Luca, Ottilia

A Kodály évfordulóról

2007.03.03. 00:00

Programkereső

125 esztendeje született Kodály Zoltán. Mostanra valószínűleg minden zenefogyasztóhoz eljutott a figyelmeztetés: Kodály emlékév van. Valljuk be, nemcsak a tiszteletadás lehetőségét és az átlagosnál többször felcsendülő Kodály-zene örömét jelenti ez a naptári adat, hanem lelkifurdalást is kelt bennünk, legalábbis mindazokban, akik tudják, kiről nevezték el a Köröndöt.

S ha már születésének kissé oválisan kerekded, 125. évfordulóján a kötelező hírverés felidézte nevét, tegyük meg, hogy nézzünk magunkba! Ugye más érzés fog el bennünket, mint tavaly ugyanilyen apropóból Mozart vagy Bartók kapcsán? Mi tagadás, vannak, akik azonnal becsukják szemüket, befogják fülüket. Akik nem ezt teszik, azokban az ünnep alkalmából óhatatlanul feltolul a kérdések sokasága.

Mi jut eszünkbe róla? Milyen emóciót, milyen gondolattársításokat hív elő belőlünk Kodály Zoltán említése? Foglalkoznánk-e vele, ha nem lenne ez az alkalom? Vettük-e magunknak a fáradságot, és megismertük-e Kodály munkáját valamennyire, elolvastuk-e írásait, meghallgattuk-e hozzáférhető műveit? Mint muzsikusok, vagy legalább a zene sorsáért aggódó hallgatók, ismerjük-e eléggé tanítását, szellemi hagyatékát ahhoz, hogy bármilyen következtetést levonjunk belőle magunkra, s ha tanítunk, tanítványaink sorsára nézve. Formálhatunk-e véleményt zenei életünk állapotáról, megítélhetjük-e mindezek nélkül akár csak egyetlen röpke kijelentés erejéig, mi ebben Kodály szerepe? Megítélhetjük-e, akár csak a magunk számára, hogy mi az ő helye a 20. század művészetében?

Napjaink szellemi köz-légköre – ha egyáltalán van ilyen – nem kedvez Kodálynak. Nem illik kedvelnünk a példamutató személyiségeket, nem illik szeretnünk a népnevelő, kiváltképp a nemzetjobbító szándékú „nagy” embereket. Kifejezetten illik viszont elutasítani azt, ha valaki az egyedül üdvözítő, helyes utat kívánja megmutatni mindannyiunknak (vagy legalábbis ezt feltételezzük róla). De divat azt gondolni, hogy senki sem várhatja tőlünk, hogy fáradsággal megemésszünk olyan gondolatokat, amelyeket a maguk nyers valójában tárnak elénk. Feleslegesnek, sőt kivitelezhetetlennek tartjuk, hogy önálló munkával dolgozzuk át magunkat azon a szellemi, ez esetben zenei útvesztőn, amelynek csak keretei adottak. Irtózunk attól, ha valaki lépten nyomon figyelmeztet vértezetlenségünkre, és olyasminek a szépségét dicséri, amit mi nem értünk meg. Ki ér rá arra, hogy olyan dolog után törje magát, amelynek eredménye legfeljebb sok-sok év kitartó munkája után mutatkozik? És egyáltalán, hogy jön ahhoz valaki, hogy megmondja nekünk, mi az igazi, s mi a talmi, és végső soron mi a jó zene?

Két sajtóhasábon, kétezer karakternyi internetes felületen, vagy öt percben a hírek és a reklám között semmilyen használható konkrétum sem fejthető ki Kodály életművéről. Márpedig ennyi adatik, ha a kicsit is szélesebb nyilvánosság számára mondani akarnánk róla valamit. De a szakemberek szűk köre számára sem jobb a helyzet: a zeneszerzés, a népzenekutatás, a zenepedagógia és a művelődéspolitika négy hatalmas területét kellene ismernünk ahhoz, hogy igaz képet alkothassunk Kodály Zoltán életművének mai jelenlétéről, hatásáról; s ha mindehhez hozzászólni vagy éppen kritizálni akarnánk, a felkészülés mellé a intellektuális spiritusz muníciójából is jókora adag kellene hozzá.

Ami a zeneszerző Kodályt illeti: éppen most talán kevesebb ok lesz panaszra, művei ebben az évben jóval többször szólalnak majd meg, mint általában, zenekaraink és művészeink – bízvást állíthatjuk – felkészültebbek, mint fél évszázaddal ezelőtt. Csak az a kérdés, hogy miként gondozzuk majd fel ezeket az alkotásokat a Kodály-év elmúltával.

