Konrád, Tivadar

Zongoristák

2007.10.16. 00:00

Programkereső

Túl könnyű volna a kérdés: ki volt minden idők legnagyobb zongoraművésze. Liszt Ferenc – vágja rá gondolkodás nélkül még a félig-meddig zeneértő is. De ki volt minden idők legszerencsétlenebb nagy zongoraművésze?

Nos, jó eséllyel pályázhatna e címre a fél karját vesztett Zichy Géza és Paul Wittgenstein, a tüdővészben fiatalon meghalt Filtsch Károly (Chopin tanítványa), a csak különcnek tartott Alkan, a sok évtizedre eltűnt Nyíregyházi Ervin – de az első hely alighanem Robert Schumannt illeti. Hatalmas előadói tehetség, szárnyaló fantázia, tüneményes zeneszerzői képesség, elhivatottság, komoly szellemi és anyagi háttér, a kor egyik legjobb zongoratanára, és maga a kor, amely tenyerén hordozta a virtuóz muzsikusokat – minden amellett szólt, hogy Schumann a XIX. század ünnepelt zongoraművésze lesz. Még két-három év, és nevét Liszttel egy sorban emlegetik – s akkor, váratlanul, megbénult egy ujja.

Érhet ennél nagyobb csapás egy ízigvérig előadóművészt? Azt kell mondjam: érhet, méghozzá a legváratlanabb oldalról. Tanárának, Friedrich Wiecknek lánya, Clara fényes tehetség, aki apja mesteri irányítása s nemkülönben mesteri karrierépítése nyomán, a csodagyermek-korból kinőve, alig húsz évesen máris korszakos jelentőségű zongoraművésszé érik, és meghódítja mindazon csúcsokat, amelyeket Schumann maga szeretett volna, de már soha el nem érheti… Hozzátéve, hogy Schumann és Clara ritka forró szerelmét hosszú küzdelem után koronázza meg a házasság – vajon mit érez Schumann, hogy saját vágyait, saját céljait szerelme éri el?

Bizony, érzelmei nem egyértelműen pozitívak. Eleinte rengeteg zongoraművet ír: első 23 opusza kizárólag szóló zongoramuzsika (e tekintetben még Chopin életművénél is egyoldalúbb). Természetes kifejezőeszköze a zongora, s egyben Clara meghódításának eszköze is – vagy mondjuk így: ez szerelmének legfőbb kifejezője, ezzel segíti őt pályája kibontakozásában. Mindent neki ír, s Clara boldogan játssza is, amerre csak jár, megismerteti és sikerre viszi Schumann nevét – s ez sem kisebb jelentőségű tett. Majd összeházasodnak, és döbbenetes változás következik: Schumann, miközben újabb műfajokat hódít meg (mint a dal, vonósnégyes, szimfónia, oratórium, opera), soha többé nem ír Clarának zongoraművet, sőt, más játszanivalót is mindössze a zongoraversenyt, a zongoraötöst és a zongoranégyest. Közben 14 év alatt 8 gyermekük születik, ami eleve folyamatosan gátolja a szélesebb előadóművészi karriert. S a néhány turnét, amelyet Clara ennek ellenére megtarthatott, Schumann fokozódó depressziója teszi tönkre, és kényszeríti őt a koncertezés végleges feladására. De nehogy azt higgyük, hogy ez így jó volt Schumann-nak. Biztosította ugyan saját hegemóniáját, de ezzel épp a legszeretettebb lény pályáját, boldogságát tette tönkre – s mégsem tudott másként cselekedni. Emiatt folyton emésztette magát, ami egyenesen vezetett egyre erősebb tudathasadásához, majd teljes elborulásban végződő elmebajához.

Clarát végül Schumann korai halála szabadította meg, s tette lehetővé, hogy ma a XIX. század egyik legnagyobb, a mai koncertgyakorlatot megalapozó zongoraművészeként tiszteljük.

Fölmerül a kérdés: ha Schumann így bánt szerelmével, vajon mit érezhetett Liszt Ferenc iránt?

Mozart újjászületett – írták a csodagyermek Lisztről. Mindössze egy évig tanította őt Czerny (jó iskola!), egyébként saját maga tanára volt, igazi autodidakta, őstehetség. Meghódította a világot gyermekként, ifjúként, felnőttként. Elismerten első volt – s akkor, Paganinit hallván, visszavonult gyakorolni, hogy ne a legtöbbet tudja, hanem mindent, ami a hangszeren lehetséges. „Thalberg az első – Liszt az egyetlen”, mondták ezután. Európa a lábai előtt hevert: uralkodók, előkelőségek, hölgyek, kottakiadók, zongorakészítők, impresszáriók, művésztársak. „Amíg levelem írom, a szomszéd szobában Liszt játssza az etűdjeimet. Ó, ha elcsenhetném tőle a módot, ahogyan játssza!” – írta Chopin.

