Etelka, Aletta

Zenélő sütemény

2007.03.19. 00:00

Programkereső

Mindenkinek megvannak a maga gyengéi. Számomra ha édesség, akkor somlói galuska, ha somlói galuska, akkor Jagyutt Péter cukrászdája Balassagyarmaton. Ha Budapest és tavasz, akkor Tavaszi Fesztivál - számos jobbnál jobb zenei eseménnyel. A rendezvény második napján a kiváló kanadai együttes, a St. Lawrence vonósnégyes adott egy jóízű koncertet az MTA Dísztermében.

Bár a Roosevelt téri Díszterem szépen megtelt magyarokkal és külföldiekkel egyaránt, a hátsó széksorok szinte üresek voltak. Amikor a négytagú, rendkívül szimpatikus muzsikus társaság belépett a terembe és leült a helyére, némi meglepetéssel szolgáltak. A nagyzenekaroknál (gondoljunk csak a Bécsi Filharmonikusokra) már bevált és egyre szélesebb körben elterjedt ülésrend, miszerint nem a cselló szólam ül kívül, hanem a brácsa – náluk is visszaköszönt. Első pillanatban furcsának tűnt, hogy a vonósnégyes egyetlen női tagját miért ültetik az együttes szélére, pont szembe az első hegedűssel, de a játék során ez hamar nyilvánvalóvá vált.

A koncertet nyitó mű Joseph Haydn C-dúr vonósnégyese volt a Tost-kvartettek sorából. Johann Tost az Esterházy zenekar hegedűse volt 1783 és 1789 között, és ő volt az ösztönzője az op. 54 és op. 55 három-három vonósnégyes megírásának is. Mint szinte mindegyik Haydn-kvartettben, ebben a műben is az első hegedűre épül a zenei szövet. Amíg a primárius egy egész hegedűverseny eljátszásával ejti ámulatba a közönséget – rengeteg hanggal, mutatós szólammal, nehéz technikai feladatokkal –, addig az együttes többi tagjának alig van játszanivalója, csupán kísérik az első hegedű igen szólisztikus szólamát. Geoff Nuttall brilliáns technikai tudással és kivételes zenei intelligenciával rendelkezik. Ő nemcsak a hegedű csigájával irányította vonósnégyesét, nemcsak szuszogással, szippantásokkal, szemvillanásokkal jelzett nekik, hanem furcsa mód a lábát is emelgette – hol egyiket, hol a másikat, hol mindkettőt. Egész testével részt vett a játékban, amit jó volt látni, és szórakoztató volt nézni, bár a kinti közvetítő kocsiban éppen felvételt készítő hangmérnökök nem biztos, hogy örültek a mozgó mikrofonoknak…

A második hegedűsnek a Haydn-kvartettekben rendszerint csak alá kell dolgoznia az első hegedű szólamának, segítenie kell annak kibontakozását. Barry Shifmann a szekundok szokásos kutyahűségével követte gazdáját. A második tétel Adagiójában neki is jutott volna néhány hang, amelyeket nagyon szépen kidomborított, egészen addig a pillanatig, amíg az első hegedűs el nem nyomta játékával – ahogy ez lenni szokott –, a zeneileg egyáltalán nem olyan fontos variációs zenei anyag segítségével.

A csellista, Cristhoper Costanza nagyon jó alapot nyújtott a két hegedűsnek biztos, határozott, testes játékával. A brácsás hölgy, Lesley Robertson volt az együttes és a koncert gyenge pontja. Az ülésrend testbeszédjéből is lehetett már sejteni a koncert elején, hogy őt mintha kihagynák a játékból. Kissé szeparálva ült a három úriembertől, akik mind arcjátékban, mind gesztusokkal sűrűn és erőteljesen kommunikáltak egymással. Lesley meg csak lógatta a brácsáját és ült szomorúan. Rettenetesen inaktív volt: alig nézett fel, alig mozgott, szinte nem is lehetett hallani a játékát.

Az összhangzás tekintetében ez mégsem nem volt olyan zavaró, mert annyira habosan, ízesen, színesen, hol lágyan, hol szenvedélyesen játszottak, hogy tényleg egy kehely somlói galuska jutott róluk eszembe. Az első hegedűs a sütemény éke, a tejszínhab, a második hegedűs az ízvilágba beolvadó, mégis karakteres csokiöntet, a csellista az alap, a vaníliás piskóta, és a bájos brácsás hölgy a süteményben el-eltűnő, de néha olykor mégiscsak felbukkanó rumos mazsola.

