Konrád

Liszt a virtuóz, Liszt az egyetemes

2007.10.29. 00:00

Programkereső

"Zu einer Halfte Zigeuner, zu andern Franziskaner" (Egyik felem cigány, a másik ferences) - vallotta tréfásan egyik, Caroline Wittgensteinhez írott levelében saját kettéhasított lényéről Liszt Ferenc. Így utalt az ünnepelt zongoravirtuóz diadalmenetére szerte a világ koncertpódiumain, és ugyanakkor a római ferences kolostorba visszavonult zeneszerzőre, aki a cellák magányában komponálta híres egyházi műveit.

Ennek a mottónak a jegyében rendezték meg idén a II. Nemzetközi Liszt Ferenc Fesztivált október 12. és 21. között, a mai Raidingben, azaz Doborjánban, ahol a mester született. Mint az idézet is jelzi, virtuóz zongoraművek és elmélyült egyházi alkotások sokasága tette ki a kilenc napos rendezvény műsorát, amelyet jobbára korabeli zeneszerző-nagyságok opusai egészítettek ki (Schubert, Schumann, Brahms, Wagner), illetve olyan művek, amelyekből Liszt ihletet merített,vagy épp ő ihlette őket. Egyszóval, az érzelmileg túlfűtött, virtuóz technikát igénylő remekművek, meg a gyermekkorától mélyen vallásos magyar lángelme kései meditációi, bibliai fogantatású alkotásai képezték a doborjáni fesztivál gerincét.

Walter Reicher, a kismartoni Haydn-Napok intendánsa jó ideje dédelgette az álmot, hogy Liszt Ferenc szülőhelyének "aurájában" létesít egy új zenei központot, ahol Európa messze földön híres, hajdani virtuózának, "a zongora Paganinijének", a XIX. század romantikus zeneszerző-óriásának az életművét ápolják és keltik életre, és az évi rendszerességgel ismétlődő koncertsorozatot a klasszikus zene egyik vezető fesztiválján szánják. Burgenland Tartomány tehát, Raiding községgel közösen megalapította a Liszt Ferenc Társaságot, és a szövetségi támogatással kiegészülve, három év alatt fölépíttette a "Listen in Raiding", azaz "Lisztelni Doborjánban" elnevezésű nemzetközi fesztivál székhelyét, amely egyben kutatási központ is a szomszédos Liszt-emlékmúzeummal egyetemben.

Különös érzés átvágni a (manapság) dús bokrokkal szegélyezett kerten, a földszintes szülőház fölé hajló árnyas fák alatt, ahol tíz éves koráig "Frantzi", alias Liszt Ferenc játszadozott, ha nem éppen gyakorolt az alacsony mennyezetű szobában. Itt húzták föl, néhány méternyire a fehérre meszelt, zsindelytetős emlékháztól, a legkorszerűbb igényeknek megfelelő, világszínvonalú hangversenyépületet. A szélesen elterülő, téglalapalapú palota fehér falai messzire világolnak, mintha csak a kis falu nagy szülöttének szellemét sugároznák.

Az épület modern létére is meghittséget sugall, belesimul a burgenlandi lankás környezetbe. Homlokzatának tekintélyes része - a teljes előcsarnokot láttatva - üvegfalból áll, amiként az oldala is. Maga, az ugyancsak téglalap alakú, impozáns terem meg olyan, mint egy hosszúkás fadoboz: kazettás mennyezete, emeleti karzata és falai természetes, nyersszínű fával burkoltak. Egyszerűséget és puritán méltóságot sugall. Az 590 férőhelyes nézőtér előtt széles pódium magasodik. Az épület tervezését egy holland cég pályázata nyerte.

