Auguszta

Londoni mozaikok - november

2007.12.05. 00:00

Programkereső

Már-már hagyománnyá vált, hogy a Fidelio oldalain nemcsak a határokon belül zajló koncertekről olvashatnak kritikát, hanem külföldi eseményekről is. Az alábbiakban 2007. novemberében rendezett londoni hangversenyekről olvashatnak beszámolót.

November 7.
A London Philharmonic Orchestra Elgar-estje; vez.: Mark Elder - Royal Festival Hall

A 75. évét ünneplő Londoni Filharmonikusok (London Philharmonic Orchestra) Elgar-esttel ünnepelte a zeneszerző születésének 150. évfordulóját. Megbízható pletykák szerint Erzsébet angol királynőt is várták a koncertre, de végül nem jött el. Pedig a koncert első felében előadott műveknek a királynő jelenlétében lett volna igazán értelme, hiszen a Nursery Suite ciklust Elgar a jelenlegi királynő Margit nevű húga (Princess Margaret) születésére komponálta 1931-ben, de a dedikációban mindkét hercegnőt említi. Tehát a most 80 éves Erzsébet királynő az utolsó élő személy, akinek tiszteletére Elgar alkotott. A zenei anyag tekinthető könnyed klasszikus zenének, de az utolsó, nyolcadik tétel végén meglepő módon egy hosszú és virtuóz hegedű kadencia található, amelyet ez alkalommal Pieter Schoeman koncertmester játszott, nagyon jól. Mark Elder, az est karmesterének bevezetője szerint az idős Elgar valószínüleg ezzel a kadenciával búcsuzott valamikori hegedűművész pályájától. Véleményem szerint Elgar itt állított emléket egyetlen hegedűtanárának is, a Londonban koncertmesterként dolgozó magyar Politzer Adolfnak.

Állítólag Benjamin Britten kedvelte a The Spirit of England utolsó tételét, amit vezényelni is szeretett volna. A tervből nem lett semmi, mert éppen akkor égett le az Aldeburgh-i koncertterem. Nem tudom, mi vonzotta Brittent e tételhez: talán az itt alkalmazott vers (mindhárom tétel egy - egy Laurence Binyon vers megzenésített formája) vagy talán a szóló énekesnek adott lehetőségek? Vagy a vers hazafias szelleme? Így vagy úgy, az én szívemhez nem áll közel, pedig nagyon kitett magáért a nagyszámú előadó együttes: a zenekar, a kórus (London Philharmonic Choir), a szólista (Emily Magee) és karmester is.

A szünet után világszerte jól ismert művek következtek - Introduction and Allegro for Strings (Bevezetés és Allegro vonósegyüttesre) továbbá a Variations for Orchestra on an Original Theme (vagyis Enigma Variációk) jó előadásban. Az utóbbit a magyar Richter János, akkor a manchesteri Halle zenekar zeneigazgató karmestere mutatta be először Londonban, 1899-ben.

November 13.
Itzhak Perlman (hegedű) és Bruno Canino (zongora) koncertje - Barbican Hall

Kicsit aggódtam a koncert előtt, mert még évekkel ezelőtt hallottam Perlmant egy londoni koncerten, ami nem volt igazán sikeres. Most viszont Itzhak Perlman virtuózitása - és persze muzikalitása is - elbűvölő volt. Hihetetlen, pedig saját szememmel láttam, hogyan vált át Perlman a nyilvánvalóan megerőltető mankóhasználatból káprázatos hegedű futamokra. A művész lassan és nehezen vonszolja súlyos testét a színpadra, leül, leteszi mankóit, átveszi hegedűjét a zongorakísérője kezéből és azonnal úgy hegedül, mintha előzőleg éppen pihent vagy bejátszott volna.

Schubert h-moll Rondo brilliant című darabjában Perlman gyönyörűen énekelt hangszerén – sok évvel ezelött hallottam Perlmant valóban énekelni: egy Tosca koncert előadáson a harmadik felvonásban megjelenő börtönőr szerepét énekelte.