2aa1a88c-6ec2-4b65-b928-7ee4e93b8fde

Ennyi habos sütemény után Bartók 1927-ben komponált, és 1929. február 19-én a Waldbauer-Kerpely Quartet által bemutatott III. Vonósnégyese csendült fel. A mű ajánlása a Musical Society Fund of Philadelphia részére szól, amelynek pályázatán Bartók Alfredo Casaellával megosztva nyerte el az első helyezettnek járó 6000 dolláros díjat. A mű fokozatosan építkező zenei anyaggal kezdődik, ahol Lesley Robertson végre mecsillogtatta tudását és érzékeny brácsa hangját. Barry Shifmann is ebben a műben mutatta meg azt, hogy van olyan jó hegedűs, és tud olyan határozottan irányítani, mint Geoff Nuttall. Nuttall a második tétel végén az utolsó hangot úgy vibrálta meg, ahogy ilyet még életemben nem hallottam. Látszik rajta, hogy megszállott, és egész valójával a zenét szolgálja, de az a hang olyan őrületes intenzitásal szólalt meg, hogy szinte felrobbant a levegő.

A harmadik tételben játszhattak volna nagyobb szélsőségeket: halkabb piánókat, a glisszandókat elnyújtottabban. A negyedik tétel, tulajdonképpen csak egy Coda, szenvedélyes volt, de az egész mű alatt az volt az érzésem, hogy valami hiányzik: kissé jófésülten játszották a talpas pizzicato kitalálójának és az Allegro barbaro komponistájának művét. Gyönyörűen, felhőtlenül zenéltek – már-már túl szépen.

Úgy látszik a magyar virtust nem lehet csak úgy megtanulni: egy kanadai nem értheti a magyar valóság vizitdíjjal, kordonokkal, utcai zavargásokkal zsúfolt világát. Persze Bartók idejében nem volt jelen mindez, de ne feledjük, hogy amikor a III. Vonósnégyest írta, túl voltunk az első világháborún, a Tanácsköztársaságon, amelynek bukása után Bartókot (Dohnányival együtt) egy évre szabadságolták, Kodályt fegyelmi eljárás alá helyezték, és 1921 őszéig eltiltották a tanítástól. 1920-ban a jobboldali sajtó soviniszta rágalomhadjáratot indított ellene, amely Bartók 1940-ben történt amerikai emigrációjáig végigkísérte itthoni életét. Színpadi műveit az Operaház nem újította fel, A csodálatos mandarin bemutatójára is Kölnben került sor 1926 novemberében. Szóval, kicsit beborulhatott volna az ég az együttes szívében, mialatt a Bartók-művet játszották.

A szünet után Cesar Franck D-dúr vonósnégyese következett. Itt meghallgathattuk, hogy miért a St. Lawrence Vonósnégyes generációjának egyik legelismertebb vonósnégyese, miért nyerték meg 1992-ben a Nemzetközi Banff Kvartettversenyt, miért nyerte el az 1999-ben elkészült Schumann CD-jük (amely az I. és a III. Vonósnégyest tartalmazza) a Preis der Deutschen Schallplattenkritik díját, a kanadai Juno Díjat, valamint a BBC Zenei Magazinjának elismerését, és hogy miért ez az együttes 1998 óta a Stanford University rezidens kamaraegyüttese. Itt megtapasztalhattuk az elmúlt 16 év több mint 1600 koncertjének rutinját, az amerikai, a svájci, a holland, a német, a francia, a német turnék érlelő hatását. Azok az akkordok, amelyek Bartók zenéjéhez túl szépek voltak, itt váltak érthetővé, itt kerültek helyükre.

Négy teljesen egyenrangú, saját karakterrel rendelkező egyéniség párbeszédét hallhattuk. Kifejezésmódjuk a zene árnyalatainak hihetetlen színpompájában ragyogott, és a harmadik, Larghetto tételnél mintha megállt volna az idő. A sodró negyedik (Allegro molto) tétel után szűnni nem akaró taps követelte ki a ráadást, amely egy Mozart vonósnégyes saroktétele volt. Egy kis színes cukrot hintettek még az igazán ínycsiklandó somlói tetejére...

(2007. március 17. 19:30 MTA Díszterem (Budapest) - A St. Lawrence Vonósnégyes koncertje; Haydn: C-dúr vonósnégyes, op. 54/2; Bartók: 3. vonósnégyes; Franck: D-dúr vonósnégyes; tagjai: Geoff Nuttall, Barry Shifmann (hegedű), Lesley Robertson (brácsa), Cristhoper Costanza (cselló)