Lázár, Olimpia

Budapesti interjú Olli Mustonennel

2006.04.17. 00:00

Programkereső

Olli Mustonen (1967, Helsinki) a finn zeneélet valóságos enfant terrible-je. Jó néhányan hasonlították már zongorajátékát Glenn Gouldéhoz – mind extravaganciája, mind pedig zsenialitása tekintetében.
f8abbcc5-7954-4e15-b245-5377bf3cdccb

Miatta egy ország utálatát vívta ki egy zenekritikus az 1990-es években: miután Seppo Heikinheimo, a vezető finn napilap rettegett kritikusa rosszmájú bírálatot közölt róla a helsinki újságban, az akkor huszonéves Mustonen elhatározta, amíg Heikinheimo él, nem ad koncertet szülővárosában. És lőn: amíg a zenekritikus öngyilkos nem lett – egyébként nem Mustonen miatt –, a finnek kedvenc zongoristája csak vidéken lépett föl. A hangversenyek napján a finn szellemi élet igen jelentős hányada a koncert városába zarándokolt… Olli Mustonen először koncertezett Budapesten április 7-én. A koncertet megelőző napon Stachó László zenetudóssal beszélgetett.

- Mi életének legnagyobb vágya?

- Valójában én nagyon boldognak érzem magam, hogy ebben a mai világban élhetek. Még akkor is, ha a technikai fejlődés, a globalizáció s az ezekhez kapcsolódó mohóság, a mindig többet és újat akarás is központi jellemzői ennek a világnak. Éppen ezért – a másik oldalról – komolyan felértékelődnek az erkölcsi kérdések és dilemmák. Az emberek gyakran a szabadságot is a növekvő lehetőségek mentén értelmezik. Én azt hiszem, hogy ez tévútra vezethet. A siker manapság a sietséghez és a teljesítményhez kapcsolódik, de nekem gyakran úgy tűnik, hogy a rohanó és teljesítménycentrikus ember csak menekül valami vagy valaki – talán önmaga – elől. A valódi siker azonban szerintem éppen az, ha mi magunk tudunk dönteni s a lehetőségekhez mérten kezünkben tartani az életünk fonalát. A saját életemben például úgy jelenik meg ez a dilemma, hogy igenis tudni kell nemet mondani a számtalan felkérésre, és elegendő időt hagyni saját magamnak. Nyaranta nem vállalok koncerteket, s csak a komponálásnak élek.

- Úgy, mint Bartók? Ő is leginkább nyaranta komponált.

- Valahogy úgy. Boldognak és hálásnak érzem magam, hogy egy olyan csodálatos vidéken élhetek, mint Dél-Finnország egyik tóvidéke; feleségemmel együtt saját birtokunk van itt egy gyönyörű házzal, melyhez két tó, erdők, mezők és legelők tartoznak. A legközelebbi szomszédig légvonalban is két kilométer a távolság. A múlt nyáron hatvan juhot béreltünk, s mindig figyeljük a madarak vándorlását, fészkeiket a házunk körül. A juhnyájjal együtt mozogni valami egészen ősi emberi élményt hív elő…

- Nekem úgy tűnik, Önnek teljesült a legnagyobb vágya.

- Nem tagadom. A legfontosabb persze az, hogy megpróbáljam nyitott szemmel, füllel és gondolatokkal figyelni a körülöttünk lévő világban és a velünk élő emberekben rejlő értékeket. Azt hiszem, nehezen tudnék elképzelni annál nagyobb boldogságot, mint egészen egyszerűen tovább élni az életet, és mind jobban megismerni a világunkat.

- Melyik tevékenységét tartja legfontosabbnak három fő működési területe közül: a zongoraművészi pályát, a karmesterkedést vagy a zeneszerzést?

- Leginkább a zenész szót szeretem. Hindemith is mindig ezt mondta magáról; ugyanakkor például Bartók vagy Rahmanyinov is ebbe a kategóriába tartozik. Mindannyian egyszerre voltak zeneszerzők és előadóművészek. Szerintem nagyon fontos volna, hogy – szemben az utóbbi fél évszázad trendjeivel – egységesebben éljük meg alkotó személyiségünk különböző oldalait. Nem azt mondom, hogy minden zongoristának zenét kell szereznie, az azonban mindenképpen előnyös, ha legalább szorosan együttműködik például egy kortárs zeneszerzővel. Ez fordítva is igaz. Mindkét fél fontos inspirációkat szerzhet a másiktól. A zeneszerző – ideális esetben – nem laboratóriumi tudós, az előadóművész pedig nem kísérleti nyúl. Ugyanakkor a zenészség fogalmába a tanítás is beletartozik, és a tanításból bizony sokat lehet tanulni is. Nagyon tanulságos ugyanis szavakba foglalni olyan dolgokat, amelyeket nem tudatosan csinálunk. S még olyan hatalmas pianisták is tanítottak, mint Liszt vagy Busoni.

