Eleonóra

Hagyomány nélkül nincs továbblépés

2007.01.02. 00:00

Programkereső

„A hagyományt ugródeszkának, nem pedig heverőnek kell tekinteni.”- idézi gyakorta Gorkijt. Megalkuvást nem tűrőn keresi az új utakat a zenében, nap mint nap rácsodálkozik hangszere végeláthatatlan lehetőségeire és a megszólaló hang gyönyörűségére.
61afd961-3d5b-48eb-a8d0-02b5ee813af8

Szuggesztív játéka koncertjein ámulatba ejti közönségét, mert mindezt a legnagyobb művészi alázattal teszi. Az idén hatvan éves Matuz István fuvolaművésszel Fülep Márk beszélgetett.

- Milyen zenei inspirációt kaptál a Téged gyermek- ill. ifjúkorodban körülvevő kortól?

- Akkoriban alakultak a zeneiskolák az egész országban. A tanárok végigjárták a szülőket, hogy kinek van hat-hétéves gyereke, aki zenét tanulna. Mi pont a zeneiskola utcájában laktunk Nagykőrösön. Párhuzamosan az elemivel kezdtem a pikolót, mert a kezem még kicsi volt a fuvolára. Tanárom Dr. Vecseri Zsigmond jogászember volt, de amatőr fuvolás, pozanos, ütős. Két év után érkezett a zeneiskolába végre egy fafuvola, amit megkaptam. Nem nagyon szerettem én zeneiskolába járni, de fuvolázni igen. Tanár úr ajánlotta szüleimnek, hogy a zenéből is lehet szakmát szerezni, csak el kell menni egy szakiskolába, és majd ott eldöntöm – mivel nagyon érdekelt az építészet, a matematika és a fizika –, hogy utána merre megyek tovább. Így kerültem Szegedre, ahol Dr. Sebestyén István lett a tanárom. Reggeltől estig zenéltünk. Úgy megszerettük a zenét, hogy kizárt volt, hogy más szakmára térjünk át. Megszállott tanáraink voltak, rengeteg hangversenyre, operába jártunk. Nagyszerű osztálytársaim voltak, például Szabó Dénes, Onczay Csaba. Mindig irigyeltem azokat az ún. nagy szólóhangszereket, mint a zongora, hegedű, cselló, hogy az én fuvolám nem tud így szólni, ilyen hatású koncerteket létrehozni. Ezért megpróbáltam kiterjeszteni a hangszernek a lehetőségeit, igaz, még elég primitív módon, mert nem volt még akkor semmiféle ismeretem akusztikáról.

- A zeneakadémiai évek és egy külföldi ösztöndíj megadta Számodra ennek lehetőségét…

- Hartai Ferenc, a Zeneakadémia tanára, mint zsűritag, 1965-ben egy országos szakiskolások közötti versenyen figyelt fel rám. Hívott, hogy járjak hozzá órára, mert tervei vannak velem. Egy év múltán felvételiztem a Zeneakadémiára. 1969-ben ment nyugdíjba tanár úr, majd Kovács Lóránt vette át a tanszakot, akit már nagyon vártunk. A tudása lenyűgözött, mert koncertező művészként kezében volt minden. Követelt, de maximálisan támogatott is. Rengeteget gyakoroltam. Akkor kerültem kapcsolatba a mai barátaimmal: Jeney Zoltánnal, Sáry Lászlóval, Dukay Barnabással, Sári Józseffel. Utána jött Brüsszel, az élet ajándéka! Már régóta jártam a Francia Intézetbe, mikor behívtak a Zeneakadémia titkárságára, hogy mivel tudok franciául, elmehetnék ösztöndíjjal külföldre. Így kerültem Brüsszelbe.

- 1992-es Fuvolaszó c. újság első számában nyílt lehetőséged először a fuvolaakusztika területén végzett számításaidról beszámolni: alapszámítások vannak benne az ujjrendekről és a multifónikus fuvoláról. A szűkebb és tágabb szakmai közönség kétes fogadtatása után tizenöt évvel milyen tapasztalatokat vonhatsz le? 1994-es Magyar Fuvolás Társaságtól kapott Doppler-díj átvétele után úgy nyilatkoztál: a szakma végre elfogadta azokat az újításokat, amelyeket akkor húsz-huszonöt éve elkezdtél…