A koncertpalota üvegoldalán át rálátni a vele párhuzamosan fekvő, ma emlékmúzeumnak berendezett Liszt-házra. A három szobás, aprócska épületben, ahova egy agyonkoptatott, kövezett folyósón át léphetünk be, a gyermekművész zongorája, a terjedelmes családfa, továbbá, kéziratok, cirkalmas címlappal nyomtatott, első kiadású kották, eredeti fényképek (daguerrotípiák), koncertplakátok sorakoznak a tárlókban, és megtekinthető a korabeli, doborjáni templomi orgona. Tavaly óta szépen fölújították, modern üvegfeliratokkal, Liszt-zenét sugárzó fülhallgatókkal, tárlókkal látták el, csak épp - nem tudni, miért - kevesebb a fotó és a tárgyi emlék (állítólag, az inkább látogatott, kismartoni Landesmuseumban tarolják inkább őket). Legalább a fesztivál idejére áthozhatnák, hiszen rengetegen keresik föl az esti koncertek előtt és után az emlékházat.

A fiatal Liszt a fotók és festmények tanúsága szeint, mint köztudott, gyönyörű férfi volt. A szalonok asszonyai - nem titok - Európa-szerte rajongtak érte. Sokan élethosszig. Nem beszélve az átszellemültségről, ami még e kezdetleges, kopott fotókon is szembetűnő. Az Európát keresztül-kasul koncertező Liszt utoljára 1881-ben, halála előtt öt évvel látogatott Doborjánba, ahol hatalmas ünnepléssel fogadták, és a korabeli sajtó is részletesen tudósított róla. Az emlékmúzeumban fénykép őrzi az eseményt.

Nemcsak a szülőház szomszédsága teszi, hogy Liszt szellme itt lebeg a hangversenyteremben. Robert Holl, a világhírű hollandiai basszusénekes - aki évekig a Berlini Állami Német Operában, 2002-től pedig a bécsi Staatsoperben énekli a legszebb szerepeket (egyebek közt, Hans Sachsot, Dalandot, Marke királyt, s jelenleg Piment a Borisz Godunovból), Liszt- és Schumann-dalokat énekelt a fesztivál gálaestjén. Igazi díszhangverseny volt, a fesztivál csúcseseménye. Nálunk a Liszt-dalokat nemigen éneklik, pedig lenne miből válogatni: 1839 és 1884 között csekély hetven Liedet írt, nagy többségében német költők verseire. Holl hallatlan érzékenységgel adta vissza a romantikus szöveg hangulatát, soha nem kísértették meg a teatralitás vagy az öncélú díszítés cafrangjai, nem eresztette ki a hangját, holott bőséggel kínálkozott rá alkalom. Sajátos hangszíne, bámulatos technikája kizárólag a zenét és általa a lírikus érzelmi hullámzását szolgálta: az őszinte fájdalomtól a lélek mélyéből fakadó, finom rezdülésekig, az őszi mélabútól a magányos tépelődés moll-dallamvilágáig. A Liszt által zongorára átírt Schubert-dalokat Holl állandó kísérője, az amerikai David Lutz adta elő önálló számok gyanánt (Frühlingsglaube, Sei mir gegrüsst, Litanei) - aki amúgy finoman a hátérbe vonult az énekes visszafogott hangvételének teret kínálva.

b2564885-470e-4839-9484-7eb9597c6069

Az est első felét az ismert Schumann-dalok tették ki. A Goethe- és Lenau-megzenésítések közül a Nachtlied (magyarul: A vándor éji dala) a vokális művészet szférikus magasságába vezette a hallgatót: Rober Holl előadásában éppoly tiszta sűrítménye volt a panteista goethei filozofikumnak, mint amit maga a híres vers kínált: Über allen Gipfeln ist Ruh... Az énekes hangja majdhogynem a végső csöndben halt el. Az Einsamkeit és a Der schwere Abschied című Schumann-Lenau-dalok már a súlyos magány örvénylésében fogantak, az ókatolikus költeményre írt Rekviem pedig a földi szenvedéstől szabaduló lélek mennyei fogadtatását ünnepli.