Szilárda

„A mi küldetésünk az, hogy megmentsük a klasszikus zenét”

2006.06.06. 00:00

Programkereső

Kilencvenedik születésnapját ünnepli a magyar származású, közel fél évszázada Párizsban élő világhírű zongoraművésznő, Rév Lívia. Négy évtizednyi távollét után, 2003-ban adott először szóló koncertet Budapesten, és ennek óriási sikere keltette fel a magyar zenei élet figyelmét. Azóta rendszeresen hazalátogat és tart mesterkurzusokat. Májusban ismét Budapesten járt, hogy a jeles évforduló alkalmával eljátssza Mozart d-moll zongoraversenyét. Az ünnepi hangverseny előtt Péterváry Ádám beszélgetett vele.
f502007f-71c6-440b-b32f-21ac8a5c0d41

- Kilencven év távlatából nézve hogyan vélekedik a mai zongorista generációról?

- Nagyon sok kiváló, híres, fiatal zongorista van, akiket elkapott a technika csábítása. Már nem zenéről van szó, hanem arról, ki tud gyorsabban játszani. Úgy játsszák le a Mozart- és Beethoven-szonátákat -koncerteket, hogy az valami borzalom. Nem marad a zenéből semmi!

- Meghúzható-e valamiféle határ, amióta ez a tendencia létezik?

- A zongoristák mindig nagyon szerettek gyorsan játszani. Varró Margit azt mondta: a zongoristák olyanok, mint a bika, amely előtt lengetik a kendőt. Ha pirosat látnak, rohannak előre. Most főleg ezt csinálják. A lassú tételeknél próbálják egyensúlyba hozni az időarányokat, ezért azokat túl lassan játsszák. Így nehéz megtölteni az időt bármiféle tartalommal.

- Talán mert már nincs is valódi tartalom. Mindenki és minden túlságosan felgyorsult...

- Igen, de a zene nem mehet olyan gyorsan, mint mi. Már elértük a több ezer kilométeres sebességet, azt úgyis hiába akarjuk utánozni. De mire is volna jó? Elfelejtik a zongoristák, hogy ők azért vannak itt, hogy a színvonalat fölemeljék nem azért, hogy ők menjenek le a színvonalhoz. Elfelejtik, hogy zenéről van szó. A zene pedig olyan, mint a beszéd: lélegzik és él. Ha lerohanják a műveket, akkor nem marad semmi. Az ember csak azt hallja, hogy milyen gyorsan mozognak az előadó ujjai. Az pedig nem is érdekelhet senkit olyan nagyon, mert gyorsan már mindenki tud zongorázni. Nem ez a cél.

- Gyakran azt érzem, hogy sokan azért mennek a koncertterembe, mert igenis arra kíváncsiak, kinek milyen gyors a keze. Az emberi érzékelés eltompult. Már nem biztos, hogy sokan érzékenyek a finomabb rezgésekre.

- Igen, de mégis: valahányszor vége van egy koncertemnek, mindig azt mondják nekem: milyen jó, hogy végre valami olyat hallottunk, ami nem okoz stresszt. Mert úgyis olyan stresszben élünk. Ha az ember szép, nyugodt zenét hall, ez valahogy boldogságot ad. Persze van egy bizonyos rétege a fiatalságnak, amelynek ott van most a rap, és ez nagyon rossz befolyással van a fejlődésükre. A párizsi rádióban volt egy adás, amelyben a legnagyobb agykutató specialisták beszéltek arról, hogy ha egy gyermek már születése előtt olyan zenét hall, amely megnyugtató, harmonikus, akkor az agy intelligenciáért felelős része fejlődik gyorsabban. Viszont ha agresszív zenét vagy zajt kap, akkor a kegyetlenség fejlődik ki benne. Milyen lesz az a generáció, amelynek tagjai csak ilyen agresszív, torz zenét hallgatnak? Mindenki gyilkos lesz?