- Valóban megoszlottak a vélemények, de mindig voltak, akik komolyan vették: ilyen Dratsay Ákos, Gyöngyössy Zoltán, Ittzés Gergely. Más kérdés, hogy az oktatásba mennyit lehet ebből bevinni, és mikortól kezdve. Nagyszerű debreceni kollégám Dr. Becsky Gáborné, a multifónikus technikákat próbálta zeneiskolai szinten, és figyelte hatását. Vannak, akiknek nincs hozzá affinitásuk. Nem kötelező, karriert e nélkül is lehet csinálni. Engem ez egyszerűen érdekel, mert kitekintést jelent, mivel összekapcsolja a humán, a művészeti szférát a reáltudományokkal: a fizikával, az akusztikán keresztül. Ez egy híd a kettő tudatforma között. Engem nagyon lenyűgöz minden más gondolkodásmód is. Bár nem értek hozzá igazán, de az, hogy a tudományban milyen nagy szellemek dolgoztak és jelentek meg, az éppen annyira magával ragad, mint lenyűgöz például Mozart vagy Wagner. Számtalan külföldi hallgató direkt azért keresett meg, mert tudtak erről és érdekelte őket. Volt, aki a dzsesszben akarta használni vagy kifejezetten erre akart specializálódni. Minden típust el kell fogadni, de számomra mégiscsak valamennyi újításnak a hagyományban kell gyökereznie. Azaz a régi metódusokat nagyon fontosaknak tartom, mert látom, hogy hagyomány nélkül nincs továbblépés.

- Számtalan nyilatkozatodban beszélsz arról, hogy a régi zene és a modern zene között több a hasonlóság, mint a különbség. Mint ahogy a hagyomány és újszerűség sem ellentétes fogalmak. A hagyomány maga is valaha újszerű volt, az újszerű pedig hagyománnyá válhat?

- Ízlés dolgába nem mernék beleszólni, mert mindenkinek joga van hozzá, hogy mit szeret. Úgy gondolom, ha ez a szakmánk, és 40-50 évig ezzel foglalkozunk, akkor szinte kötelességünk mindent megismerni, ami ezzel kapcsolatos –beleértve a kezdetektől fönnmaradt dokumentumokat is–, előítélet nélkül. A fizikai törvényeknek micsoda ösztönös vagy tudatos ismerete kellett ahhoz, amíg egy hangszer megszületett! Ez bármilyen tudományos területre elmondható, de a hangszerépítés gyönyörűen példázza ezt. A gyakorlatban az akusztikai törvényeket használjuk, amikor a fogásrendszerből kihozzuk azt, ami praktikusan hasznos. Le tudnánk írni sorban százezer fogást (Brüsszelben már megtettem), de az annyi, hogy nem látjuk a fától az erdőt. A törvényeket kell megismerni, amelyek tulajdonképpen nem is olyan nehezek. Virdung 1511-es fogásrendszerében un. "gombócok" helyett számokat használ. Ugyanezt az eljárást alkalmaztam már a hetvenes években, csak számok helyett a hanglyukak nevét használtam. Nem szeretem a „fogás” szót, mert ujjrendről van szó; így nevezik hegedűn és zongorán is. Pontosan a rend a lényeg benne. Mindegyiknek meg van a saját logikája.

- A tanítás megreformálásán is sokat fáradoztál. „Növendékközpontú” oktatás helyett jobb szeretnéd, ha inkább az „ismeretközpontú” oktatást preferálná a zenei oktatási rendszer is. Ez kurzusszerű oktatást jelent.

- Brüsszelben láttam először, ahol a tanár összehozta a növendékeket, és egymást hallgattuk. Rengeteget lehet tanulni a másik játékából, miközben a tanárnak sem kell folyton elölről elmondania egy adott darabról az összes ismeretet. Azaz időt lehet spórolni, és egy időben több hallgatónak több ismeretet átadni. Nyugaton ez mindig így volt. Nálunk a tanár hallgatja az órákon a produkciót. Ez fordítva helyes, ahol az előadó a tanár, és a hallgató valóban hallgat. Kevesebb lenne ugyan az egyéni óra, de több a közös, amikor mindenkit egyaránt érintő témákat lehetne megbeszélni.

- Kik azok a művészek, akikkel való találkozásaid mindvégig emlékezetesek maradtak a Számodra?

- Elsőként Pierre Boulezt említeném, akit egy zseninek tartok. 1970-ben léptem vele kapcsolatba, amikor Budapesten járt a BBC Zenekarral, és mertem írni egy levelet a szállodájába, hogy van két zenész Magyarországon, Benkő Zoltán és én, aki tudja a Szonatinát, és el szeretnék neki játszani. Megszerveztük, hogy a Bartók Szakiskolában eljátsszuk neki. Később Karlheinz Stockhausennel is dolgoztam együtt az IRCAM-ban. Fantasztikus precizitású, nagyon igényes, bámulatos munkabírású és szigorú ember volt. Fontos alapdolgokra tanított meg bennünket.

