Lázár, Olimpia

Bőgőmajom

2006.07.04. 00:00

Programkereső

Bartók: 4. és 5. vonósnégyes, Microcosmos vonósnégyes, Bartók Emlékház Ha a nyolcvanas években lennénk, az egész ország összeszaladt volna a hírre, hogy Microcosmos vonósnégyes és első koncert. Amolyan szupergrup, Papp Sándor és Tuska Zoltán, Takács-Nagy Gábor és Perényi Miklós, nagymenők és kismenők.

Bizonyos szempontból nem új szerveződés, hiszen évek óta játszanak már, de ezen a néven most léptek föl először, és pontosan nem tudni még, hogy a régi igazságnak megfelelően ez még nem vonósnégyes, csak négy zenész, szóval, hogy négy muzsikus nyilvános kedvtelése, vagy valaminek a kezdete. De tulajdonképpen mindegy is, ahhoz képest, hogy Takács-Nagy Gábor újra vonósnégyesben prímás, és főleg: Perényi Miklós végre Bartókot játszhat, hiszen annyira kézenfekvő a párosítás, és mégis anynyira lehetetlen, az utóbbi hibájából.

Azért jó volna, ha ez volna a kezdet. Egyrészt, mert nyűg volt buszozni az összebombázott városban, hőségben, bűzben, izzadtan kiküszködni Pasarétre a Bartók Emlékházba, kicsit azzal a reménnyel, hogy elmondhatjuk, ott voltunk, ahol kevesen, amúgy a helyszínhez képest annyira nem kevesen, nyitott ablakoknál ájuldozva, másrészt pedig a vonósnégyes egyik lényege az egyensúly. És a Microcosmos szépen egyensúlyoz. Kettő a kettő ellen, vagyis nem ellen, együtt. Két elszállt lélek és két józan muzsikus, a föld s az ég fiai. Mindannyian szépen játszanak, mert Papp Sándor is úgy brácsázik, hogy csuda, Tuska Zoltán is olyan második hegedűs, hogy folyton provokálja a prímást. Perényit ültetik középre, nagyon markánsnak hangzik a gordonka, de a 4. Bartók-vonósnégyesben ez így tökéletes, a harmadik tétel csellómonológját így még soha, de soha nem hallottam, annyira komor, magányos és mégis természetes, annyira mély és közben mégis annyira egyszerűen zenei a pillanat.

A hangzásról egyébként nehéz lenne határozott véleményt mondani, a tér sem alkalmas erre, közel ülök és oldalt, a nyitott ablakon gyereksírás és autópüfögés hallatszik be, inkább az az érdekes, hogy ez egy pillanatra sem zökkenti ki a hallgatót vagy az előadót. Azt érzem, nem is hallgatunk, hanem nézünk, eleven arcokat, grimaszokat, egymást kereső pillantásokat, egy elhúzott szájat, egy ráncolt homlokot. Az 5. vonósnégyes első tétele után még egy mobiltelefon is közbesípol, és, ó, borzalom, Beethovent játszik. Ki érti, hogy most sincs se pisszegés, se agyvérzés, nevetés az igen, de csak könnyedén, röviden, és mehetünk tovább. Az a vonósnégyes szól, amit Bartók ebben a házban írt, a muzsikusok feje fölött pár méterre ott van a saruja, amit viselt, a ceruzái, tolla, a tinta törléséhez használt levágott ingujj, de nem ettől él a zene, és nem is azt a megilletődöttséget érzi az ember, ami a nagy zeneszerzőnek jár, hanem csak azt a fájdalmas boldogságot, ami a nagy mű hatása. Nevetségességet, megalázottságot, reményt.

Délután voltam a Rembrandt-kiállításon a Szépművészeti Múzeumban. Egy ember ült a rézkarcok előtt a padon, és sírt. Nyilván nem bírja mindenki közönyös arccal nézni, hogy valami ennyire szép is lehet. Ha mondjuk félannyi bátorságom lenne, mint annak az embernek, akkor ez a papír most hullámos lenne a sok sós létől.