Aladár, Álmos

Egymásra találva

2007.01.29. 00:00

Programkereső

Régen töprengtem annyit recenzión, mint most – pedig a feladat első pillantásra nem tűnt túl nehéznek. Ha Ránki-szólóest, akkor zongoraünnep, nem vitás. A csupa Haydn-opuszból álló műsor pedig legfeljebb csak azokat riaszthatta vissza, akik még nem tudják: ma már nem divat a bécsi klasszikus triászból csak Mozartot és Beethovent ismerni és szeretni.
3e14723e-9dcd-44d7-be2c-ed0443fa963a

Számomra valószínűleg már örökre az előadóművészet-történet egyik rejtélye marad, hogy Haydn billentyűs repertoárja az idők folyamán miért szorult háttérbe a másik két bécsi klasszikus mester, Mozart és Beethoven zongoraművei mögött. Billentyűs szonátákból Haydn egymaga – igaz csak egyetlen opusszal, de mégis – többet komponált, mint a nála egy generációval fiatalabb salzburgi mester (19) és a néhány évig nála tanuló, s az op. 1-es három trióját neki ajánló Beethoven (32) együttvéve. Nota bene: Haydn nem volt elragadtatva az ifjú Beethoven – természetesen szonátaformákat használó – trióinak szertelenségétől, Beethoven pedig nem igazán találta a helyét Haydn mellett, így kettejük tanár-diák kapcsolata rövid életűnek bizonyult. Botorság lenne viszont azt hinni, hogy a két mester a műveiken keresztül ne „kommunikált” volna egymással. 1795-től egészen Haydn 1809-ben bekövetkezett haláláig mindketten Bécsben éltek és dolgoztak, és bizonyos, hogy internet és lemezbolt nélkül is jól ismerték egymás műveit. Az idős Haydn megérhette nemcsak a két op. 27-es „Fantasia una quasi sonata” (a négytételes Esz-dúr és a Mondschein), hanem még az op. 57-es Apassionata 1807-es megjelenését is. De a kesztyűt már nem vette fel: Haydn második londoni útján (1794-95) nyúlt utoljára a zongoraszonáta műfajához.

Talán felesleges tudálékosságnak tűnhet egy recenzióban ez a kis elmélkedés Haydn, Beethoven és a szonátaforma „szerelmi háromszögéről”, de Ránki Dezső Haydn-olvasatának kiválóságát nehéz máshonnan megközelíteni. Haydnt sokan mini-Beethovenként játszanak, amiből néha óhatatlanul „vihar egy pohár vízben” érzése támad az embernek; másik végletként pedig parókát húznak rá, és egyfajta felturbózott Scarlattiként előadva visszatolják szegényt az időben vagy fél évszázaddal. Pedig Haydnban pont az az izgalmas, ahogyan Scarlatti és mások örökéből továbblépve folyamatosan kísérletezik; s eközben „feltalálja” a vonósnégyest, többé-kevésbé végleges formára csiszolja a klasszikus szonátaformát, a nagy oratóriumokkal megnyitja az utat a Missa Solemnis felé stb. Némi cinizmussal úgy is fogalmazhatnánk, hogy ha ő nincs, Beethovennek és a 19. századi romantikusoknak nincs mit felrúgnia...

Ránkinak már a műsorválasztása is imponáló volt, kifejezetten alkalmas arra, hogy a repertoárt még nem ismerőnek Haydn minél több arcát mutassa meg. Míg a koncert elején elhangzott F-dúr szonáta (1773) még barokkosan virtuóz, az utána következő Asz-dúr (1768-69) már a fióknak komponált „műhelyszonáták” egyike, a hercegi szolgálat magányában a műfajjal kísérletező Haydn szerzeménye. A koncert második felében a személyes hangú, kivételesen érdekes szerkezetű f-moll variációk (1793) és a három utolsó, „londoni” szonáta közül az első, a C-dúr (1794) hangzott el. (Itt ejtenék szót arról, ami egy recenzióban – ha egyáltalán – legfeljebb negatívumként kerül elő: a koncert szórólapjának hasábjain Kállay Katalin közhelyektől mentesen és igen informatívan írt a művekről.)

Nehéz tetten érni, még kevésbé megfogalmazni, miben rejlik Ránki Haydn-játékának nagyszerűsége. A kulcs talán az elképesztő arányérzéken és az ezt szolgáló, félelmetesen precíz billentésen, hangszeres biztonságon van. Ránki úgy képes megmutatni egy zenei anyag összetettségét, hogy az nem válik nehézkessé, úgy képes drámai pillanatokat teremteni, hogy megőrzi a zene fegyelmezettségét, és úgy tud játékos és improvizatív lenni, hogy közben komolyan kell venni minden hangját – s mindezen fegyverek Haydn zenéjéhez különösen hasznosak. Utólag visszagondolva, a koncert első fele inkább csak azért tűnt halványabbnak, mert a második félidőben Ránki érezhetően egyre jobban és jobban eggyé vált a darabokkal. Ezt a legjobban a ráadáson lehetett lemérni: az F-dúr szonáta harmadik tétele a koncert végén egyértelműen lendületesebbnek, sziporkázóbbnak tűnt, mint első alkalommal. Az est végén az egymásra találás ritka élményével gazdagabban állhattunk fel: egy transzparens, végtelenül pontos, érzékeny és virtuóz zeneszerző megtalálta ugyanezen erényekkel rendelkező előadóját.

(2007. január 19. 19:30 Zeneakadémia Nagyterem (Budapest) – Ránki Dezső zongoraestje; Haydn: F-dúr szonáta, Hob. XVI:23; Asz-dúr szonáta, Hob. XVI:46; f-moll variációk, Hob. XVII:6; C-dúr szonáta, Hob. XVI:50)