- Mára a technika, a média teljesen átalakult. Milyen irányba változtatja meg mindez a zeneszerzőket és a zenehallgatókat?

- Már nem is elektronikus, hanem számítógépes zene van, a gép az úr, azt csinálnak vele, amit akarnak. Több a lehetőség benne. Van egy tendencia, amely szerint számítógépet használnak, de visszanyúlnak a régiekhez, klasszicizáló zenéket írnak. Ilyen Láng István, Madarász Iván, Pintér Gyula, Sugár Miklós vagy Szigeti István zenéje. Amikor nem ugyanazok az effektusok vannak az elektronikus zenében, hanem követhető struktúra, ami megjegyezhető. Mindig van gondolat a zenéjük mögött. Egy magyar zeneszerző nem ír csak azért művet, hogy egy új technikát bemutasson vagy a multifóniákat öncélúan használja. Ők, ha meghallanak egy újszerű effektust, azok mint zenei eszközök beépülnek műveikbe, felhasználják őket, tehát nem öncélúak. Ha valaki elkezd fuvolázni, már gyerekként kapcsolatba kerül a magyar zenével. Ha van ambíciója, akkor megtanulja a 250 magyar művet, ami eddig létezik. Tisztelek minden művet, hiszen rengeteg darab tartozik a repertoárhoz.

NÉVJEGY
Matuz István fuvolaművész (1947) Nagykőrösön született. A Zeneakadémián Hartai Ferenc és Kovács Lóránt növendéke volt. 1970-ben diplomaműsorában Boulez Szonatinájának Benkő Zoltánnal történő előadásával óriási hírnévre tett szert, ugyanígy Bach összes szonátájának tolmácsolásával, amelyet tizenkilenc éves korától kezdve repertoárján tart. 1970-72-ig a brüsszeli Conservatoire ösztöndíjas hallgatója, majd tanársegédje, 1972-től 74-ig a liégie-i Opera szólófuvolása. 1974-ben sikerült a világon elsőként megvalósítania a körlégzést a fuvolán. 1968-tól tanít Debrecenben, jelenleg a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Kara tanszékvezető egyetemi tanára. 1978-tól 1981-ig a párizsi IRCAM munkatársa volt, ahol a szakma legnagyobbjaival osztotta meg fuvolaakusztikai kutatásait, és olyan zeneszerzőkre hatott, mint Boulez vagy Stockhausen. Az Országos Filharmónia szólistája. Versenydíjai: Brüsszel I. díj, Rotterdam II. díj (1971), Royan III. díj, Barcelona „Première mèdaille” (1972), La Rochelle I. díj (1978). Az eddigi összes létező, kb. 250 magyar mű rendszeres előadója. Félszáz művet komponáltak számára, és még számtalan kamaramű bemutatása és lemezfelvétele fűződik a nevéhez. A magyar zeneszerzők előtt a legendás 1976-, 1986- és 1996-os koncertsorozataiban tisztelgett. 1982-től kezdődő Országos Fuvolás Találkozók spiritus rektoraként a modern zene fellegvárává tette Debrecent. Ez időtől számítandó a „multifuvola” tervezése és kivitelezése. A klasszikus fuvolairodalmat fejből játssza. A fuvola modern technikájáról minden tudását rendszerbe foglalva könyvet ír, szakmai lapoknak publikál. 30 etűdből álló Stúdiumsorozatot komponált, melyből hat megjelent az Akkord kiadónál. 1991-ben alapító tagja az EAR együttesnek. Rendszeresen készít átiratokat. Számtalan rádiófelvételen, kb. 30 szerzői lemezen szerepel, 9 szólólemeze van. Évi 40-50 koncertet ad és mesterkurzusokat tart itthon és világszerte. Hazai tanári munkássága mellett a világ számos pontján volt már oktató, jelenleg Portugáliában vendégprofesszor. Díjai: Artisjus-díjak (1969-től), MR Elnöksége nívó díj (1977), Pro Urbe Budapest-díj (1979), Liszt-díj (1980), Lajtha-díj (1985), Érdemes művész-díj (1986), Az év hanglemez-díj, Doppler-díj (1994), Széchenyi ösztöndíjas professzor (1997-81), Pedagógiai-díj (2000), Magyar Köztársaság Érdemrendjének Lovagkeresztje (2004), Kiváló Művész (2005).