Perlman előadásában Beethoven: Tavasz szonátája mesteriskolának is bevált volna: például hogyan értelmezzünk partitúrát, mit is jelent igazán a staccato, a sforzando jelzés, és miképpen változtassunk egy piano hangerőt dúr vagy moll hangnemben. Perlman pizzicato akkordjai nem hagytak kétséget fontosságukat illetőleg. (Itt használta Beethoven először ezt a megoldást egy hegedű szonátában).

Richard Strauss op. 18-as Esz dúr szonátája remekműnek tűnt, habár a partitúra nem árul el annyi jót és szépet mint amennyit Perlman és nagyszerű partnere, Bruno Canino, mutatott. Ez a darab volt a nem egészen 25 éves Strauss utolsó kamaraműve. Ha a zeneszerző hallhatta volna Perlman és Canino előadását, talán még sok szonátát írt volna.

A Strauss-mű után Perlman nagyszerű előadókészséggel - és megdöbbentő virtuózitással - szórakoztatta közönségét. Kihozott a színpadra egy vastag kötetet, mesélt a benne levő hegedűdarabokról, és úgy tett, mintha a helyszínen választott volna: melyik darabot játssza? (Az is lehet, hogy tényleg ott válogatott). Perlman humora egyszerre mulatságos és vigasztaló. És persze a társalgássziporkáztak a hegedűdarabok, mialatt mi egyik ámulatból a másikba estünk. Az utolsóként játszott, hatodik darab, a Perpetuum mobile (Franz Ries) bizonyította Perlman megdöbbentő energiáját. Úgy tűnt, szívesen (és nagyszerűen) hegedülne egész éjjel. Mi pedig szivesen hallgattuk volna egész éjjel ezt a Perlman-csodát.

November 14.
A London Philharmonic Orchestra koncertje; vez.: Vladimir Jurowski; km.: Nikolaj Znaider (hegedű) - Royal Festival Hall

A zenekar is (Londoni Fiharmonikusok), karmester is (Vladimir Jurowski, a zenekar első karmestere) kiváló formában volt ezen a koncerten, ahol zömében kevéssé ismert műveket adtak elő. Több mint valószínű, hogy a közönség nagy része itt hallotta először Zemlinsky Sinfonietta, Op. 23-as művét, de talán még Korngold op. 35-ös, D dúr hegedűversenyét is. Az is elképzelhető, hogy a zenekar többsége most játszotta ezeket a műveket először, mert az látszott rajtuk, hogy a szokásosnál sokkal jobban koncentrálnak.

A műsorfüzet szerint mindhárom zeneszerzőt - az est harmadik száma egy Sosztakovics-szimfónia volt - cenzúrázták vagy betiltották hazájukban politikai okok miatt. Zemlinsky és Korngold a nácik miatt szenvedett, Sosztakovics Sztálin miatt. A műsorfüzet ugyan nem hangsúlyozta, de Zemlinsky zenéje sajnos nem volt népszerű a náci uralom előtt sem. Ezért javasolta Hans Heinsheimer, a bécsi Universal Edition igazgatója, hogy komponáljon Zemlinsky zenekari művet vagyis ne operát, dalt vagy kamararazenét. Zenekari műveket könnyebb volt terjeszteni: így született 1934-ben a Sinfonietta, Op. 23. Az Amerikába menekült zeneszerző élete vége felé pedig Mitropoulos karmester is a szinfoniettával próbálta népszerűsíteni Zemlinskyt, Schönberg egykori tanárát: országszerte rádió előadásokban vezényelte a művet. Nem értem, miért nem lett rendszeres szimfonikus repertoár darab a műből, hiszen nem is hosszú, három tételből áll, izgalmas, szép, és technikailag nem tűnik nehezebbnek, mint sok, rendszeresen játszott huszadik századi mű.

