez eleve hozzátartozó politikai-ideológiai referencialitást? Ez bizony nem könnyű feladat, annál is inkább, mivel nem a remekművekhez rendelt mondvacsinált politikai aktualitás fűzi össze a műveket azok ideológiai vonzataival, hanem kifejezetten politikai események, évfordulók megünneplésére rendelt darabok ezek, s valljuk be, nem kimondottan korszakos mestermunkákkal van dolgunk. Felvetődhet itt a régi kérdés, milyen is az ún. elkötelezett zene, ahogyan kétségkívül létezik elkötelezett irodalom vagy elkötelezett képzőművészet, film stb; a szöveg nélküli zene esetében ez kétségkívül különösen problémás. Noha műalkotásokat politikai ideológiák szolgálatába állítani elvileg egyszerű feladat.

Tudjuk, ez a húszas évek Szovjetuniójában magától értetődően történt így. A helyi adminisztráció minden szintje, kétségbe vonva a művészetek autonómiáját, a művészi szabadságot, hatalmi eszközökkel próbálta a kultúrát irányzatosan újraformálni. A művészi közlésnek akkoriban alig maradtak olyan formái– s az azt követő évtizedekben ez a jelenség egyre aggasztóbbá vált –, amelyeket ki lehetett volna vonni a közvetlen pártszolgálat igájából, vagy ha tetszik, az ideológiai jelöléskényszer jármából, hacsak szerzőik nem akarták az „üres formalizmus” súlyos következményekkel járó bélyegét magukra venni, melyből akkoriban egyenesen következtek a „népellenes”, „népáruló” stb. jelzők.

Már csak terjedelmi okokból sincs módom Dmitrij Sosztakovicsnak a párthoz, a rendszerhez fűződő viszonyát ecsetelni – súlyosan meghurcolták, annyi bizonyos. S bizony számos műve – s nem is csak az övéi – ma azért aggaszt vagy ingerel fejcsóválásra egyeseket, gerjeszt vitákat, mert közvetlenül kapcsolódik az akkori szemérmetlen kommunista propagandához, s egy olyan ideológia szolgálatát vállalja, mely a közelmúltban került a történelem nappalijából – mondjuk így – a sufniba, lévén, hogy ma már csak a világ néhány pontján lehet nyomozni a kommunizmusra vagy a „létező szocializmusra” többé-kevésbé emlékeztető állami és politikai berendezkedések után.

Azért nem árt tisztázni: e két Sosztakovics-szimfónia elsődlegesen nem Sztálint, nem a Kommunista Pártot, nem a szovjethatalmat, hanem a munkásmozgalom legnagyobb történelmi eredményét, ahogy akkoriban mondták: a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat ünnepli, mely való igaz, akkortájt sokak szemében egyet jelentett a fentiek ünneplésével. Az op. 14-es II. szimfónia „Szimfonikus ajánlás Októbernek” címmel jelent meg a forradalom tizedik évfordulójára 1927-ben. Az 1920-es évek Szovjetuniója, egy fiatal és teljes egészében új alapokra épülő ambiciózus államszervezet igyekezett elhitetni a bel- és külföldi művészekkel egyaránt, hogy kész bőkezűen támogatni a művészeteket. Akkoriban az ún. balos művészeteszmény divatja járta a megújult Oroszország kulturális életében, tekintve, hogy a korszak alkotásesztétikai alapvonásait meghatározó avantgárd szívesen működött együtt a regnáló hatalommal. Ez a támogatás persze leginkább csak azoknak járt, akik hajlandóak voltak a kommunista eszméket fenntartás nélkül dicsőíteni, s ezenközben a művészet állami pártfogói ily módon kívánták saját hatalmukat mintegy szimbolikusan is legitimálni. Ekkor érte az akkor mindössze húszesztendős, s az I. szimfónia világraszóló diadalának eredményeit még be nem zsebelő Dmitrij Sosztakovicsot a felkérés, hogy írjon egy szimfóniát a forradalom tiszteletére. Az elkészült darab, az egytételes II. szimfónia zenekarra és énekkarra íródott, szövegét Alekszandr Bezimenszkij Komszomol-költő faragta. A lemezen hallható másik kompozíció az op. 112-es XII. szimfónia, mely, akárcsak az első, 1917 forradalmi eseményeinek állít emléket, s melyet az SZKP XXII. kongresszusának alkalmából mutattak be 1961-ben Leningrádban, Jevgenyij Mravinszkij vezényletével. Míg a II. szimfónia egytételes, a XII. négytételes mű (megszakítások nélkül), tételeiben (A forradalmi Pétervár, Razliv, Aurora, Az emberiség hajnala) a forradalmi eseményekre, történelmi relikviákra emlékezik, noha a szerző korábbi tervei szerint Lenin zenei portréjának készült. A két művet harmincöt év választja el – sztálini terrorral, világháborúval, az ötvenes évek változásaival terhelt harmincöt kemény esztendő –, s bennük jól nyomon követhető Sosztakovics stílusának változása is.

