Árpád

Feketén-fehéren

2006.01.31. 00:00

Programkereső

Ha egy zongorista fekete ruhába öltözik, fekete zsebkendőt használ, leül a fekete zongorához, hozzá még a haja is fekete, a hallgatóság menten elkönyveli: a zongorista tragikusan zongorázik. Ha ehhez a zongorista veszi a bátorságot ahhoz is, hogy nő legyen: azonnal rásütjük, hogy boszorkány.
f7d7539a-af29-4bb5-83ce-d8a9e18ebb5c

Nem tudom, Eliso Virszaladze civilben milyen, úgy sejtem egyébként, kedves és szigorú – épp olyan, gondolom, ahogy zongorázik. Engem a Zeneakadémián hallott Chopin-koncert után nem is igazán érdekel, mit csinál civilben, pl. akkor is fekete zsebkendőbe törli-e a kezét, és hajlandó-e leülni egy piros fotelbe: engem kizárólag a zongorázása érdekel. Az viszont zeneakadémiai koncertje után nagyon érdekel.

Pedig azt mondják, nem is Chopint játszik a legjobban. Schumann-játékát Szvjatoszlav Richter pl. kinyilatkoztatásnak nevezte. Egy jóval kevésbé híres barátom pedig az ő K 503-as Mozart-zongoraversenyének felvételétől lett komolyzene-rajongó (sajnos mikor visszaadta, a lemez kettétört, ám nem gondolom, hogy ez is boszorkányság lett volna, inkább csak a szovjet lemez gyengesége, de emlékezetem szerint egyetlen – igaz, helyrehozhatatlan – gyengesége), és a maga módján ez se kisebb érdem, mint Richternek tetszeni.

Most Chopint játszott, egyik sztenderd műsorát. És egyszerre megértettem, miért nem írt Chopin zenekari műveket. Nem volt rá szüksége, a zongora ugyanis képes visszaadni egy teljes zenekar színeit – „csupán” úgy kell rajta játszani, ahogy Eliso Virszaladze. Itt a halk és a hangos között úgy volt vagy huszonöt fokozat, grammra kimérve, hogy a leghangosabb ütéseknél is zenét hallhattunk, nem kalapálást, a leghalkabbaknál pedig azt csodáltam, hogy egy ismeretlen (és feltehetőleg nem is túl jó) hangszernél Virszaladze nem fél attól, hogy nem szólal meg egy hang. Itt bizony minden billentyű megszólalt, pontosan és szépen.
De a színek, a pontosság csak az egyik oldala volt a muzsikálásnak. A másik: hogy minden mű előadása tökéletesen fel volt építve, végig volt gondolva. Sőt: az egész koncert, lelkileg is, energiabeosztásilag is. Az f-moll fantázia után a Berceuse nekünk is kellett, a Scherzo pedig nagyot robbant a végén.

Hogy ez tragikus, démoni vagy sötét zenélés volna, nem hiszem. Már ahogy a Polonéz-fantázia a káoszból a rendezettség felé haladt, az is a születést, az életet juttatta eszembe, a h-moll szonáta dús tájai fölött volt időnk ellebegni. Életigenlő zongorázás, akkor is energiával teli, mikor lassú. És persze tragikus, ahogy tragikus Chopin, mert nem szalonzene – akkor sem, ha inkább azt az arcát szokás megrajzolni. És nem vált szalonzenévé még a ráadásban sem, pedig ott egy pillanatra azt hittem, a művésznő most egy kicsit a zsöllyének is játszik – de aki nem szokott hazudni, az valószínűleg nem is tud, pláne nem akar. A szalon-Chopin felől nézve persze sötét volt a Szonáta harmadik tétele, az f-moll fantázia pedig bárhonnan nézve is – de aki azt hiszi, hogy pl. A varázsfuvola vígjáték, az hallgassa meg elölről. Vagyis gyanítom, bennünk van a hiba, nem a zongoristában, aki azonosul a szerzővel.
Mert ezt éreztem Virszaladze legnagyobb erényének: hogy nála a fekete ruha nem jelmez, hanem álca, mely mögé elbújhat az ember. Virszaladze nincs ott, amikor játszik, vagyis nem érezzük, hogy mondjuk fáj a feje, zavarja a zongora vagy a repülőút vagy a szonáta első tétele után tapsra fakadó közönség – a muzsikus van ott, aki nem önmagát tolja előtérbe (mint pl. ugyanebből az „istállóból” Liza Leonszkaja a minap), hanem Chopint. És azt se tudjuk, Chopin (vagy Virszaladze) milyen nemű – csak azt, hogy nemes.

Bámulatos technika, jéghideg agy és forró szív. És persze óriási rutin. Virszaladze tudja, mikor kell egy icipicit késleltetni a bal kezet a jobbhoz képest – de nem él vissza ezzel az eszközzel. Ahogy a csúcspontokkal sem: nála művenként egy van – és ez lehet egy pianissimo agogika is, mint mikor a Berceuse monoton balkéz-osztinátója egyszer csak dominánsra vált, vagy mikor az f-moll fantázia végső robbanása után váratlanul a jobb kéz halk éneke szólal meg. Ugyanakkor semmi finomkodás, semmi szublimáltság vagy desztilláció: Virszaladze nagyon is materiális és mindvégig jelen való. Tudatos – sohasem improvizál. Ezt persze lehetne kifogásolni is, de ha valakinek ilyen világos a gondolkodása, azt én szívesen követem.

Hogy mindez együtt, a fekete ruhát is beleértve, boszorkányság? Nem tudom, nem értek a boszorkányokhoz – de abban biztos vagyok, életem egyik legjobb zongorakoncertjén voltam. És azt tanultam Virszaladzétól, hogy ezt feketén-fehéren kimondjam, nem törődve avval, mások is ünnepnek érezték-e ezt az estét.

(2006. január 29. 19:30 Zeneakadémia Nagyterme; Eliso Virszaladze (zongora) koncertje; Chopin: Asz-dúr polonéz-fantázia, op. 61; h-moll szonáta, op. 58/3; c-moll noktürn; Esz-dúr noktürn; f-moll fantázia, op. 49; cisz-moll fantázia-impromptu, op. 66/4; Desz-dúr berceuse, op. 57; cisz-moll scherzo, op. 39/3)