Luca, Ottilia

"Hiszem, hogy eljön az időm"

2007.12.01. 00:00

Programkereső

Nagyezsda von Mecknek írta Csajkovszkij az idézett levélrészletet 1879 februárjában a svájci Clarens-ból azzal a megjegyzéssel kiegészítve, hogy ez feltehetően csak a halála után fog elkövetkezni. Önmagában semmi meglepő nincs ebben a kijelentésben, végtére is a 19. században az alkotói nagyság elengedhetetlen kellékének számított bizonyos fokú népszerűtlenség, mint a géniusz és a középszerű társadalom intellektuális képességei közötti különbség fokmérője (noha a teljes érdektelenséget azért egyetlen művész sem fogadta szívesen).

A megállapítás mégis tagadhatatlanul különös, kicsit meghökkentő mivolta abból a tényből fakad, hogy a mondat Csajkovszkijtól származik, azon komponisták egyikétől, akik a közvélekedés szerint a legszerencsésebben tudták egyeztetni a korszerűt a könnyen emészthetővel, a technikai tökéletességet a népszerű hangzással, a tartalmi mélységet a szépséggel és eleganciával.

A pillanatnyi csodálkozás után azonban elkerülhetetlenül kísérteni kezd a gondolat, hogy az utókor elismerése, amelyben Csajkovszkij bízott, voltaképpen sosem fogalmazódott meg egyértelműen, a kicsit zavart hallgatás hátterében pedig éppen a zeneszerző tévedhetetlen stílusérzéke, mesterségbeli tudása, műveinek mindig arányosan formált szerkezete és kiegyensúlyozott, kellemes hangzása áll. Ezekkel a tulajdonságokkal a francia forradalom előtt ki sem lehetett volna térni az arisztokrata pártfogók jobbnál jobb állásajánlatai és a közmegbecsülésnek örvendő mester címe elől. A 19. században azonban, amelynek esztétikai horizontját a döbbenetes erejű emberi heroizmus, a műalkotás szerkezetének transzcendens hatalmakat megidéző összetettsége, logikája és a mindezeket kinyilatkoztatásként megjelölő eredetiség kényszerítő igénye uralta, semmi nem lehetett gyanúsabb, semmi nem vethette a giccs mélyebb árnyékát egy kompozícióra, mint a briliánsan csillogóvá csiszolt hangzás érzéki, az intellektus aszketikus fegyelmét veszélyeztető kényelme. Következésképp Csajkovszkij – az intézménnyé merevedő zenei élet frissen megfogalmazott dogmáinak nehezen megválaszolható kérdéseit elkerülendő – a sikertelen meg nem értettség forradalmi korszakát átugorva vált kultikus alakká, hogy a tisztelet parancsoló szigorúsága hallgattassa el a népszerűség keltette kétségeket.

A kultusz súlya alatt Csajkovszkij életének minden aspektusa az elvárások nyomásával került szembe. Jól tükrözi ezt a testvére, Mogyeszt által összeállított biográfia is, amelynek leplezetlen célja egy olyan életrajz megalkotása volt, amely minden ízében méltó az orosz zenei élet európai nagykövetének kikezdhetetlen figurájához. Az ő leírásából ismerjük a vidék kulturális csendjében nevelkedő kisfiú érzékenységét, akinek tehetsége eleinte inkább szavakon keresztül fejeződhetett ki, legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy nevelőnője, Fanny Dürbach le petit Pouchkine-nak hívta. Ő rajzolta meg Csajkovszkij szerencsétlen házasságának a feleséggel, Antonyina Ivanovna Miljukovával szemben erősen elfogult képét azzal a céllal, hogy elfedje bátyja nemi identitásának a korabeli társadalom szemében tudomásul vehetetlenül problematikus mivoltát, és tőle származik az a kijelentés is, amely szerint a komponista kolerában hunyt el 1893-ban (az újabb kutatások nem szívesen hisznek ebben, kényszerű öngyilkosságot gyanítva az eset mögött).

d5a62868-2c9e-4ebc-9573-43b952cf9ca9

Ugyanakkor nem egyértelműbb Csajkovszkij életének képe zenei karrierje felől tekintve sem. A jogi iskola elvégzését követően rövid ideig minisztériumi tisztviselőként dolgozott a francia színház, az olasz operák és balettek gyakori látogatójaként, majd 1862-ben beiratkozott a Liszt-tanítvány, Anton Rubinstein által újonnan alapított Szentpétervári Konzervatóriumba, ahol elsősorban a német zenei ízlésnek megfelelő oktatásban részesült.