Említettem már, hogy Sosztakovics ezen művei, elsősorban a II. szimfónia, nem megfellebbezhetetlen állócsillagok a XX. század zeneművészetének tágas egén, s nem annyira esztétikai, mint inkább történeti értékei miatt rögzülhettek a kánonban; s az ilyen művek esetében félő, hogy ezen történelmi összefüggéseiket lehántva érdektelen fércművekké fonnyadnak. Mégis, azt hiszem, a puszta történeti értéken túl lehetnek egyéb erényei is ezeknek a szimfóniáknak, lévén, hogy voltaképpen egy tizenöt darabból álló, fél évszázadot átívelő, egyedülálló szimfónia-ciklus elidegeníthetetlen részei. Tudjuk, Sosztakovics mennyire szívesen szemlélte egyfajta sorozatkánt saját „szimfónia” műfajmegjelöléssel publikált kompozícióit, bármennyire is különbözőek voltak azok. A II. szimfónia pl. egy briliáns I-t követ, a XII. pedig egy drámai X-et és XI-et. Majd a tragikus XIII. szimfónia következik. Mindegyik szimfónia egy-egy többé vagy kevésbé, de fontos építő- és kilométerkő a ciklusban. S ezért e darabok csekélyebb abszolút értéke mellett egy vállalt koncepcióval is számolni kell, mely, ha akarjuk egy tipikusan XX. századi művészsors stációiként is szemlélhető: egy diktatúrában élni és alkotni akaró entellektüell történelmet, politikát meg nem kerülő, elsősorban mély humanizmust közvetítő alkotásaiként – Sosztakovics „homo politicus” és „homo moralis” is egyben –, amelyekhez Babij Jar és 1905 emléke éppúgy hozzátartozik, mint a Nagy Honvédő Háború, az októberi forradalom vagy éppen május elseje.

A rigai születésű Mariss Jansons minden bizonnyal e művek legjobb, de legalábbis legkimunkáltabb stúdiófelvételét készítette el tavaly az EMI-nál. Jansons maga is közelről ismerte egyrészt a 70-es 80-as évek Szovjetuniójának eltorzult zenei életét, ugyanakkor magának Dmitrij Sosztakovicsnak az életművét is – már ez a tény is megkülönböztetett figyelmet kell hogy irányítson a lett karmester Sosztakovics-felvételeire. Míg korábban több európai és amerikai zenekar adta Jansons lemezeinek közreműködőit, addig ezen a cd-n, csakúgy, mint a legutolsó kettőn, saját együttese, a példás ritmikai fegyelemmel muzsikáló Bajor Rádió Szimfonikus Zenekara volt segítségére, mely a hallottak alapján nyugodtan nevezhető Európa egyik legjobb szimfonikus zenekarának. Jansons és müncheni zenekara olyan magától értetődően olvassa a néhol különösnek tetsző sosztakovicsi gesztusokat, ahogy csak nagyon kevesen. Tudjuk, hogy a Mahlerhez hasonlóan „zenei terekben” gondolkodó Sosztakovics szimfonikus művei milyen komoly kihívást jelentettek a hangrögzítés számára az elmúlt évtizedekben. A kifejezetten az élő előadás sajátosságaira hagyatkozó művek lemezen nem mindig érték el a kívánt hatást, s nincs ez másként Jansons felvételeivel sem. Sőt, az ő objektívebb értelmezésében kevésbé depresszívek, darabosak ezek a szimfóniák, s olykor talán kevésbé „gorombák” is, mint azt például a már-már társalkotó Mravinszkij élő felvételein megszoktuk, s ez még a II. szimfónia kakofón középrészének kidolgozására is igaz. Jansons a korábban hallottaknál simábbra gyalulja az elemek forrasztásakor keletkező sorjákat, rendre lekerekíti Sosztakovics félbehagyott mondatait, s néha szebbnek mutatja e műveket, mint amilyenek azok valójában – elegendő a XII. szimfónia igencsak túlírt zárására gondolni – ám ez a legkevésbé sem zavaró.

