Pandora, Gabriella

A nagyterc ünnepe

2006.06.21. 00:00

Programkereső

Amikor Jacques Lang, a legendás francia kulturális miniszter 1981 novemberében kinevezte zenei osztályvezetővé a nyugodt szívvel zseniálisnak mondható Maurice Fleuret-t, az újdonsült osztályvezető aligha sejtette, hogy egy aprócska ötlet teszi majd világszerte ismertté a nevét.

Fleuret volt ugyanis az, aki valamikor 1982 tavaszán úgy gondolta, szükség van egy napra, amikor a városok utcái megtelnek zenével, ha csak egy fél órára is. Mert 1982. június 21-én még csak félórásra tervezték a zene első ünnepét. Párizs utcáit este fél kilenc és kilenc között kívánták beoltani zenével. Természetesen már az első alkalom messze túlnőtt a tervezett idő- és térbeli kereteken, bár az talán ekkor még nem volt sejthető, hogy néhány év alatt valóságos világmozgalommá válik a Zeneünnep. Tavaly már 118 ország megszámlálhatatlan városában vonultak utcára az emberek a hivatalos nyár kezdetén, hogy néhány órára hódoljanak a hangok világának. 1997-ben aztán szervezeti formát öltött az ünnep, az adminisztrációval járó dolgok és az intézményesülés iránt oly lelkes Európában legalábbis: 16 európai város írta alá - mégpedig éppen Budapesten - a Zene európai ünnepének chartáját.

Hogy egész pontosan mit is ünneplünk június 21-én, arról megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint a klasszikus zene híveinek például aligha van oka az ünnepelésre, hiszen szeretett zenei világuk a végét járja, és egy efféle ünnep, amikor bárki hangszert ragadhat, hogy eljátssza legkedvesebb dalát vagy akár csak dallamát, tovább fokozza a gagyi térhódítását, a zene szent fogalmának felhígulását. Mások persze örömmel konstatálják, hogy ezen a napon végre a klasszikus zene is kilép a művészeti elit arborétumául szolgáló koncerttermek falai közül, de legalábbis nem támaszt anyagi feltételeket az arborétumba való belépéshez.

Egy barátom hároméves kisfia jut eszembe, aki most kezdi felfedezni a zenét. Kedvenc hangszere - már vagy kétéves kora óta - a tuba, ám otthon csak a zongorával köthet közelebbi ismeretséget. Nyomkodja a zongora billentyűit, egyiket a másik után, végigmászik a fehér és fekete elefántcsont lépcsőfokokon, szép sorjában, fentről le, aztán lentről fel. És akkor egy ponton a barátom úgy gondolta, itt az ideje megismertetni őt a nagyterccel, megmutatni neki ezt a különös minőséget, amelyet két hang - s nem is akármelyik két hang - együttes megszólaltatása hoz létre. Azóta a kisfiú a nagytercet hallgatja, lenyomja a zongorán a két megfelelő billentyűt, figyel, homlokára kiül a koncentráció, és arcát belakja a boldogság. Vajon a magyar zenésztársadalom tagjai, például a zongoristák, hány nagytercet szólaltattak meg életük során, s ezek közül mennyit voltak képesek ilyen mélységben átélni? S képesek lehetünk-e a mindennapi rohanásban mi magunk megállni egy pillanatra, keresni egy zongorát, leütni rajta a két megfelelő hangot és átélni a nagyterc boldogságát?

Nem tudom. De a zene ünnepén legalább kísérletet tehetünk rá.