Luca, Ottilia

A némafilm fantomja

2007.09.17. 00:00

Programkereső

Viszonylag közismertnek mondható tény, hogy a némafilmeket egykor élő zene kísérte a moziban. Az idősebbek emlékeznek még, hogy a „filmszínházak” vásznát nemcsak függöny takarta, de előttük egykor keskeny pódium is húzódott, amelyre oldalról néhány lépcső vezetett – erre többnyire egy pianínót állítottak, amelyen a vetítés alatt egy zongorista szokott volt játszani. Arról azonban az öregek közül is kevesen tudnak, hogy a némafilmek idején voltak olyan mozik is, amelyekben kamara- és esztrádegyüttesek, sőt szimfonikus nagyzenekarok is kísérték a filmeket. Mind közül a legbizarrabb mégis az orgona ilyesféle használata lehetett. Az orgonavirtuóz Thierry Escaich fellépése, amelynek során Rupert Julian 1925-ben rendezett horrorfilmje, Az Operaház fantomja közben improvizál a Bartók Béla Hangversenyterem nagyszerű orgonáján, ezt az elfeledett hagyományt éleszti fel. Rövid írásunkban a némafilmek zenei kíséretének korai történetét idézzük fel.
1dd7d882-ebb1-4130-98f4-74ed28a94ba1

Amikor 1895-ben a Lumière-testvérek először bemutatták a párizsi Grand Caféban első rövid, dokumentarista jellegű némafilmjeiket, a mozgókép valószerűsége megbabonázta a nézőket a teremben. A vonat érkezését rögzítő első ötven másodperces felvétel hitelessége rémült sikolyokat és néma döbbenetet váltott ki a résztvevőkből. Persze a modern világban a legnagyobb csodák se tartanak ki három napig: a nagyvárosi közönség is gyorsan hozzászokott az új médiumhoz – és például zavarni kezdte az első, még kézzel hajtott vetítőgépek, az ún. cinématographe-ok hangos kattogása. Így már Lumière-ék is beállítottak egy harmóniumot a vetítőterembe. Az első vetítések idején még nem volt ritka, hogy a vándormozisok afféle kikiáltókként álltak a színpadon, és hangos magyarázatokkal kommentálták a látványt. A nézők ekkoriban még nem a mese kedvéért, hanem az új látványosság okán ültek be a moziba, amely inkább hasonlított bűvésztrükkhöz vagy cirkuszi bemutatókhoz. Nem véletlenül nevezik a filmtörténészek az 1894-1907 közötti szakaszt "az attrakciók mozijának". Ám a harsány szóbeli magyarázatokat – épp a képek ereje és evidenciája miatt – igen gyorsan kezdte a közönség fölöslegesnek érezni. Nem úgy a kísérő hangokat és zörejeket, amelyeket a vándormozisok vetítés közben a magukkal hozott szerszámokkal és eszközökkel állítottak elő a helyszínen: a látható puskalövés hitelességét például a megfelelő pillanatban előidézett pukkanással nyomatékosították. Amerikában a verekedős-pofozkodós slapstick comedy óriási sikeréhez az is hozzájárult, hogy a gépészek a pofonok és ütések erejét pontosan időzített mesterséges csattanásokkal kísérték. (A komikus hatású művi zörej a későbbi amerikai burleszkben és az animációs hangosfilmben is megmaradt azzal a különbséggel, hogy később gyakran hangszerekkel, zeneileg állították elő.)
A francia filmforgalmazó cég, a Gaumont Hippodrom nevű párizsi mozijában aztán egy olyan berendezést helyeztek üzembe, amely tetszés szerinti hangeffektusokat tudott előállítani – és kihangosítani.