Jansons e kiadvánnyal továbbgördítette saját, a nyolcvanas évek vége óta bővülő, Sosztakovics szimfóniáit és egyéb műveit rögzítő cd-sorozatát. Hogy szándékolt-e, hogy éppen egy vörös zászlót lengető grafika került az első (VII. szimfónia, 1988/1995) és az (eddig) utolsó lemez borítójára, nem hiszem. Az vagy sem, mindazonáltal beszédes, mint az egész sorozat egyébként „dizájnos” és külsőre tetszetős borítóterve, mely egyértelműen a művek történelmi kontextusának egyfajta ikonográfiája is próbál lenni. Sosztakovics VII. szimfóniája kapcsán azonban egy ezzel nagyon is összefüggő kérdés merül fel: a VII. szimfónia az egyik leggyakrabban játszott és lemezre vett huszadik századi mű, népszerűsége bemutatása óta töretlen. Végigböngészve a darab több tucat lemezt felölelő diszkográfiáját, köztük számos olyan akad, ahol a borító egy kommunista propagandaműnek kijáró grafikával kíséri a hanglemezt. Mivégre is? Hagyományosan sokan tekintik a kommunizmusnak a fasizmus felett aratott győzelme egyik jelképeként a művet, holott maga a szerző egészen másképpen határozta meg a darab „mondanivalóját”. Először: Sosztakovics már jóval a németek támadása előtt elkezdte tervezni a művet, ennél fogva nem igaz, hogy a háború vagy a hazájára törő ellenséggel szembeni harc ihlette; a VII. szimfónia nem katonai szimfónia. Másodszor – idézzük a szerzőt – „VII., „Leningrádi” szimfóniámat igen gyorsan írtam meg. Nem tudtam nem megírni. Tombolt a háború. A nép között akartam lenni, megalkotni országunk képét a háborúban, zenébe foglalni küzdelmünket. (…) Írni akartam korunkról, kortársaimról, akik erejüket, életüket nem kímélve harcoltak, hogy legyőzzék az ellenséget. (…) Az emberiség más ellenségeire gondoltam a téma komponálása idején. A fasizmus természetesen visszataszító számomra, de nem csupán a német fasizmus az; valamennyi formája visszataszító. (…) Mindenkiért szenvedek, akit megkínoztak, agyonlőttek, halálra éheztettek. (…) Valójában semmi kifogásom az ellen, ha a VII.-et „Leningrádi” szimfóniának nevezik, de nem az ostromlott Leningrádról szól, hanem arról a Leningrádról, melyet Sztálin pusztított el, és amelynek elpusztítását Hitler csupán befejezte” – vallotta Sosztakovics. (Testamentum. Dmitrij Sosztakovics emlékei Szolomon Volkov szerkesztésében, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997)

Tudomásom szerint Volkov könyve minden világnyelven olvasható. Hogyan lehetséges mégis, hogy a lemezfelvételek egy jelentős része vörös csillagos, mozgalmi zászlós vagy egyéb kommunista jelképeket felvonultató borítóval kerül fogalomba? Megítélésem szerint ezzel a következő a probléma: az ilyesféle lemezborítók (az EMI-é, a Chandos-é, a Daphne-é, az Omegáé, a Doriané.) nemcsak hogy figyelmen kívül hagyják (talán hanyagságból, talán ostobaságból) a szerzői intenciót – ez még nem volna baj –, de kifejezetten szembemennek azzal, sőt meghamisítják azt, s a VII. szimfóniát mozgalmi-kommunista, s csak mellesleg háborúellenes műnek, vagy a fasizmussal való szembenállás harcának „zászlóvivőjeként” aposztrofálják. Ezzel pedig nem tesznek mást, mint egy olyan nézőpontot érvényesítenek, amelyet nemcsak elutasított a szerző, de a művet gátlástalanul kisajátító, nem mellesleg magát Sosztakovicsot és másokat kíméletlenül meghurcoló, milliókat megsemmisítő politikai hatalom vallott teljes mellszélességgel magáénak. Vagyis voltaképpen nem tesztnek mást, mint rendre újratermelik azt a diskurzust, amelyet másfél évtizede magunk mögött hagytunk. Nem kell nagyon a sosztakovicsi sorok között olvasni ahhoz, hogy elfogadjuk: a „Leningrádi” szimfónia valójában miről szól, s hogy miről nem.

2006 Sosztakovics-év. Száz éve született a szerző. Van tehát tétje a hozzá vagy műveihez fűzött honi botrányoknak is, szóljanak bár azok ál- vagy valódi problémákról, s van a meggondolatlan borítógrafikáknak is, amelyek, legyünk őszinték, diszkurzív értékkel bírnak, mert akár interpretációs stratégiákat is kijelölhetnek, amelyeket talán szintén nem haszontalan szóvá tenni. Mint ahogyan ezen művek előadásainak és lemezfelvételeinek is nagyobb a tétje, minthogy pusztán „hiteles” dokumentumokat, zenei mementókat szolgáltassanak egy letűnt korszak feldolgozásához, vagy egy többek által vitatott életmű újragondolásához. A Sosztakovics-centenárium egyik legnagyobb kérdése lehet, hogyan viszonyuljunk ma a komponista azon műveihez, amelyek nyíltan vállalják a mozgalmi vagy kommunista ideológia szolgálatát, s hogy nem tekintjük-e ezek nyomán azon műveit is ilyennek, amelyek egészen másról szólnak. Úgy vélem, játszanunk kell ezeket a műveket, mert többségükben jó darabok, de tanulnunk is kell belőlük. S ha lehet, megválaszolni, milyen a mi Sosztakovics-képünk száz évvel születése, harmincegy évvel halála, és tizenhat évvel a kommunizmus bukása után.

(Dmitrij Sosztakovics: II. szimfónia, XII. szimfónia; Bajor Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara; vez.: Mariss Jansons, EMI 3359942)