- Időnként azért érzek igényt az emberek között arra, hogy a klasszikus zenét jobban megismerjék. Harmóniára, valami olyasmire vágynak, ami összerendezi az amúgy is teljesen szétdarabolt napi tudatukat.

- Igen, ez volna a muzsika lényege. Szerintem azoknál a népeknél van a leggazdagabb folklór, akik a legtöbbet szenvedtek; ez azt mutatja, hogy a zene az emberek számára egyfajta menedék volt.

- Ennek a felelőssége szerintem nagyrészt a zenepedagógusok vállán nyugszik.

- Igen, és a magyar pedagógia egész Európát tekintve a legmagasabb nívón van. Egyébként én nem szeretem, ha a modern zenével kezdjük a tanítást. A klasszikus zenében már volt ugyan disszonancia, de az mindig feloldódott. Ennek felfogásához kellett egy érzék, amivel az ember megértette azt, hogy most megoldódott a disszonancia, a probléma. Ma viszont a fül mindent elfogad. Ezt a finom érzéket pedig már nem lehet később kifejleszteni. Érdekes, hogy Bartók is sok disszonanciát használt, a végén mégis tonális lesz a zene. De ami őutána következik, ott már minden megengedett, és ez hozzászoktatja az ember fülét a feloldatlansághoz.

- Sok tanítvány egy Bach- vagy Mozart-mű eljátszásakor is számtalan gondba ütközik. Néha a kapott instrukciók alapján egyszerűen csak „felmondja” a művet. De hogy az valójában miről szól, már nem tudják megérezni. Nagyon távolinak hat már az a kor?

- A disszonancia jelen volt Bachnál is, csak mindig feloldódott. Ezért tesz minket boldoggá a zene. Mert ott megoldódnak azok a problémák, amik az életben mindig sokkal komplikáltabbak.

- Lehet ezért a régebbi korok zenéjét és azok üzenetét kizárólagos érvényűnek tekinteni?

- Igen, mert a mai zenébe beletartozik az is, aki abszolút nem muzikális és csak hangokat dob a vonalakra, amivel a zongorista aztán azt csinál, amit akar. Persze hála Istennek nem minden komponista ilyen. De a zene ma már nem nyelv.

- Miért? Talán a többség már nem érti? Vagy mi nem kommunikálunk jól ezen a nyelven?

- Azért mindig akadnak jó muzsikusok. A tehetség létezik, mindig születnek kiváló adottságú emberek, csak nem szabad őket tévútra terelni. A mi küldetésünk ezen a földön az, hogy megmentsük a klasszikus zenét.

NÉVJEGY
1916-ban született Budapesten. A legendás zongorapedagógus, Varró Margit tanítványaként kilenc évesen megnyerte a különleges tehetségek versenyét (Grand Prix des Enfants Prodiges), 1tizenkét évesen pedig már zenekarral lépett fel Mozart Esz-dúr kétzongorás versenyművének egyik szólistájaként. A budapesti Zeneakadémia elvégzése után két évig Lipcsében, majd Bécsben Paul Weingartnernél tökéletesítette tudását. A londoni Wigmore Hall közönségének Malcolm Sargent mutatta be. Ezt követően a kor szinte minden nagy karmesterével (Adrian Boult, André Cluytens, Eugen Jochum, Jascha Horenstein, Josef Krips, Rafael Kubelik, Walter Susskind, Hans Schmidt-Isserstedt) fellépett. 1946 óta Párizsban él. A hatvanas évek óta az aktív koncertezés mellett egyre nagyobb hangsúlyt kap életében a pedagógusi munka. Világszerte tart mesterkurzusokat, miközben ritka koncertfellépéseit és lemezfelvételeit mind a szakma, mind a közönség felsőfokokban méltatja. Mendelssohn-, Beethoven-, Schubert-, Ravel-, Debussy- és Chopin-lemezeit számos rangos díjjal tüntették ki.