Etelka, Aletta

A füstje meg a lángja

2007.03.27. 00:00

Programkereső

Bár kétségkívül számos dolog felett joggal fanyaloghatnak a zenerajongók, azért összességében valljuk be, az utóbbi években felvitte az Isten a dolgunkat. Lett egy Müpánk, amely jócskán megemelte a hazai koncertkínálat általános színvonalát – és továbbra is van egy Budapesti Tavaszi Fesztiválunk (BTF), amelynek ma már ehhez a színvonalhoz képest kell kiemelkedőt nyújtania.

A fentiekből kiindulva jó magyar szokás szerint elvileg borítékolhatnánk a két intézmény késhegyre menő harcát – ám szerencsére természetes vetélkedésüknél már csak egymásrautaltságuk nagyobb. A BTF aligha nélkülözhetné az első számú hazai rendezvényhelyszínné előlépett Müpát – a Müpa pedig aligha bánja, hogy közel egy hónapig nem neki kell ellátni a telhetetlen közönséget minden földi jóval. Hisz ott van még tizenegy másik... S a kényszernél talán még fontosabb a lehetőség, amit egymásnak nyújtanak: a BTF elit közönségét, európai csúcskategóriához szokott fellépőit – és nem utolsósorban szponzorait! – a Müpa környezete olyan színvonalon képes kiszolgálni, ami korábban Budapesten nem megfizethetetlen, hanem egyszerűen elérhetetlen volt. A Müpa pedig egy bő negyedszázados múltú, kiterjedt hazai és nemzetközi közönségkapcsolatokkal rendelkező fesztivál látogatóit szólíthatja meg – immár második alkalommal.

A hamburgi székhelyű Északnémet Rádiózenekar két, idehaza különösen jól csengő névvel érkezett: Christoph von Dohnányi karmesterrel (a „nagy” Dohnányi unokájával), és a fiatal hegedűvirtuózok egyik legjobbikával, Vadim Repinnel. Ligeti Lontano-jával kezdeni egy koncertet csak papíron nagy merészség – az épp negyven éve bemutatott mű mára méltán klasszikussá érett. A kisszekund-súrlódásokra épített hangzástömbök a kevésbé „edzett” hallgató számára is csak kezdetben tűnnek statikusnak, és permanensen disszonánsnak, a lenyűgözően felépített partitúrából hamarosan előtűnik a mű sajátos dinamizmusa és feszültség-oldás viszonyai. Az NDR – ahogy egy kortárs produkcióira méltán büszke rádiós együttestől el is várható – alapvetően jól teljesített, leszámítva az itt-ott a fafúvósokon előforduló intonációs pontatlanságokat: bár ez utóbbiak száma bőven a tűrésküszöbön belül maradt, Ligeti műve pont azok közül való, amely kevéssé tűrik az ilyesmit.

A Mendelssohn-hegedűverseny akár a koncert fénypontja is lehetett volna, de – köszönhetően Dohnányi és a zenekar rugalmatlanságának – a koncert mélypontja lett. Ritkán tapasztalni, hogy egy karmester ennyire, szinte az udvariatlanságig pórázon tartson egy Repin-formátumú szólistát – aki az elején még meg-megpróbálkozott egy-egy szabadabb gesztussal, agogikával, de aztán érezhetően nyelt egyet, vállat vont és a produkció érdekében nem erőltette tovább a dolgot. Kivéve a harmadik tételt, amiben egyszer néhány ütem erejéig meglódult, megmutatva, hogy tulajdonképpen mi is lenne az a tempó, amit a szíve szerint játszana, és amit a zenekar és karmestere valószínűleg képtelen lett volna követni.

Félreértés ne essék, pontosan tudom, hogy egy-egy ilyen koncert előtt szólistának és a zenekarnak csak minimális közös próbára van lehetősége – az viszont elvárható, hogy a zenekar ne „kötelező gyakorlatként” tekintsen a kíséretre, tanulja meg legalább annyira, hogy – a Mendelssohn-hegedűverseny esetében ráadásul viszonylag egyszerű – zenei anyag előadása közben ne kelljen görcsösen a kottára tapadnia. Ha ugyanis nem néz fel a kottából, a karmester, ha akarja, sem tudja instruálni – igaz, ez esetben Dohnányi láthatóan nem akarta. Egyszerűbb volt Repint megfogni, mint a zenekart megmozdítani. Így, ha akadtak is csodás pillanatok – pl. az első tétel visszatérésénél – leginkább Repin bravúros ráadásából tudhattuk meg, hogy milyen jó is lehetett volna az a hegedűverseny...

