Luca, Ottilia

Művészet és erkölcs

2007.03.01. 00:00

Programkereső

Az Erkel-, valamint Bartók-Pásztory-díjjal kitüntetett Érdemes művész, Decsényi János zeneszerző az idén 80 éves. Már másfél évtizede nyugdíjas, de még mindig aktív; az interjúra is munkahelyén, a Magyar Rádióban került sor, ahol immár 56 éve megszakítás nélkül dolgozik. Kerékfy Márton beszélgetett vele.

A művészetet „nem mi találtuk fel – mondhatnám: belénk volt programozva. Megszűnése sem a mi akaratunkon múlik. Léte – a mai kor embere számára – elsősorban erkölcsi kérdés, akár tudatában vannak művelői, akár nincsenek. (És elsősorban nem művészi kérdés, amint azt sokan gondolják!) Az erkölcsi kérdésre adott felelet teszi értékelhetővé a műalkotást. Értékessé pedig a művészi megformálás mikéntje.” Ezeket az ars poeticának is beillő mondatokat Decsényi János egy korábbi nyilatkozatában olvasom; ennek szövegével vár ugyanis a zeneszerző, amikor belépek rádióbeli szobájába. Beszélgetésünk is ezen a csapáson indul el.

- A művészetre való hajlam az emberbe bele van programozva. Ugyanúgy, mint ahogy a gyilkolásra, a háborúságra, a kegyetlenségre való hajlam is. Csányi Vilmos írja: az ember erkölcsös lény. Hogy a művészeti tevékenység mennyiben erkölcsi kérdés, az bizonyos értelemben fölvetheti a komolyzene problematikáját is. Az úgynevezett komolyzene korunkban igen differenciált. Igyekszik mélyre ásni, teljes világképet nyújtani. Nem is mindig közérthető, de szeretném, ha a társadalom nem veszítené el a mélyebb, differenciáltabb valósághoz való viszonyát, és azokat a művészeti ágakat, amelyek – tudatosan vagy öntudatlanul – ehhez próbálnak közel férkőzni.

- Térjünk vissza zeneszerzői pályája kezdeteihez! Egy komponista életrajza a legtöbbször azzal kezdődik, hogy az illető gyerekként elkezd játszani valamilyen hangszeren. Az Ön pályakezdése viszont nem mondható tipikusnak. Hogyan lett Önből zeneszerző?

- Nagyon későn kezdtem el komolyan foglalkozni a zenével, például zongorázni tanulni. Mindig is szerettem a zenét, de a családunkban a művészettel való foglalkozást – mai szóval élve – hobbinak tekintették, nem vették komolyan. Én sem forszíroztam a dolgot, hagytam magam eltéríteni más dolgok felé, hiszen sok minden érdekelt: az irodalom, a képzőművészet. 1945-ben, amikor leérettségiztem, a Színművészeti Főiskolára jelentkeztem, ahova fel is vettek. Fél év után azonban rájöttem, hogy ugyan meg tudom csinálni mindazt, amit a másik 30 főiskolás, de azt nem, amit az a kettő vagy három tud. Akkor elmentem a jogi egyetemre, mert érdekelt a jogfilozófia. Le is tettem az alapvizsgákat, de már nem doktoráltam le: otthagytam az egyetemet, éppúgy, ahogy a főiskolát. Azt mondtam: úgy látszik, nem tudom megkerülni az életemet, nem marad más, mint hogy muzsikus legyek.

Akkor kezdtem, felnőtt fejjel komolyan zongorázni tanulni (de a mai napig sem tanultam meg igazán). A Székesfővárosi Felső Zeneiskolában Vásárhelyi Magda növendéke lettem zongorából és Sugár Rezsőé zeneszerzésből. Később átkerültem a Zeneművészeti Főiskolára, ahol Szervánszky Endre osztályába jártam, és ott nyertem el a diplomámat. Egyébként akkor már a Rádióban dolgoztam, ahol műsorszerkesztéssel foglalkoztam, majd a későbbiekben a komolyzenei osztály vezetője lettem. Közben az Elektroakusztikus Zenei Stúdió művészeti vezetését is elláttam.

- A későbbi években is megőrizte fogékonyságát a társművészetekre. Ezt számos műve bizonyítja: elég, ha az Öt Csontváry képre vagy a Verseskönyv című ciklusra gondolunk. Mennyire játszanak fontos szerepet alkotásaiban a zenén kívüli elemek?

- Nagyon is. Sokszor az az érzésem, hogy gondolataimhoz komponálok kísérőzenét. A művészeteken kívül filozófiával is foglalkoztam, még ennek a nyomai is megtalálhatók egyes kompozícióimban. Kevésbé vonzott viszont az, amit az egyszerűség kedvéért most nevezzünk úgy: abszolút zene. Azelőtt, hogy megírtam volna I. vonósnégyesemet, sokszor mondogattam: „olyan szívesen írnék egy vonósnégyest – de semmi kedvem nincs hozzá”. Végül is „ráfanyalodtam” és írtam, de az igaz, hogy a programot, a – mai divatos kifejezéssel élve – narratívát többnyire nem tudom kihagyni a műveimből. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy nincs az a csodálatos narratíva, ami megment egy darabot, ha az rossz. Hogy azután meddig ér el ezzel az ember, mekkora aurát tud maga körül teremteni, azzal nem hiszem, hogy nagyon kellene törődni.

baf770c8-7672-4cd1-a273-c9d76e9e449f

- Miért komponál? És kinek?