Különböző Beethoven-parafrázisok mellett diplomamunkája egy kantáta volt Schiller An die Freude című ódájára, és meghangszerelte Schumann zongorára írott Szimfonikus etűdjeit is. Mire tanulmányait huszonöt évesen befejezte, kezdett kirajzolódni a feje körül "Oroszország egyetlen zenei reménysugarának" glóriája, és hogy ebben a szerepkörben egyetlen percet se veszítsen, Nyikolaj Rubinstein azonnal magával is vitte Moszkvába az ott szerveződő konzervatórium tanáraként. A cárok régi városában a neurózisaival küzdő zeneszerző a társasági élet ünnepelt figurája lett, akire idővel Európa is figyelni kezdett - először a szintén Liszt-tanítvány Hans von Bülow szemével és fülével, aki lelkes hangú cikkeket publikált az 1. vonósnégyesről és a Rómeó és Júliáról, később pedig, miután az éles nyelvű, szigorú ítéletű és nagy hatalmú bécsi kritikus, a zenét az univerzum tükreként értelmező Eduard Hanslick szókimondó egyszerűséggel "büdösnek" minősítette az orosz komponista Hegedűversenyét, a németekkel már csak nemzeti büszkeségből is szembehelyezkedő franciák érzékszervein át.

Csajkovszkij 1878-tól évekig bolyongott Európában, nemigen vágyódva Oroszország-Anyácska és a "rá ott váró sár" után, ahogyan egy levelében kifejezte, időközben azonban megtanulta bölcs nyugalommal szemlélni kora esztétikai vitáit és a művei körül kialakuló véleményeket. Lelkesedett Firenzéért és Rousseau-ért, de olvasta Dosztojevszkijt is, noha személyesen voltaképpen nem is ismert pártfogója, Madame von Meck óva intette az efféle, terhesen pszichologizáló irodalomtól. Becsülte Muszorgszkij művészi erejét és tehetségét, annak ellenére, hogy stílusát durvának ítélte, elegancia dolgában többre tartva nála Cuit, akit viszont von Meck asszony intézett el azzal, hogy "erődítménytant oktat, és ez hallatszik a zenéjében". Valódi szellemi rokonának mindenek felett a "szent derű" mesterének tartott Mozartot érezte, mintegy bizonyítva ezzel, hogy Hanslick joggal látta benne a korabeli zenei csatározások dezertőrét. Abban a zenekultúrában, amelynek ízlését lényegében Beethoven követői határozzák meg mind a mai napig, az ő ideje egyrészt sosem jött el, másrészt nem is múlt el soha. Mivel azonban úgy került a halhatatlanok arcképcsarnokába, hogy ezeket a halhatatlanokat ő maga részben megkerülte, talán nincs is miért csodálkozni ezen a kettősségen. Mint Nagyezsda von Mecknek írt számtalan levele egyikében megfogalmazta, hálás volt a sorsnak, hogy gyerekkorában elkerülte őt a modern zene, Chopin "byroni vakmerősége és kiábrándultsága", és nem volt körülötte más, csak Mozart, akiben "nyoma sincs annak a gyötrő szenvedélyességnek, amelyet Beethoven, Schumann, Chopin és általában a beethoveni vagy a Beethoven utáni zene vált ki. Utóbbiak nyugtalanítnak, izgatottá tesznek, lelkesítenek, de nem becéznek és ringatnak, mint Mozart zenéje."

Az orosz zenei élet a 18. századtól fordult mintát keresve a nyugati társadalmi formák felé, majd átitatódva az európai szimfonikus és operai hagyományokkal, és a belőlük leszűrt tanulságokat saját kulturális elemeivel egyesítve az európai koncerttermek nagyhatalmú urává emelkedett. A Szentpétervári Filharmonikus Zenekar hivatalosan ugyan csak 1921-ben jött létre, valójában azonban a régi udvari együttes örököseként gyakorlatilag szemtanúja volt ennek a folyamatnak. A 20. század szinte valamennyi neves karmesterével felléptek Erich Kleibertől Klempereren, Bernsteinen, Soltin és Koussevitzkyn át Bruno Walterig, és a zenekar nevéhez fűződik jószerével az összes Sosztakovics-szimfónia bemutatója is. Jurij Tyemirkanov 1988-ban vette át az együttes vezetését. December 8-án Csajkovszkij V. (e-moll, op. 64) szimfóniája és b-moll zongoraversenye (op. 23) szólal meg az ő irányításával, míg a zongoraverseny szólistája az 1998-as moszkvai Csajkovszkij-verseny győztese, a 32 éves, szibériai születésű Gyenyisz Macujev lesz.

(2007. december 8. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem - A Szentpétervári Filharmonikus
Zenekar hangversenye; Csajkovszkij: b-moll zongoraverseny, op. 23; V. e-moll szimfónia, op. 64; km.: Gyenyisz Macujev (zongora); vez.: Jurij Tyemirkanov)