Lázár, Olimpia

Kánon

2006.06.28. 00:00

Programkereső

Az Orfeo Zenekar – vezetőjüktől, Vashegyi Györgytől megszokott módon – nem „csak úgy” válogatta össze a programot a Budapesti Régi Zene Fórumon adott hangversenyre.

A műsorban megadott három Mozart-mű közös vonása, hogy a szólamok meghatározó helyeken kánonban imitálják egymást. Ez alól kivétel a műsorban nem, csak a koncerten szereplő C-dúr andante (K 315) – a hangverseny nem is ettől a tételtől volt emlékezetes.

Kertész Ildikó barokk fuvolája persze itt is ugyanolyan szépen szólt, mint a D-dúr fuvolaversenyben. Számomra talán egy kicsit túl szépen. Mert miközben sehol egyetlen technikai megbicsaklást nem hallhattunk, és miközben a szólista példásan figyelt a zenekarra (mely példásan kísérte őt), igazán nem mert kinyílni. Csak a kadenciákban jött elő egyénisége, játékának bája. A hiányt a fuvolaversenyben ellensúlyozta a zenekar játékossága, az alighanem műnek sem annyira invenciózus C-dúr tételben erre kevesebb lehetőség adódott. Az MTA Dísztermében nem rég hallhattuk a D-dúr fuvolaversenyt a Wiener Konzertverein hangversenyén – a mostani előadás természetesen nemcsak annál a csapnivaló koncertnél volt klasszisokkal jobb. De az est igazi élményét a két fuvola-zenekari mű között elhangzó C-dúr zongoraverseny nyújtotta.

bbc4ed24-ffa6-4094-94ca-2dcd7f562004

Komlós Katalin ritkán hallható színpadon – aki nem hallotta szólóestjét 21-én, az a zongoraversennyel kárpótolhatta magát. A fortepiano hangja eleinte elveszett a mű hangszerelésének megfelelően vastag zenekari bevezetés után. E hangerőbeli kontraszt mindvégig megmaradt, ám egyáltalán nem mondott ellent a mű logikájának. Ha a fuvolaversenyben a zenekart emeltem ki, itt mindenképp a szólistát illeti a nagyobb dicséret: Komlós Katalin két keze helyenként igazi bachi invenciókat csalt elő, a fortepiano szólam belső arányai oly tökéletes és logikus rendben szólaltak meg, ahogy még sose hallottam, sem korabeli, sem modern hangszeren. Az első tétel szólisztikus részei különösen elokvensen, de cseppet sem szájbarágósan adták a közönség tudtára, hogy Mozart ezekben a „kisebb” versenyművekben is leképzi a világ harmóniáját – és bonyolultságát. A kedves második tétel és a furcsa szerkezetű harmadik e sokarcú és könnyedségében sem felszínes életszemléletet mutatja – az Orfeo Zenekar és Komlós Katalin tolmácsolása után úgy érezhettük, nincs nagyobb baj a teremtéssel.

Szünet után következett a fentebb említett lassú tétel, és csak ezután hallhattuk a Linzi szimfóniát. A zenekar ebben a pompázatosan életigenlő darabban mutathatta meg igazán, mit tud. De mintha kissé elfáradtak volna (különösen a menüett triójában az első oboa – vagy csak a nádja?). A dús hangszerelés így helyenként „effektekbe” torkollott, különösen a rézfúvósok megszólalásai. Ehhez képest a vonóskar nem tűnt sem elég soknak, sem elég áttetszőnek.

Mindez csak a kritikus maximalista elvárásaihoz képest értendő. Az Orfeo Zenekar évek óta része a hazai zenei kánonnak. Hangversenyei akkor is eseményszámba mennek, ha egyik-másik produkció nem mindenben felel meg a hozzá fűzött elvárásainknak. A június 22-ei hangverseny első fele azonban a legmagasabb mércével mérve is világszínvonalú volt.

2006. június 22. 19:30 MTA Díszterme – Az Orfeo Zenekar koncertje; Mozart: D-dúr fuvolaverseny, K 314; C-dúr zongoraverseny, K 415; C-dúr „Linzi” szimfónia, K 425; km.: Kertész Ildikó (fuvola), Komlós Katalin (fortepiano); vez.: Vashegyi György)