43e1cc21-ab4c-4455-b27e-8415d35f791e

Liszt mindent a maga erejéből ért el, vezető nélkül ismerte meg nemcsak a zene, de az irodalom, a képzőművészetek, a filozófia magaslatait is. Teljes nyitottsággal fordult a világ felé, szelleme szivacsként itta magába annak minden értékét. S amit visszasugárzott, az egyrészt felülmúlhatatlan művészet volt, másrészt igazi értékeken alapuló, nemes gondolkodás és cselekedetek. Aligha volt még egy művész, aki annyi jótékonysági fellépést vállalt volna. Művésztársai segítésében pedig szinte missziót követett: átírta zongorára Beethoven szimfóniáit, Berlioz műveit, Schubert dalait, rendszeresen játszotta Chopin, Schumann zongoraműveit, megismertetve nevüket, amerre csak járt. Szakíróként értő cikkekkel hívta föl a közönség figyelmét kiváló kortársaira. Schumann mondja az őt méltató Lisztcikk megjelenése után: „Ez a legjobb, amit rólam írtak”. Akit méltónak talált, saját koncertjeire előadótársként meghívta, hogy ezzel is támogassa – Clara Schumannal is megtette, sőt hangversenyt szervezett neki Weimarban, ajánlólevelet adott Pétervárra. Mikor udvari karmesterként letelepedett Weimarban, sorra vezényelte Schumann zenekari műveit, szimfóniáit, oratóriumát, operáját. S mindezt oly könnyedén, magától értetődően…

A Neue Zeitschrift für Musik, Schumann lapja talán a legjelentősebb a XIX. századi zenei sajtóban. Maga Schumann első cikkében Chopint „fedezte föl” a világnak, az utolsóban Brahmsot – és rengeteget tett az új irányzatok megismertetéséért, a konzervativizmus ellen. Lisztet így méltatta: játéka példátlanul tökéletes, rendkívül kifejező, elegáns és érzékeny, művei alapján viszont nem zeneszerzői tehetség.

Valljuk be, amikor Schumann 1834-ben ezt írta, Liszt még valóban nem alkotott jelentőset (ellentétben Schumannal), igazán fontos művei csak az ’50-es évektől születtek vagy nyerték el végső formájukat. Ezt tükrözi Clara repertoárja is: 1847-ig 77 alkalommal összesen 10 művet játszott Liszttől, ám köztük csak egyetlen eredeti Liszt-mű volt, a többi átirat Schuberttől vagy virtuóz operaparafrázis. Ezalatt Liszt 11 jelentős Schumann-művet tűzött műsorára, 17 alkalommal. 1848-ban visszavonult a koncertezéstől, s csak alkalmilag lépett fel, de karmesterként Schumann több fontos művét bemutatta, zongoristaként pedig dalait, kamarazenéjét játszotta. Clara viszont ezután már sohasem játszott Liszt-művet, pedig karrierje Schumann halála után bontakozott ki igazán. Hogy miért, arra kellően rávilágít egy eset. Schumann egyik legfontosabb műve a C-dúr fantázia, melyet 1839-ben Lisztnek ajánlott. Ő sok éven át nem viszonozta ezt, csak 1854-ben érezte úgy, hogy h-moll szonátája Schumann-nak szóló ajánlásával végre méltó köszönetet mondhat. Ekkor Schumann már elmegyógyintézetben volt, így Clarának küldte el, más művekkel együtt. Ő ezt írja naplójában: „…hátborzongatóak! Brahms játszotta el őket nekem… Ez csak elvakult lárma – nincs józan gondolat, minden zavaros, egyetlen tiszta harmóniasor sem található többé! És ezt még meg is kell köszönnöm – ez az igazán borzasztó.” S amikor később férje műveit rendezte sajtó alá, a Fantázia mellől kihagyta a Lisztnek szóló ajánlást. Itt derül ki az igazi különbség. Mint írták Schumannról: Beethoven, Weber és Schubert igaz követője. Bármennyire is az új művészet úttörője szóban és tettben, művészetének alapja mégis a német klasszikus zene. Ennek kereteit lazította, tartalmát és eszközeit a romantikus kifejezés irányában gazdagította, de soha igazán megtagadni nem akarta. Liszt viszont, francia neveltetése és autodidakta volta révén szellemét előítélet nélkül terjesztette ki az egész európai zene horizontjára. Képes volt az új tartalmat alapjában új kifejezési eszközökkel életre kelteni, melyek messze túllépnek a hagyományok határain.

Schumann és Clara zenei neveltetése, ízlése, véleménye azonos. Nem ítélhetjük el őket, hogy tudásuk és a német művészet iránti tiszteletük korlátozta a más szellem iránti fogékonyságukat. De büszkék lehetünk Lisztre, hogy szerencsésen hosszú pályafutása alatt ő fektette le azokat az utakat, amelyeken a zene fejlődésének vonata továbbhaladt a XX. század felé.

(2007. október 16. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - A Luxemburgi Filharmonikus Zenekar koncertje; Schumann: Nyitány, scherzo és finálé, op. 52; Liszt: II. A-dúr zongoraverseny; Brahms: Változatok egy Haydn-témára; Sibelius: VI. d-moll szimfónia, op. 104; km.: Jean-Yves Thibaudet (zongora); vez.: Emmanuel Krivine )