Korngold hegedűversenyét Nikolaj Znaider játszotta kottából, de érződött, hogy jól tudja a művet, ami talán annak is köszönhető, hogy lemezre is játszotta ezt a művet. A zenekart - vagyis a vonósokat - felére redukálták, így mindenhol és mindvégig jól lehetett hallani a hegedű áriákat. No, meg a csodálatos hegedűt: a valamikor Kreisler által használt Guarnerius ‘del Gesu’ hangszert.

Sosztakovics hatodik szimfóniáját egy igen nagy számú együttes játszotta. Jurowski irányított és inspirált az első tétel sötét hangulatában, a második tétel humorral telt kamarazene részleteiben és a harmadik tétel vad futamaiban. A zenekari szólisták pedig úgy játszottak, mintha életük (vagy állásuk) múlt volna ezen a koncerten.

f15007e5-1441-4664-b81e-402046e6ade3

November 29.
Verdi: Requiem; km.: Hallé Orchestra, Hallé Choir, London Symphony Chorus, St Paul’s Cathedral Chorus, Amanda Roocroft, Stephanie Blythe, Stefano Secco, Mikhail Petrenko - Szent Pál Katedrális

Az 1858-ban alapított manchesteri Hallé Zenekar Nagy-Britannia legrégibb profi zenekara. Az alapító zongorista-karmester zeneigazgató, Sir Charles Hallé, 1895-ben bekövetkezett halála után a zenekar a magyar Richter Jánost hívta meg vezetőjének. Richter el is vállalta a feladatot, habár csak négy évvel később tudott Manchesterbe költözni. A 22 éves Bartók Béla Manchesterben adta első angliai hangvesenyét: 1904 februárjában - Richter vezényletével - a Hallé Zenekar bemutatta Bartók: Kossuth-szimfónia című művét, ugyanakkor Bartók szólistaként Liszt: Spanyol Rapszódiáját és Volkmann Händel variációit játszotta.

A koncertet a 300 éves, gyönyörű Szent Pál Katedrális restaurálásának javára szervezték, bár a hely akusztikailag nem igazán szerencsés választás Verdi Requiemjének előadására. Ennek ellnére a katedrálist megtöltötte a közönség és persze a nagy létszámű előadó gárda (három kórus kb. 400 tagja énekelt az összesített kórusban).

A koncert 20 perc késéssel kezdődött, mert Gloucester hercegnőt, a katedrális patronónusát várták, aki azonban csak a második tételre érkezett meg. Mark Elder, a Hallé Zenekar zeneigazgató karmestere sikeresen vezényelte a nagyszámú együttest, pedig értesüléseim szerint csak egyetlen egy próbájuk volt. Elder nagyon jól választotta mindegyik tétel tempóját, a koncert nagyon nagy élmény lehetett volna - egy másik épületben. Sajnos a visszhang, legalábbis ahol én ültem, nem tett jót Verdi csodálatos művének. Minden staccato hang hosszú volt, a szüneteket - még egész ütemes szüneteket is - betöltötte a visszhang. Az igazán csendes részeket nagyon nehezen lehetett hallani. Például a mű első négy üteme, hangfogókkal lehalkított csellók pianissimo jelöléssel, teljesen hallhatatlan volt.

A szólista énekesek közül csak a férfiakat hallottam jól, mert a hölgyek nagyon messze voltak tőlem. Stefano Secco, a tenor, nagy figyelemmel követte a karmestert és gyönyörüen énekelt. A basszus szólista, Mikhail Petrenko, a karmester háta mögött állt és esze ágában sem volt visszanézni a karmesterre. Petrenko gyönyörűen énekelt, de a karmesternek nagyon kellett alkalmazkodnia. A zenekari tagok nagyon kitettek magukért, külön dicséretet érdemelnek a trombitások és klarinétosok. Hazamenet azonban mégis csak az járt az eszembe, hogy milyen szép ez a katedrális. És hogy oda máskor nem megyek koncertre…