- Hogy miért komponálok? Ez bizonyára egyszerű is meg nagyon összetett is. Egyrészt beleszületik az ember, hogy mit csináljon. Másrészt egy elképzelt társadalomhoz szól: a műalkotás „szószék”, ahogyan Ibsen nevezi a drámát. Elméletileg az ember mindenkinek komponál, de tudjuk jól, hogy ez a „mindenki” nagyon korlátozott. Még világhírű zeneszerző kortársaink sem kapják meg a „mindenkit”. Én annak a társadalomnak írok, amelynek a keretében élek. Magyar zeneszerző vagyok.

- Ön már jó ideje foglalkozik elektroakusztikus zenével is. Mennyiben más a zeneszerzői munkamódszere, amikor elektroakusztikus darabot komponál, mint amikor hagyományos, például hangszeres művet ír?

- Módszeremet már régen leírtam Zene, soundscape, ars acustica című cikkemben (Muzsika, 1997. augusztus). Az ars acusticát – amit én csinálok – úgy tudnám modellezni, hogy egy olyan vízszintesen helyezkedik el, amelynek jobb oldalán a zene, bal oldalán a hangjáték van. Rengeteg olyan hangjátékot hallottam, amely ars acusticának készült: cinema verité-szerűen felvettek az utcán mindenféle zajokat, és egymás mellé tették azokat. Nos, nem lettem volna zeneszerző, ha ebből nem akartam volna valamiféle zenei produktumot létrehozni: számomra azonban az járhatatlan út volt, hogy készítek az utcán hangfelvételeket, s azokat egymás mellé hányom.

Ugyanakkor az úgynevezett zenei struktúrák alkalmatlanok voltak arra, hogy egy ilyen anyaggal dolgozzam. Efféle produkcióban polifóniát, kánont vagy metrikus ritmust alkalmazni rettenetesen komikus. Mert ugyan lehet polifóniáról vagy ritmusról beszélni, de az a hangesemények polifóniája és ritmusa (mint ahogy beszélhetünk egy dráma vagy akár egy kép ritmusáról). Bizonyos emléknyomokkal is lehet dolgozni, de nem a szó szonátatéma-visszatérés értelmében. A szonátaelvvel itt nem lehet mit kezdeni, azonban egyfajta drámaelvvel igen. Az ars acustica nem zene; rendszerezett hangfolyamat, amelynek van struktúrája, polifóniája, ritmusa, vannak sűrűsödései-ritkulásai. Előfordulhat benne a hagyományos értelemben vett zene is, de csak mint egy elem a sok közül. Egy ilyen mű esetében a drámaíró-zeneszerző működik bennem, de amikor nem elektroakusztikus zenét komponálok, akkor meglehetősen szigorú formaelvek szerint dolgozom. Akkor szinte nincs „szabad hang”.

- Ebben a hónapban tölti be 80. évét. Nyilván több hangversennyel is köszöntik majd születésnapja alkalmából.

- Igen. Március 7-én elektroakusztikus műveimből rendeznek koncertet, április 13-án pedig – szintén szerzői est keretében – III. szimfóniám bemutatójára kerül sor.

NÉVJEGY
Decsényi János 1927. március 24-én született Budapesten. Zeneszerzés-tanulmányait a Székesfővárosi Felső Zeneiskolában kezdte Sugár Rezsőnél, majd 1952-től a Zeneakadémián folytatta Szervánszky Endre növendékeként. 1957-ben diplomázott. 1951 óta a Magyar Rádió munkatársa, ahol kezdetben zenei szerkesztőként, majd a komolyzenei osztály vezetőjeként dolgozott. 1975-től 1992-ig az Elektroakusztikus Stúdió művészeti vezetését is ellátta; jelenleg a Bartók Főszerkesztőség zenei lektora. Zeneszerzőként elsősorban a vokális műfajok foglalkoztatják: írt oratorikus műveket, kórusokat és dalokat is. Zenekari művei és kamarazenéje mellett az elektroakusztikus kompozíciók is fontos helyet foglalnak el életművében. 1975-ben Erkel-díjat kapott, 1986 óta Érdemes művész, 1999-ben pedig BartókŹ–Pásztory-díjban részesült.

Kedvenc könyv: Thomas Mann: József és testvérei; Tolsztoj: Háború és béke
Kedvenc zeneszerző: nincs; ám ha valaki mégis közelebb áll hozzám, az Schubert, a kamaraművei és a késői szonátái
Kedvenc zenei műfaj: vokális műfajok
Szabadidejében mit csinál a legszívesebben: legszívesebben tovább dolgoznék, amíg csak szellemileg és fizikailag képes vagyok rá