A népzene ügye működő intézmények, kiváló tudósok, nagyszerű előadók kezében van, az életben tartására szerveződött mozgalom is létezik még, ha nem is oly virágzó, mint három évtizeddel ezelőtt. „Legfeljebb” a forrást, a nép ajkát zárja be immár végérvényesen az életmódváltás és a felejtés.

Ám ha a zenepedagógiára vagy a művelődéspolitikára gondolunk, elkeseredhetünk. A kodályi műnek ez a fele dögtemetőre vettetett, ráadásul a halál beállta előtt, s ha mutat is még halvány életjelenségeket, nem húzza már soká. Talán arról lenne szó, hogy Kodály pedagógiai eszmerendszere, szemlélete elavult volna, s jöttek helyette korszerűbbek, hatékonyabbak? Egyáltalán nem. Semmi sem jött helyette. Ma már legfeljebb csak szigetek vannak, ahol még értéknek tekintik mindazt, amit Kodály is annak tekintett, s hiába jó néhány felkészült, tehetséges tanár (és persze sok akad, aki nem ilyen), nincs többé létező és széles körben ható zenei közoktatás a hígzenei özönvíz tengerében.

De nemcsak az általános zenei műveltség, zenei írni-olvasni tudás általános megteremtésének illúziója süllyedt el ebben az áradatban: a zenét tanulók sorsa éppúgy szomorúan kudarcos. A hangszert tanulók zöme arra való hivatkozással (vagy ami rosszabb, valóban azért) hagyja abba a zenetanulást néhány év után, mert a zeneórától elkülönített kötelező szolfézsre kell járnia. Vajon nem ugyanannak a jelenségnek két fokozata-e mindez: az életről levált zene és a zenéről levált technika megtanulásának lehetetlensége? Vajon nem kötjük-e össze ezt a jelenséget (nagyon igazságtalanul, hisz épp az ellenkezőjét akarta) Kodály nevével?

Csak tovább sorjáznak a kérdések: egyáltalán tudjuk-e, mi az, amit Kodály munkásságában ünnepelünk, vagy ünnepelnünk kellene. Tudjuk-e, mi az a gondolat vagy éppen zenei emlék, ami agyunkban közvetlenül tőle magától ragadt meg, s mi az, amit jó vagy kevésbé jó szándékú tanítványai, követői, apostolai vagy ellenfelei közvetítettek számukra? Tudjuk-e, hogy a Kodály emlékén táplálkozó pilótahalak sokasága mit tett magával a művel, mit tett hozzá, vagy éppen mit vett el belőle?

1edc8b5b-b832-40a1-9550-dd9f1fd24166

Kodály pedagógiai és néhány vonatkozásban művelődéspolitikai örökségének nemcsak folytatója, hanem egyik leghivatottabb továbbgondolója, Dobszay László így ír: „Kodály a zenei nevelés kérdéseit az egyetemes kultúra keretében nézi. … A kultúra az emberben jön létre, s ahogy kultúrává asszimilálhatta életének tényezőit a régi kor ma esetleg műveletlennek látszó embere, úgy viszont csodálatos tájékozottsága ellenére is kultúrálatlan maradhat a modern ember.” A kodályi pedagógia megállapítása szerinte nem elsősorban módszert jelent, hanem filozófiát. Tisztában vagyunk-e ezzel?

Néha Kodály személyiségére is megjegyzéseket tesznek („miért volt oly távolságtartó, miért csak szolmizáltatás után adott autogramot” stb.), de megkérdőjelezték már politikai érinthetetlenségét is. S vajon a szakmabeliek nem hagyták-e befolyásolni magukat Kodályról, a személyiségről terjedő, sokszor gonoszkodón szarkasztikus megjegyzésektől, amelyek a például a Zeneakadémia folyosóján elhangzottak? Vajon nem a feltétlen tekintélytől való (amúgy pszichológiailag érthető) félelem, esetleg féltékenység szülte-e ezeket a legendákat? Ezekre nem adható más válasz: ismerjék meg Kodályt, olvassák el írásait, leveleit, s meg fognak lepődni. Igenis lehetséges volt az emberi tisztaság megőrzése a 20. században.

A tanítvány, munkatárs és barát Szabolcsi Bence „Úton Kodályhoz” című szeretetteljes vallomásában 1972-ben szép összefoglalást adott korábbi kérdéseink nagy részére: „Mire tanít hát Kodály művészete és tudománya? A klasszikus formát hirdeti, a mérték, a teljesség és lezártság éber felelősségét, képzelet és szenvedély fellobogását és megbékülését az élet és valóság harmóniájában… az emberi érettséget és méltóságot: vállalását, elfogadását és teljesítését a történelmi feladatnak és egyéni sorsnak egyaránt. A felemelt homlokot és bizakodó szívet, a soha nem csüggedő bátor öntudatot, az ember helytállását ember és világ előtt; a nép és az idő színe előtt, – hiszen őket fogadta el Kodály Zoltán legfőbb bíráiul, s ők mondják ki Kodály művére ma és mindig, az elhatározó igen-t.”