- Marad ideje a tanításra?

- Sajnos egyelőre viszonylag keveset tanítok rendszeresen; leginkább mesterkurzusokat tartok. Túl sokat utazom ehhez.

- Ön szerint mi a jó tanár legfontosabb tulajdonsága?

- Azt gondolom, hogy a tanár csak segítheti a növendéket abban, hogy ő maga alakítsa ki saját stílusát. Az én tanáraimra tökéletesen illik ez a jellemzés. Mindannyian nagyszerű tanáregyéniségek, akik ily módon segítették stílusom formálódását – tulajdonképpen könnyebbé tették az életemet. Bár ötévesen csembalón kezdtem tanulni, két évvel később áttértem a zongorára; Ralf Gothóni és Eero Heinonen lettek a tanáraim. Azután zeneszerzést is tanultam Einojuhani Rautavaaraanál.

- Csembalóval kezdte. Ma hatással van-e Önre a régizene-játék?

- Igen. Számomra rendkívül inspiráló volt, hogy nemcsak játszottam a hangszeren (sőt hétéves koromig jobban is ismertem, mint a zongorát), hanem repertoárjával is megismerkedtem. Nemcsak Bach vagy Scarlatti darabjairól van szó, hanem például az angol virginálmuzsikáról is; Byrdről, Farnabyról. Ez a hatás a zongorarepertoáromban is megmutatkozik. Ami pedig az előadásmódot illeti, ma is igen sokat jelent nekem az a munkakapcsolat és azok a személyes beszélgetések, amelyek Ton Koopmanhoz vagy Nikolaus Harnoncourthoz fűznek. Elsősorban azonban mégis azt gondolom, hogy a régizene-játéknak – az alapvető kottaolvasási kérdéseken túl – elsősorban inspirálnia kell a modern zongoristát, nem pedig korlátokat állítania elé. Végül is tudjuk, hogy például Beethoven milyen sokat panaszkodott a hangszereire, s ma bizonyára az ő tetszését is elnyerné egy-egy modern zongora. Pontosan tudnunk kell, mire volt képes Beethoven hangszere, de ma kell meghoznunk azokat a döntéseket, amelyek révén az ő zenéjét megszólaltathatjuk. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy jelentős volna a korreláció aközött, hogy valaki fortepianón vagy akár csembalón játszik-e mondjuk Beethovent, és hogy az előadó mennyire kerül közel a zene lényegéhez. A régizene-játékkal kapcsolatos ismeretek szükséges, de nem elégséges feltételei annak, hogy valaki jól is játssza a barokk vagy a klasszika repertoárját. Hadd említsek egy másik példát: Scarlatti esetében gyakori hiba, hogy a zongorista utánozni próbálja a csembalót, vagy amikor – mivel a legtöbb zongorista sajnos csak felületes ismeretekkel rendelkezik a csembalóról – könnyed és virtuóz muzsikának gondolja a szonátáit. Szerintem az ő zenéjét az erő, a robbanékonyság és a feszültség jellemzi. És nagyon nehéz eljátszani, amikor a hangszer szinte felrobban a zene erejétől.

- Megkérdezhetem, hogy miért mozog olyan szokatlanul sokat zongorázás közben?

- Én képtelen vagyok elválasztani egymástól a mozgást és a zenei tartalmat. Nézze, az énekesekkel vagy a hegedűsökkel ellentétben mi, zongoristák csak a hangkezdeteket játsszuk. A zongorista számára éppen az a legnagyobb kihívás, hogy a hangkezdetek között megteremtse a folyamatosság illúzióját, s azt hiszem, a zongorista ezért egy illuzionistához vagy egy varázslóhoz hasonlítható. Számomra nagyon fontos, hogy harmonikus kapcsolatot teremtsek két hang között: ha például itt van egy hang, amelyet néhány oktávval fölötte követ egy másik, akkor a köztük lévő távolságot nem a fizikailag legrövidebb, hanem a lélektani értelemben legharmonikusabb mozdulattal lehet áthidalni a legzeneibb módon. Nem a legrövidebbnek – és ezáltal leggazdaságosabbnak – tűnő mozdulatra van szükségünk, mert az könnyedén merevvé teheti a játékot. Valójában legtöbbször nem a legkisebb mozdulat vagy a legrövidebb út a leggazdaságosabb, hiszen két hang kapcsolatában a legrövidebb kézmozdulat három különböző irányú, egymást követő lépésből áll: az elindulásból, a távolság áthidalásából és a megérkezésből. Ehelyett íves mozdulatra van szükségünk, amelyik nem szedi darabjaira a mozgásfolyamatot, s ezáltal harmonikusabban és természetesebben képes összekötni két hangot. Még akkor is, ha távolságban hosszabb az ív! És azt se felejtsük el, hogy a két kéznek – természetes alapállapotában – szerintem nem a billentyűzet fölött kell elhelyezkednie, hanem feljebb, a mellkas előtt. Onnan a legkönnyebb elérni valamennyi billentyűt. Az íves mozgásoknál egészen egyszerűen csak le kell ejteni a kezünket; annak súlya természetesen – és igazán gazdaságosan – szólaltatja meg a hangot. Hadd hasonlítsam ezt a mozgásvilágot a teniszhez!