Fentiek ellenére a koncert második felére bizakodással ültem be: egyfelől Mahler I. szimfóniája mindig ünnep számomra, másfelől Mahlerben nemigen lehet Ligeti clusterjei és Repin virtuozitása mögé bújni – tehát majd most! Ám az első tételben a fúvósok bizonytalankodása és az ívek hiánya foszlatta szét a semmiből megszülető zene illúzióját, a humorral és tánccal teli második tétel pedig számomra inkább egy háromnegyedes germán indulónak tűnt, a játékosság és önfeledtség minden nyoma nélkül. A harmadik tétel János bácsija sem kelt fel, inkább fekve maradt... a „Titán-szimfónia” előadásából még leginkább finálé szolgált rá a melléknevére.

A fúvósok – kivált az oboa és a kürt – olykor nem álltak a helyzet magaslatán; a prím pontos volt, de sokszor élettelen – ez utóbbi kivált a szekund erőteljesebb gesztusainál volt érzékelhető; Dohnányi pedig inkább rendet tartott, mintsem vezényelt. Ilyen produkcióra legalább öt hazai zenekar és ennél több karmester képes... A közönséget ellenben semmi sem tartotta vissza az ünnepléstől – s a koncertet követően azzal a kétkedéssel mentem haza, hogy talán az én készülékemben van a hiba...

6f13a082-c054-42b1-9d4f-c055913da44a

Hogy talán mégsem, arról a következő napi ügyeletes sztár, Riccardo Muti és a Philharmonia Orchestra győzött meg. Nem hallottam a teljes koncertet (nem voltam akkreditálva), csak a második félidőben elhangzott Csajkovszkij-szimfóniát, a Hatodikat – ez viszont az elmúlt hónapok egyik legmaradandóbb zenekari élményének bizonyult. Muti az egyik legszuggesztívebb karmester-egyéniség, akit valaha pódiumon láthattam, zenekara pedig egy klasszissal jobban szólt, mint a hamburgiak huszonnégy órával korábban. Bár az utolsó Csajkovszkij-szimfónia közel sem olyan egyszerű, mint amilyen hatásos, Muti és zenekara az első pillanattól az utolsóig lenyűgöző teljesítményt nyújtott.

Egyik kedvenc „scherzóm”, a második tétel különös, ötnegyedes keringőjének – az ötletet még Webber is megirigyelte a Jesus Christ Superstar-ban („Everything’s Alright”) – tökéletes ringása, és a harmadik tétel kirobbanó ereje talán a legjobb előadás volt, amit valaha élőben hallottam, ráadásul Muti ez utóbbi tétel végén nem csupán a zene utolsó gesztusát, hanem a kitörni készülő tapsot is megfogta... a negyedik tételben pedig már nem is hallottuk a zenekart – egyedül maradtunk Csajkovszkij talán legszemélyesebb hangú vallomásával. Varázslatos volt: nem egyszerűen jó koncert, hanem az a fajta élmény, ami még sokáig kísérti az embert.

A koncertet kivételesen csak decensen szétköhögő reprezentatív közönség – tényleg, miért nem a Müpában szednek vizitdíjat? – még egy ráadást is kapott, azaz kettőt: először Muti ötperces angol nyelvű kiselőadását Giuseppe Martucciról, a csodagyerekként ünnepelt, később főleg Toscanini által népszerűsített Puccini-kortársról – majd egy rövid opuszt e tényleg méltatlanul elfelejtett szerzőtől. S minden jó, ha vége jó: a nem remélt Muti-koncert feledtette az előző napi csalódást – míg kedd este sztárjának a füstje, a szerdáénak a lángja volt a nagyobb.

(2007. március 20. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Az Északnémet Rádió Zenekarának koncertje; Ligeti György: Lontano; Mendelssohn: e-moll hegedűverseny, op. 64; Mahler: I. D-dúr, "A titán" szimfónia; km.: Vagyim Repin (hegedű), vez.: Christoph von Dohnányi

2007. március 21. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - A Philharmonia Zenekar koncertje; Mozart: D-dúr "Haffner" szimfónia, K 385; Liszt: Les Préludes; Csajkovszkij: VI. h-moll "Patetikus" szimfónia, op. 74; vez.: Riccardo Muti)