Szilárda

A híd túl közel van

2006.12.19. 00:00

Programkereső

A Március 15-e téri Belvárosi Főplébániatemplom a legszerencsétlenebb templom a fővárosban: az egyik legszebb templomunk lenne, van olyan része, amelyik a tizenkettedik században épült, jelentős része a tizennegyedik században, de a portálja tulajdonképpen egy csúnya barokk portál, ami nem tükrözi a templom belső értékeit, elárulja az épületet.

És mindemellett mellé húzták fel a háború után a város egyik legforgalmasabb hídját, az Erzsébetet hidat, ami egy méterre sincs az oldalfalaktól. S ha még ez sem elég, akkor érdemes kisétálni a parkolóba, a híd alá, ahol hajléktalanok irányítják a gépkocsikat, és a templom falát használják WC-nek: kevés templom nyújt ennél siralmasabb látványt.

Az oltár feletti Ikon, az apszis mindenesetre egy kis vigaszt nyújt a betérőnek, ha elege van az utca zajából, az ötödik kerületi felfordulásból. A Rákóczi út forgalmából. Ugyanis a templom – a körülmények ellenére – meglehetősen csöndes. Nem hallani a hídra felhajtó autókat, nem hallani a parkolók lármáját, a Victoria Kamarakórusdecember 17-ei – koncertjét is csak egyszer zavarta meg egy kinn felvillanó rendőrsíp. Éppen elkaphattak valakit, aki úgy akart parkolni, hogy ne lehessen tőle kitolatni. Arra gondoltam, amikor meghallottam a sípszót, hogy az egy egészen más világ, hogy annak a kinti világnak rendőrsíppal, kisbuszokkal, mátyáspincével, dorbézoló hajléktalanokkal semmi köze ehhez a bensőséges és tiszta világhoz, a gregorián és a reneszánsz egyházi énekek világához, hogy nem csupán vigasz ez a zene a kint történtekért, hanem segítség is: segít lemondani a karácsonyi hercehurcákról, a hevenyészve elintézett bevásárlásokról, egyáltalán mindarról, ami ma a karácsonnyal együtt jár. Segít, hogy – Pilinszky szavaival – az ünnep kapcsolódás legyen. Vagyis ne a hétköznapok közül egy nap, hanem valóban kitüntetett nap: az év legtöbbet kézben szorongatott és legjobban felmelengetett napja. Aztán arra gondoltam, hogy képtelenség: nem fog történni semmi, kint továbbra is rohanás lesz, ahogy a templom fala továbbra is a koszos hídnak támaszkodik.

És meglepett, hogy nem így volt: a gregoriánnak már a VIII. században is az volt az egyik funkciója, hogy lecsendesítse a hívők lelkét, hogy a hívőket, lettlégyenek urak vagy jobbágyok egyenlővé tegye, hogy azonos hitre hozza, és elmélkedésre hívja. És a zene ezen a kemény, hideg decemberi estén elérte hatását: nem volt kinn forgalom, a buszmegállóban sem álltak éppen buszok, a turisták sem rohamozták meg a közeli magyarosch helyeket, nem tört rám az urbanizáció, nem vicsorogtak rám autók. A helyzet, őszintén szólva, meglepett: rég tapasztaltam olyat, hogy egy koncert valóban, ha rövid időre is, megváltoztat. A gregorián nem élvezeti cikk, nem olyan zene, mint az európai zene a barokk után, ezért arra számítottam, hogy bár a Victoria Kamarakórus kiváló együttes, egy alapvetően csöndes, helyenként kicsit unalmas koncertet fogok hallani: nem számítottam arra, hogy az együttes vezetője, vagy talán az együttes közös szándékkal megcsűri a gregorián dalokat, gondol egy merészet, és belenyúl a hagyományos struktúrába, megcsavarja a műveket. Azt gondoltam, egy kicsit lassú – a gregorián lassúságától, kimértségétől még én is elszoktam, pedig többnyire csak reneszánsz vagy barokk zenét hallgatok –, nem túl érdekes, de szép koncertben lesz részem. Szép volt persze, ezt kipipálhattam, de egészen más, mint amire számítottam: érdekes. Nem csupán egy Monteverdi-remekművére, a Missa il Illo temporé-re felfűzött zene.