- Ön teniszezik?

- Igen. És egyik teniszjátékos sem a legrövidebb, legkisebb mozdulatokkal játszik, hanem folyamatosan mozgásban van, előkészül a következő mozdulatokra, és nemcsak gondolatban, hanem egész testével is bizonyos értelemben „követi” a labda útját. A teniszjátékos tulajdonképpen semmi mást nem tesz, csak impulzusokat ad. Ami valóban fontos, az az, ami két ütés között történik. És akkor sincs vége egy-egy mozdulatnak, ha a labda elérte pillanatnyi célját. A mozdulatoknak soha nem szabad megállniuk – ettől lesz az egész mozgás gazdaságos és természetes, mondhatni, egészséges. Gyermekkoromban jó néhányszor figyelhettem meg Emil Gilelszt koncerten; az ő játékában igen sok mozzanatot fedeztem föl ebből a gazdaságosságból. Egyébként zongoratanárom, Eero Heinonen is Moszkvában tanult, és jó néhány hasonló technikai elvet tanultam tőle. Összességében azt hiszem, a régi zongoristák sokat tudtak ezekről a dolgokról, és úgy érzem, hogy az én játékom inkább közelít a régi zongoristákéhoz, mint számos kortársaméhoz. Emlékszem, 12–16 éves lehettem, amikor rendkívüli élményt jelentett számomra néhány archív hanglemez; olyan virtuózok felvételeire gondolok, mint Josef Hoffmann, Josef Lhevinne; de Horowitz vagy Rahmanyinov is közéjük tartozik. Ezek a zenészek igazi varázslók. De hadd mondjak Önnek egy kedves magyar példát is: nagyon szeretem Bartók és Szigeti washingtoni koncertfelvételét; amit ők ketten a Debussy-szonátában csinálnak, az elképesztő.

- Ön szerint egy zeneszerző saját maga-e műveinek legjobb előadója?

- Természetesen a szerző (aki gyakran – mint például Sibelius – saját gyermekének tekinti a kompozícióit) ismeri őket legjobban. De elképzelhető, hogy egy értő és kreatív előadóművész jó, érvényes ötletekkel közelíti meg más szerzők műveit. A művek valóban olyanok, mint a gyerekek. Bár általában a szülő ismeri őket legjobban, a gyerekek azután saját életüket kezdik élni, s megtalálják helyüket a világban.

- Jó néhány művét ismerem, s gimnazista koromban még játszottam is egyik zongorasorozatát. Nem gondolja, hogy sokan konzervatívnak értékelnék a stílusát?

- Minden valóban nagy zene élő, és soha nem válik muzeális tárggyá. Értelmetlennek is tartom azt a gondolatot, hogy például saját zenémre csak az utóbbi öt vagy ötven év zenéjének kellene hatnia. Számomra inkább csak hozzám közeli és távoli zene létezik, függetlenül attól, mikorról származik. Nekem Bach vagy Beethoven igenis modern zene. Azt hiszem, zeneszerzőként közelebb állok ahhoz az esztétikához, amely például Bartókot vagy a kortárs magyar zene legjavát jellemzi, semmint számos finn irányzathoz, amelyek szinte öncélúan hajhásszák a „modernséget”. Egyáltalán nem arról van szó, hogy konzervatív vagy „posztmodern” volnék; inkább úgy gondolom, hogy nem a modernség és a konzervativizmus, hanem az időtállóság és a kvalitás a legfontosabb kategóriáink. Még egyszer mondom: a zenének élnie kell, és soha nem válhat teoretikus konstruktummá, laboratóriumi tárggyá.

- Bartókot és a kortárs magyar zeneszerzést említette. Játssza is ezt a repertoárt?

