Valér

A Rahmanyinov-összeesküvés

2006.04.25. 00:00

Programkereső

Rahmanyinov: 3. zongoraverseny, Szentpétervári Filharmonikus Zenekar, Nemzeti Hangversenyterem

Cipőt a cipőboltból, Rahmanyinovot a szentpéterváriaktól, mert nekik aztán tudniuk kell, hogyan tartsák egyensúlyban az érzelmet és a magasrendű zeneművészetet, és nyilván szépen is fognak játszani, Tyemirkanov a karmester és a jó nevű Nyikolaj Gyemigyenko a 3. zongoraverseny szólistája. Furcsán kezdődik a koncert, furcsák a zenészek, az első hegedűs szelíden őszülő, gondosan kifésült oroszlánsörényt hord, Gyemigyenko meg olyan, mint Lenin egy félig sikerült hajbeültetés után, különös emberek, különösen is muzsikálnak.

Zsong az első tételben a zenekar, szépen játszanak a vonósok, és halk, töprengő, szakadozott, ahogy a téma megjelenik. Nem baj, és még ha kijátsszuk az adu ászt, hogy maga Rahmanyinov egészen másképpen képzelte el a zenéjét, ami nem vélekedés kérdése, hanem lemezjátszóé és lemezé; az sem számít, nem csak a szerző tudhatja jól, hogy mit írt. Gyemigyenko mégsem meggyőző, egyrészt azért, mert a látszat ellenére nem igazi virtuóz, pedig ez Rahmanyinov esetében nélkülözhetetlen. Gyemigyenko elő tudja adni a darabot, de könynyedségről, fölényes tudásról nehéz lenne beszélni. Ha méltóságteljes jelentőséggel és súllyal játszik, az nem a tajga hangja, hanem kényszer, vagy így játszik, vagy sehogy. Így aztán egyre határozottabban érzi az ember, hogy bűvészkednek, nézi egymást karmester és zongorista, összedolgoznak, mint a mágus és segédje, de a végső cél a szemfényvesztés. Most valami nagyon orosz, nagyon romantikus dolog következik, susogják, de közben csak arról van szó, hogy a zongorista arcokat vág, és érdektelenül zongorázik.

Nemcsak az a baj, hogy nem izgalmas a játék, hanem hogy a darab így nem áll össze, egy kicsit most itt játszunk, egy kicsit ott, egy kicsit lassan, egy kicsit gyorsan, de hogy hol van az egészben a koherencia, hogy miért történik minden, arra egyáltalán nincs válasz; a mű tételekre és a tételeken belül epizódokra, sőt ötletekre esik szét. Mintha három centiről néznénk egy óriási mozaikot, egy kék, egy zöld, egy arany. Ha szép, akkor is unalmas. Ez viszont sokszor nem is szép.

Más baj nincs is ezzel, mint az átverés. Oroszok játsszák el a nagy orosz lelket, és közben mégis az a tanulság, hogy Rahmanyinov egy utálatos, üres és nagyhangú fráter, a zeneszerzők szégyene. Tekintve hogy ez ma is létező félreértés a szerző körül, kínos, ha rögtön Szentpétervárról hozzák a bizonyítékot. Ennek fényében Gyemigyenko urat személyes ellenségemnek tekintem.