A gregorián a középkor emberének zenéje, a római katolikus egyház tulajdonképpen a római kortól eredeztethető, latin nyelvű liturgikus éneke. A középkor embere – maradva e faramuci (faramuci, mert leegyszerűsítő) fogalomnál – a jelképek erdejében élt, pontosan tudta, mit szimbolizál egy katedrális üvegablaka, mi mit jelent az oltáron, mit jelent a rózsaablak díszítése, vagyis színről színre látta azt, amit nekünk hosszasan kell elmagyarázni. A zenébe rejtett üzeneteket is vette. Ezek az üzenetek ma már csak úgy érthetők meg, ha valaki részt vesz egy Dobszay László-szemináriumon, vagy sok időt tölt el Monserrat kolostorában. Azt hiszem, ezt a fajta zenét nem felhasználja és kisemmizi, mint oly sokan állítják, hanem az egyetlen lehetséges módon használja a kortárs zene számos és jeles képviselője, Arvo Pärt vagy Tavener és nálunk a Victoria együttes vezetője, Cser Ádám vagy Zombola Péter. Nem a dallamokat variálják, nem a zenét másolják, hanem a zene, a középkori zene szellemiségéből tanulva állítanak elő hasonlónak hangzó műveket. Vagyis a szimbólumokat használják fel ahhoz, hogy egy, a gregoriánhoz hasonló tiszta zenét alkossanak. A hangsúly nem is feltétlenül a zene, hanem a szándék tisztaságán van. Nem minden művét szeretem John Tavenernek, de elismerem művei mélységét, és még egy „nem tetsző” művén is érzem, hogy az alkotás a lélek energiáinak tiszta, minden mismásolástól mentes, szabad, hírnévre, dicsőségre nem gondoló felhasználásával történt. Mert átlátható, mint egy üveg.

16d4b9f4-56af-4ebe-b920-bd737f72bcab

Többször hallottam már énekelni a Victoria Kamarakórust, de legalább annyira meglepett, mint a durva hideg a Belvárosi Főplébániatemplomban, hogy ők – nem tudom, tudatosan-e vagy sem – ennek a felfogásnak, ennek a tiszta zenélésnek a hívei. Ezért játszanak szinte csak reneszánsz vagy kortárs műveket (főként Arvo Pärt-et). Meglepett, mert azt gondoltam, a kórus a fesztiválsikerek (első hely a II. Harald Andersen Nemzetközi Kamarakórus versenyen) és egyéb elismerések után megváltozik. De a kórus – igaz, egy rádióbeli koncert, amitől most tekintsünk el, nem ezt igazolta – egyre jobban, egyre tisztábban és egyre összefogottabban szól. És – lehet, a nem túl sok érdeklődő miatt – mer kockáztatni. Mer valami meglepőt és érdekeset csinálni.