- Bartók számomra az egyik legfontosabb szerző. Az ő hatása darabjaimban egyértelműen megmutatkozik. Hangversenyen azonban valóban ritkábban játszom; legtöbbet a hegedű–zongora-szonátákat és a 3. zongoraversenyt adtam elő, s egyszer Schiff Andrással játszottuk a kétzongorás Mikrokozmosz-átiratokat. Bartók zenéjét azonban régóta ismerem. Emlékszem, hogy gyerekkoromban – úgy hét–nyolcéves lehettem – édesapámnak megvolt otthon mind a hat Bartók-kvartett partitúrája, és volt a vonósnégyesekből egy fantasztikus felvételünk: a Székely Zoltán vezette Magyar Vonósnégyes lemeze. Elképesztően sokat hallgattam ezt a korongot. Iskolából hazajövet gyakran feltettem magamnak a hat vonósnégyest – és mindet végighallgattam egymás után. Ennyire sokat csak Beethoven-kvartettekkel foglalkoztam. Egyébként a magyar zene kapcsán meg kell Önnek említenem azt a zenészt, aki az egyik legnagyobb hatással volt rám: Végh Sándor. Sajnos csak egyetlen Mozart-zongoraversenyt játszottunk együtt; a további, tervezett együttműködésünknek a mester halála vetett véget.

- Édesapja is zenész?

- Nem, ő matematikus; a számítógépes programozás egyik úttörő alakja Finnországban. Igen jó amatőr hegedűs, és édesanyám is nagyon muzikális. Csembalista nővéremmel pedig otthon, Finnországban gyakran koncertezünk együtt.

- Talán ez a családi háttér lehet az oka, hogy minduntalan esztétikai, sőt, filozófiai kérdésekbe botlunk ebben a beszélgetésben. Mi a véleménye azokról a zenészekről, akik gyakran foglalnak állást esztétikai vagy akár politikai nézetekben?Például amikor Daniel Barenboim tavaly Pesten járt, hosszú eszmefuttatásokat hallhattunk tőle a palesztin–izraeli megbékélésről a Közép-Európai Egyetemen…

- Ez nagyon személyes kérdés. Mindenki saját maga kell hogy eldöntse, milyen állásfoglalásokat tesz, azonban egyvalami nagyon fontos: az embernek (s a művésznek) nincs különösebb joga állást foglalni, ha nem a lehető legnyitottabban és legmegértőbben viszonyul a környezetéhez. Mindenhol mások a körülmények; receptjeink nincsenek. Elsősorban a megértésre kell törekednünk, s csak azután következhet az állásfoglalás. Egyébként azt hiszem, hogy a zene – absztrakt mivolta révén – igen sokat segíthet abban, hogy a világ szépségeire rácsodálkozzunk.

NÉVJEGY
A finn művészt korunk egyik legizgalmasabb zongoristájaként tartják számon, aki egyben a Helsinki Fesztiválzenekar alapítója és a Tapiola Sinfonietta zenekar vezető karmestere is. Olli Mustonen 1967-ben született Helsinkiben. Már öt évesen zongora-, csembaló- és zeneszerzési tanulmányokat folytatott. Alig nyolc évesen írta első kompozícióját, tizenkét éves korától kezdve pedig aktívan készült a karmesteri és koncertzongorista-pályára. Keresett és kedvelt szólista, aki a világ számos vezető zenekarával (Berlini Filharmonikusok, Chicagói Szimfonikusok, Cleveland Zenekar, Berlini Német Szimfonikus Zenekar, Londoni Filharmonikusok, Los Angeles-i Filharmonikusok, Philadelphia Zenekar, Londoni Filharmonikus Zenekar, Royal Concertgebouw) és karmesterével (Ashkenazy, Barenboim, Berglund, Boulez, Chung, Dutoit, Eschenbach, Harnocourt, Salonen, Saraste) dolgozott együtt. Szólóestjeinek gyakori helyszínei a világ zenei fővárosai: London, Párizs, Tokió, Berlin. Olli Mustonen művészete számos lemezen is élvezhető, lemezkatalógusa figyelemre méltó. A Decca-nál kiadott, Sosztakovics- és Alkan-prelűdöket tartalmazó korongja „A legjobb hangszeres felvétel” kategóriában Edison Díjat és Gramofon Díjat kapott. A BMG gondozásában kiadott lemezek Bach és Sosztakovics fúgáit és prelúdiumait, valamint Beethoven Diabelli-variációit tartalmazzák. Olli Mustonen 2002-ben az Ondine lemezcéggel írt alá szerződést, azóta a cég több felvételét is kiadta.

Kedvenc hobbijai: természetjárás, úszás, és amatőrként matematikai, csillagászati és kvantumfizikai szakirodalom olvasása.
Kedvenc sportjai: úszás, kajak, sífutás, tenisz.
Kedvenc filmjei: Jacques Tati filmjei.
Kedvenc könyve: nagyon sok van; egyik legutóbbi művemet Mika Waltari Sinuhe című regénye ihlette.
Kedvenc zeneszerzői: Bach, Beethoven, Bartók, Brahms, Sibelius – és még sokan mások.
Kedvenc előadóművészei: Végh Sándor, Pablo Casals, Szergej Rahmanyinov – és még sokan mások.