„Nem kellett volna iskola-szervezővé, módszeres pedagógussá lennie? Jobb lett volna, ha megmarad káprázatok és fantáziák költőjének, prófétának, álmodozónak? Nem tudom, nem is merném eldönteni: hiszen az egész ország, az egész világ mérhetetlen sokat nyert azzal, hogy Kodály, az álmodó költő, vállalta a nagy Preceptor gondterhes szerepét. Így is elhozta közénk a hegyek szavát: a „Psalmus” meg a Jézus és a kufárok”, a Mátrai képek”, a Marosszéki táncok” meg a „Székely fonó”, a „Hegyi éjszakák” vagy akár a „Nyári este” mindig vallani fognak róla. … Ki tudja, talán több nagy művet hagy ránk, ha hegyi tájai fogva tartják és nem engedik be a városba, a hajszába a tömkelegbe. Talán nem történik meg, hogy ez a szellemében olyannyira teljes mű voltaképp példázatoknak, kezdeteknek, felfedezőutaknak és zászlóbontásoknak folytatás nélkül maradt, s nem is igen folytatható tehát alapjában tragikus sorozatává váljék.”

(2007. március 3. 19:30 Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának, Énekkarának és Gyermekkarának hangversenye – Emlékhangverseny Kodály Zoltán halálának 40. évfordulójára; Kodály: Nagyszalontai köszöntő; 150. genfi zsoltár; Öt tantum ergo; Pünkösdölő; Missa brevis; Öregek; Jézus és a kufárok; Psalmus Hungaricus; km.: Korondi Anna, Fodor Beatrix, Geötz Judit, Wiedemann Bernadett, Kiss B. Atilla, Szappanos Tibor, Hámori Szabolcs (ének), Deák László (orgona); vez.: Fischer Ádám, Strausz Kálmán, Thész Gabriella, Nemes László Norbert

2007. március 16. 19:30 Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem – BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL: A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Énekkar Kodály-estje; Kodály: Húsz magyar népdal – Kocsis Zoltán átirata; Kállai kettős; Budavári Te Deum; km.: Sümegi Eszter, Wiedemann Bernadett, Brickner Szabolcs, Asztalos Bence (ének), Nemzeti Énekkar (karig.: Antal Mátyás); vez.: Kocsis Zoltán

2007. április 1. 19:30 Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem – BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL: Kodály: Háry János; Háry János: Perencz Béla; Örzse: Németh Judit; Marci kocsis: Massányi Viktor; km.: a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Énekkara (karig.: Strausz Kálmán), Gyermekkórusa (karig.: Thész Gabriella); vez.: Fischer Ádám

2007. március 11. 11:00 és 15:00 Fesztivál Színház – HANGVERSENYEK FIATALOKNAK: Kodály Zoltánra emlékezünk halálának 40., születésének 125. évfordulója alkalmából; Kodály: Háry János – részletek a daljátékból; Gyermekkarok; Marosszéki táncok; km.: Közreműködnek: Laczák Boglárka, Szegedi Csaba (ének), a Nyíregyházi Cantemus Gyermekkar, Duna Szimfonikus Zenekar; vez.: Szabó Dénes, Ménesi Gergely

2007. március 19. 19:30 Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem – BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL: Pávaének – Székelyfonó
I. rész: Pávaének – világzene Kodály Zoltán tiszteletére; km.: Kiss Ferenc és az Etnofon Zenei Társulás, a Profán Vonósnégyes, Ágoston Béla és Szokolay „Dongó” Balázs, valamint a magyar népi vokális zenekultúra neves képviselői
Film: Tari János
II. rész: Kodály: Székelyfonó; Háziasszony: Kovács Annamária; Kérője: Massányi Viktor; Fiatal legény: Cselóczky Tamás; Fiatal leány: Cecilia Lloyd; a nagyorrú bolha: Konkoly Balázs; km.: Budapesti Akadémiai Kórustársaság (karig.: Balassa Ildikó), Honvéd Férfikar (karig.: Drucker Péter), Honvéd Táncszínház (karvez.: Makovinyi Tibor), Budafoki Dohnányi Zenekar; koreográfus: Szűcs Elemér; rendező-koreográfus: Novák Ferenc; vez.: Hollerung Gábor)