A gregorián fő jellemzője ugyanis nem a latin nyelvű bibliai szöveg vagy az, hogy a dallamok lépcsőzetesen, kis hangközlépésekben mozognak, nemcsak a szillabikus (egy szótagra egy hang kerül) és melizmatikus (egy-egy szótagra több hang vagy egész kis dallamív jut) szakaszok harmonikus váltakozása, hanem az egyszólamúság. Imitációval (vagyis azzal, hogy a témát az egyik szólam indítja, a többi pedig időbeli eltolódással, legtöbbször más hangról elindulva utánozza, s a szólamok időbeli eltolódással egymás után lépnek be) csak a későbbi korokban próbálkoztak, a gregorián korában az ilyesmi egyenesen isten ellen való véteknek minősült – ahogy annak minősülhetett egy gregorián fan vagy egy ortodox gregorián kutató számára a Victoria koncertje is. Cser Ádámék hozzányúltak a karácsonyi liturgikus énekekhez, és a koncert legjobb részei meglepő módon azok az énekek voltak, amelyekkel eljátszott a kórus. A papi zsolozsmát idéző betétek legfeljebb színesítették az In Nativitate Domini névre keresztelt koncertet, de a legérzékenyebb helyei ezek a kísérletek voltak. Hol azt játszotta a kórus, hogy kánont csinált az énekből, hol azt, hogy a kórustagok kitartottak egy-egy hangot, így hozva létre egy hat- vagy akár többszólamú akkordot, megbolygatva a gregorián éneket, ugyanakkor meg is mutatva a lényegét, a szöveg és a liturgia mögé rejtett szépségeit. Hol pedig azt, hogy a templomban szétoszlott a kórus, és az oszlopok rejtekéből nyújtották ki a hangokat. A szintén nem ide illő kíséretek is – kis harangok, triamgulum, kitartott orgona A-hang – legalább olyan jól szolgálták az énekeket, mint a dallamok megbolygatása. Az <iyAlleluia olyan vérpezsdítően szólt, mintha egy hangos, de azért a hittől el nem tántorodott reneszánsz udvarban hangzott volna fel. A Procedentem inkább volt commedia dell’arte kísérőzene, mint liturgikus ének. A Viderunt pedig (égiekhez szóló) szerelmi dal.

Mindez persze, ez a néhány kísérle, tanulmánynak is felfogható, és lehet úgy is értelmezni, hogy a kórus tulajdonképpen be akarta mutatni, milyen út vezetett el Monteverdi nagyszerű művéig, a Missa-ig. Mert az tagadhatatlan, hogy ennek a koncertnek is, mint minden koncertnek, amelyiken felhangzik, a legszebb része Monteverdi Sanctusa volt, egyáltalán ez a Monteverdi Mise. Monteverdinek e velencei időszakban született, tehát reneszánsznak mondható művét keveset adják elő, kevés lemezfelvétele ismert.

A japán Bach Kórus előadása elérhető lemezen, de a magam részéről nem ennek a megvásárlását javasolnám, hanem sokkal inkább a Cantica Symphonia felvételét vagy a lelkületben a Victoriához hasonló, a világ legjobb kórusának többször nevezett Collegium Vocale Gent előadását (Philippe Herreweghe vezényli a kórust). A Cantica Symphoniában, ezt nyugodtan kijelenthetem (mivel az előadás meghallgatható az interneten), kevesebb jó hang van, mint a Victoriában (amiből egyébként most is fájóan hiányzott hazánk egyik legjobb énekesnője, Tóth Zsuzsa, aki – ha jól tudom – jelenleg Hollandiában tanul). A Victoriában éneklő hölgyek tiszta és minden manírtól mentes éneklése annyira megkapó, hogy a koncert után azt is megkockáztattam volna, hogy ők a legjobb magyar női kar. A férfiak (ők most hatan voltak, a hölgyek nyolcan) közt is vannak kiváló énekesek, különösen a karvezető testvére, Cser Krisztián és a papot „alakító” tenor, de alapvetően a női részleg alatt maradnak mind énektudásban – és ez elég különösen hatott –, mind hangerőben. A Collegium Vocale Genttel persze még nem lenne fair összemérni az együttest, de a koncert – és egy pohár forralt bor – után, amikor meghallgattam Herreweghéék lemezét, azt éreztem, hogy ebből az együttesből már mindent kihoztak, de a Victoriából még többet ki lehetne. Hogy a számtalan meglepetés és a koncertet követő – csodaszerű – csönd ellenére is még nem jutottak el a lehetőségeik legszéléig, hogy van még bennük tartalék egy újabb, nagyobb és keményebb meglepetésre. És hogy konkrét legyek: nemcsak újabb díjakra, hanem egy lenyűgöző Monteverdi Vespro-előadásra is gondolok.

2006. december 17. 19:30 Belvárosi Főplébániatemplom (Budapest) In Nativitate Domini – a Victoria Kamarakórus koncertje; középkori karácsonyi énekek; Monteverdi: Missa in illo tempore; vez.: Cser Ádám)