Árpád

H. H. után már csak hullócsillag C. C.?

2006.12.12. 00:00

Programkereső

Sajnos magasan volt a mérce: Herbie Hancock is játszott már a Budapest Kongresszusi Központban. És hiába tartozik a négy adu ász közé Chick Corea is, Herbie korábbi fellépésének a nyomába sem ért ez a mostani.

Hogy kiben volt a hiba? A közönségben aligha. Majdnem teltház volt (ha a pótszékeket nem teszik ki, talán teljesen megtelt volna a koncertezésre – véleményem szerint – majdnem teljesen alkalmatlan BKK). És igyekeztünk hálásak lenni. De hát ridegre, hangulattalanra sikeredett ez az este. A hűs hőmérsékletre egyébként Chick Corea is utalt műsor közben, igaz, arra is, hogy képzeljük el, hogy a nappalijában ülünk, és őt hallgatjuk. Megpróbáltuk. Nem sikerült.

Már az elején volt egy kis gáz azzal, ahogy bejött a zenekar a maga össze-vissza ruházatában, gondoktól gyötörten. Hírlik, hogy Chick zavarta össze a képet azzal, hogy a főpróbán szólt, ne vegyék már túl szigorúra, formálisra az estet. A zenészek fele ezt nyilván a laza amerikai fickó vicces kiszólásának tartotta és mégis feketébe öltözött, a másik fele viszont azt aggatott magára, ami éppen a kezébe akadt a szekrényből. Ez a formátlanság, alaki rendezetlenség a játékra, a muzsikára is kihatott. Mert rendben, a jazz lényege, hogy formát bontunk, de a szabályok nem rúghatók fel mindenki által, mert akkor nincs produkció.

Még fel sem ocsúdtunk a farmerban, fekete kis tornacipőben besétáló és a szöveget illetően alig érthető-hallható Chick Corea Este a székelyeknél-interpretációjából, amikor arra lettünk figyelmesek: nocsak, ez már Mozart! A salzburgi mesterrel nem bánt éppen kesztyűs kézzel Chick, közölte, hogy Amadeus zenéje sokáig untatta (nem így Herbie Hancockot, aki már 11 éves korában Mozart-zongorakoncertet adott a Chicagói Filharmonikus Zenekarral), és csak felnőttként kezdett érezni valamit Mozart zenéjét hallva.

9673357e-6b2e-41ee-b685-a1f254664f05

Ami zeneileg remek volt, az az átmenet az egyik műből a másikba. És az is tagadhatatlan, hogy Mozart művét helyenként (különösen a harmadik tételben) egészen jól átlényegítette Chick, de valahogy mégsem esett le az állunk. A szünetben nem sok minden történt. A zenekart már nem kaptuk vissza, és Chick új cipőt húzott. Ezúttal egyedül ült a színpadon, a kelleténél is messzibb mindenkitől, és a Bartók-bagatellek szlovák kottájában lapozgatott. Mondjuk, egy egyzongorás előadásban nemigen számít a kotta milyensége, de Chick elkövette azt a butaságot (persze tán tényleg csak kedves akart lenni), hogy elkezdte felolvasni a kotta szövegét. És csodálkozott, hogy nem értjük. Pedig simán csak égő volt, ahogy a nappaliját nekünk kínálgató Chickről kiderült: a) eddig nem tűnt fel neki, hogy Magyarországon van, b) annyira bízott az improvizációs képességében, hogy nem kötött meleg barátságot korábban a kottával.

No, ennyit a cikizésből. Mert akárhogy is, Chick Corea, ha nem is billent úgy, mint Kocsis Zoltán (a megjegyzés kopirájtja Szabó Dani Montreux-i jazz zongoraverseny győztesünké), de nagyon jó a stílusérzéke és remek jazz zongorista. Csak ma már egy kicsit kevés nekünk ő, egyedül. Nem mondom, harmincegynéhány évvel ezelőtt, a zenekarával – az még tán csuda lett volna! Return to Forever. Vagy legalább Hancock jött volna vele, s akkor a ’79-es közös Polydor CD-anyagát lenyomhatták volna nekünk… Vagy ha csak újra Hancock jött volna… Lám, mennyi jobb verzió is létezik!

(2006. december 6. 19:00 Budapest Kongresszusi Központ - Chick Corea (zongora) koncertje; km.: Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar; vez.: Kovács László)