Etelka, Aletta

Lang Lang viszi magával a hallgatót

2006.03.22. 00:00

Programkereső

Csodálatos ember. Elsőre nem látszik rajta, ahogy ül az öltözőben a zongoránál, máshogyan csíkos zakóban és nadrágban, a keze szokatlanul puha, ahogy bemutatkozunk egymásnak, és aztán keresztbe facsarja a lábát, és beszéd közben tépdesi száraz ajkáról az elhalt bőrt. Ő tehát Lang Lang, akinek meg kell mentenie a klasszikus zenét.

Miért pont neki? Egyrészt azért, mert nagyon tud zongorázni. Virtuóz típus, gyorsan és sokat jelleggel, ha szidják, ezért teszik, nem mély, nem nagy, csak fürge. De van egy csomó egyéb jellegzetessége. Például nyugodt, nem görcsöl. Kérdezem tőle, kínaiként nem érzi-e, hogy háromszor annyit kell dolgoznia, mint egy európainak, hogy elfogadják. Azt sem érti, mit akarok ezzel. Mindig sokat kell dolgozni, ha szépen akar zongorázni az ember, akár kínai, akár német, akár magyar. De az tény, hogy ha valaki a klasszikus zenét igazán jól akarja játszani, nem maradhat Kínában. El kell jönni Európába, hogy megismerje az életet, a kultúrát, a történelmet. Mert a zene is nyelv, amit el kell sajátítani. De egy kínai számára mindig idegen nyelv marad? Miért maradna, kérdez vissza. Rengeteg olyat ismer, aki tökéletesen beszél kínaiul, pedig nem ott született. Ha telefonon beszélne vele, nem jönne rá, hogy nem ázsiai ember van a vonal másik végén. Neki az utazás ideje tizenegy éves korában jött el, amikor Németországba ment, versenyre. Aztán tizennégy évesen Amerikában, a Curtis Intézetben tanult tovább. Hogy miért kellett egyáltalán zongoráznia? Mert kétévesen látta a Tom és Jerryben, hogy a macska üldözi az egeret a zongorában, és közben Liszt szólt, a 2. magyar rapszódia. Ő is játszani akarta ezt a zenét. A lehetőség adott volt, a kulturális forradalomnak már régen vége, és Kínában szinte agresszív vágy élt a tiltott európai kultúra megismerése iránt. Mindenki Shakespeare-t és Hugót olvasott, hegedülni és zongorázni tanult. És kimondja az egyik kulcsfontosságú adatot: ma Kínában húszmillióan tanulnak zongorázni. Megismétli a számot, húszmillióan.

Mondja tovább is. Ázsiában a klasszikus zenei koncertek közönsége 90 százalékban fiatalokból áll. Európában éppen fordítva van. De hát ez a globalizáció. Ott viszont a Pekingi Operába nem járnak, csak az idősek. Az elaggás ellen persze lehet tenni, mondjuk, nyári koncerteket kell tartani, ingyenes előadásokat, ahol lehet beszélgetni is a muzsikáról, hogy a fiatalok megértsék, ez róluk szól, és nem kell félni tőle. Médiasztárrá kell válni? Azt nem, meg kell találni az egyensúlyt. Ő ott van a tévében, a lapok szépeket írnak róla, de komoly muzsikus akar maradni. Azért a labdarúgó-világbajnokság megnyitóján ott lesz, Gershwint játszik, meg valamit Domingóval, még nem tudják pontosan, hogy mi lesz az. Muszáj, mert különben akármilyen pompásan verheti a billentyűket, csak egy nagyon szűk réteg vesz róla tudomást.

A klasszikus zenének rá van szüksége. És nem csak az óriási távol-keleti piac miatt, hiszen elég, ha itt maradunk, a pesti koncertteremben. Nem állítom, hogy soha ilyen színvonalon nem hallottam még Rachmaninov 2. zongoraversenyét, voltak pillanatok, amikor leült a zene, de cserébe ott voltak a nagyon összeszedett csomópontok, a látványosan megoldott részek, és ezek valahogy összetartották a három tételt. Lang Lang pódiumművész, akit látni kell, nem elég hallani, mert élmény, ahogy száll a zenével, viszi magával a hallgatót, és csillog és ragyog, de közben mégiscsak egy huszonnégy éves srác, aki a ráadás előtt kifordul, és elmeséli, hogy most egy kínai darabot hallunk, amely a holdról és a felhőről szól. Aztán hallunk egy másik kínai művet is, vidám kis zenék, nyilván mindannyian most halljuk először, de ez a helyzet is változik majd, ha megjelenik a következő lemez. Miközben döglődik a lemezpiac, ő már tudja, milyen CD-i jelennek meg, Beethoven-zongoraversenyek és Bach-művek. Mert érdekli az embereket, most is sorban állnak, haza akarják belőle vinni azt, amit szabad, fényképezik, aláíratják a borítókat és műsorfüzeteket, neki pedig mindenkihez van kedves szava, nem unja, vagy nem mutatja. Megint mondom, el ne felejtsük: zongorázni is tud.

Nem is kérdezek mást tőle, csak hogy mikor látjuk legközelebb. Jövőre. Bartók 2. zongoraversenyét játssza majd, Barenboimmal. És ahogy kimondja, már énekli is az első tétel zongoraszólamát: ratatam-tam-tata.