De a technikai zörejek közömbösítése mellett egyre fontosabbá vált a kísérőzene esztétikai funkciója is. Közismert, hogy a filmtörténet első 10-15 évében a cselekményes jeleneteket is statikus kamera előtt, színpadszerű térben vették fel. Az első elbeszélő filmek zárt, egyszerű jelenetekből álltak: a kamerát úgy állították fel, hogy a színészek teljes testmagasságát befogja; csak később alakult ki a vágás technikája, vagyis hogy az arcjátékot közelképeken rögzítették és ezeket a szélesebb plánok közé illesztették. A vágás nélküli, "tablóképekkel" operáló mozi még nem tudta igazán fókuszálni a néző tekintetét – ezért kellett a színészeknek erős gesztikulációval és harsány arcjátékkal játszani és pótolni az élő hang hiányát.

A közvetlen zenekíséret gyors megjelenése is összefüggött azzal, hogy a mozi kezdetben közvetlenül az orfeumra, a varietére és a színházra emlékeztette a nézőket – márpedig a századfordulón még a prózai darabokat is gyakran játszották zenekari kísérettel. (A színház közelségét mutatja, hogy olykor színészeket állítottak a vetítővászon mögé, akik fennhangon mondták alá a némafilmen eljátszott jelenet írott szövegét.) A zenei "aláfestés" hozzátartozott a szórakoztató színház "alapszolgáltatásaihoz" – így a moziból sem hiányozhatott. 1903-ban a pennsylvaniai New Castle-ben nyílt meg az első állandó moziterem körülbelül 100 néző számára: a filmforgalmazó Warner Brothers építtette, és már az épület tervezésénél gondolt a zongorakíséret fontosságára. Néhány évvel később már 10.000 mozi működött szerte az Egyesült Államokban, és további tíz év alatt ez a szám is megkétszereződött. Ez a növekedés óriási igényt támasztott olyan zongoristák és hangszeresek iránt, akik vagy szabadon tudtak improvizálni, vagy a korszak divatos dallamait, egyvelegeket játszottak a mozgóképek "alá". Elterjedt gyakorlat volt az ún. "cue sheets", az egyes filmtekercsekhez készült hevenyészett kották használata – ezekből tudta követni a zongorista, hogy mikor kell belépnie az adott dallammal. Amikor aztán 1914-ben – Hollywood felemelkedésével párhuzamosan – megkezdődött a több ezer (!) nézőt befogadó gigantikus filmpaloták építésének korszaka, a tömeges fogyasztásra szánt mozikat a fényűző színházak mintájára kezdték kialakítani – s ennek része volt a zenekari árkok, pódiumok kialakítása, illetve a nagy moziorgonák építése is. A filmpaloták már a sztárkultusz jegyében terjedtek el, és nemcsak a filmeken fellépő nagy nevek, Sarah Bernhardt vagy Rudolph Valentino számítottak sztárnak, de a vetítést övező élő varietéműsor szereplői, így a zenészek is. Ma már kevesen ismerik Jesse Crawford nevét, aki Chicagóban orgonista mozikísérőként vált a bulvárlapok kedvencévé, és ünnepelt sztárként fogadták, amikor a Balaban & Katz nevű óriás mozivállalat szintén zenész ifjú feleségével átszerződtette New Yorkba.

Amit ma összefoglalóan filmzenének nevezünk, valójában a látottak jobb, teljesebb átélhetőségének esztétikai szükséglete hívta életre. A zenei kíséret azzal járult hozzá az új médium hatásának "áramvonalasításához", hogy hangulatot "festett" a némán futó képek alá, s ezzel oldotta azt a rejtett szorongást, amelyet a mágikusan mozgó kép hangtalansága keltett. Amikor aztán megjelentek a több beállításos képek, és egyre fontosabbá vált a vágás, a változó nézőpontból rögzített képek sorrendje és egymásra következésük ritmusa, az is kiderült: a filmnek van, lehet saját elbeszélő nyelve. Ez a felismerés – párosulva a hangosfilm-technológia kidolgozásával és elterjedésével – módosította a zenei aláfestés funkcióját is: a zene a vetítés kísérő szolgáltatásából mindinkább a rendezők fennhatósága alá tartozó formanyelvi elemmé, a film egész művészi hatását szolgáló kifejező eszközzé vált.

2007. szeptember 19. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) -
Thierry Escaich és Az Operaház fantomja - némafilm orgonakísérettel