Pandora, Gabriella

Chopin és a dobos torta

2007.12.10. 00:00

Programkereső

Chopint nehéz jól játszani. Legalább olyan nehéz, mint dobos tortát készíteni. Utóbbinál nagyban befolyásolja a kulináris élvezetet a piskótarétegek száma és a köztük lévő krém vastagsága, és egyáltalán nem mindegy, hogy mennyi máz borítja a torta tetejét. Az arányok mennyisége a Chopin-interpretációban is kulcsfontosságú.
b8c8f3be-6e92-4d98-859a-1b2d76ac92b0

Nem mindegy ugyanis, milyen felfogást tesz magáévá a pianista. Az előadás egyik ilyen sarkalatos kérdése, hogy a Chopin-zenét meghatározó dallami díszítéseket, a megannyi girlandot, fioriturát hogyan értelmezi az előadó, a dallam díszítőelemének, vagy hangsúlyozottan, a dallam szerves részeként. Szilasi Alexnek nemcsak ebben a kérdésben kellett határoznia, mikor arra adta a fejét, hogy Chopin összes művét műsorára tűzi, hanem abban is, hogy milyen koncepciót követ az egyes koncertek programjainak összeállításában. A homogén, egyszerzős zongoraesteknek megvan az a veszélye, hogy túlságosan egysíkúra sikeredik a műsor, nem éppen a legelőnyösebb oldaláról, netán unalmasan bemutatva az adott zeneszerzőt.

Nagyjából kétféle utat lehet követni. Vagy úgy válogat az előadó az oeuvre-ből, hogy azonos műfajokat köt egy csokorba. Így ugyanazokat az alapgondolatokat más-más oldalról megvilágítva egyfajta műfajtörténeti utazásként élheti meg a hallgató a szerzői életművön belül. Vagy pedig a minél változatosabb és színesebb műsor érdekében keveredhetnek a műfajok, olykor még az előadói apparátus is bővülhet. Szilasi Alex a „Chopin-összes” második évadjának négy hangversenyén mindkét utat kipróbálja. Április 18-i hangversenyén például a dalok és a huszonnégy prelűd (op. 28) fog majd megszólalni. A sorozat többi három estjén pedig az alkotói termés változatosságát mutatta-mutatja a zongoraművész. A legutóbbi, az MTA dísztermében rendezett december 7-i hangverseny ezen túl is kitűnt a többiek sorából, mivel – az op. 3-as Introduction et Polonaise Brillante-ot leszámítva – nemcsak kibővült az előadói apparátus Maróth Bálint közreműködésével, hanem a többi hangversenytől eltérően kronológiájában is az életmű egy szűkebb, 1844-1846 között keletkezett darabjainak bemutatása állt a műsora középpontjában.

Köztudott, hogy a lengyel származású zeneköltő műveinek többségét szólózongorára, vagy zongorára és zenekarra írta, és csak elvétve találunk opuszai között egy-egy dalt, csellóra vagy fuvolára írott kompozíciót. Éppen ezért volt különleges csemege a hangversenyt nyitó g-moll cselló-zongora szonáta (op. 65). Illetve, lehetett volna, mert bizony a megszólaltatás nem volt teljesen makulátlan. Nem az intonáció, vagy a technikai kivételezés hibádzott, hiszen mindkét művész legjobb tudása szerint teljesítette feladatát. Hanem – vélhetőleg a csellista indiszpozíciója miatt – már-már közömbösen mentek el egymás mellett a két hangszer szólamai. Nem éltek-lélegeztek együtt, mindegyik mondta a magáét, anélkül, hogy figyelt volna arra, mit csinál a másik. A szonáta 3. tételéig kellett várni, hogy megnyíljon és szárnyaljon a cselló hangja – és a lelke is. Onnét kezdve aztán valóban Chopin szólt hozzánk. Az volt az érzésem, hogy ebben a tételben fedezte fel magának a komponista a gordonka barnán bársonyos hangját, és lehet, hogy ő maga is elcsodálkozott, hogy nemcsak a zongora, de a cselló is éppoly alkalmas a lélek legbensőbb rezdüléseinek kifejezésére.

Az Introduction et Polonaise Brillante (op. 3) a szonátánál jóval csillogóbb, ugyanakkor felszínesebb mű, ahol a díszítések valóban nem többek könnyed dísznél, és jóval kevésbé líraiak, mint a csellószonátában, ahol minden hangnak jelentősége van. (Talán érdemesebb lett volna a hangversenyt ezzel a művel kezdeni.) Itt már mindketten chopin-ül beszéltek, kiválóan ráérezve az elegáns, úri polonéz világára, melyet a később hozzákomponált bevezetés oly módon vezetett be, mint mikor a bálteremben széthúzzák a tánc kezdetekor a nehéz bársonyfüggönyöket.

A hangverseny második fele a pianista jutalomjátéka volt. Itt érvényesült csak igazán a francia szalonok világára emlékeztető elrendezés, ahogy a közönség székei félkörben körülölelték a zongorát. Az op. 63-as három mazurka (H, f, cisz) után a monumentális h-moll szonáta (op. 58) hangzott fel. Chopin zongorázhatott így: szenvedélyesen dübörgött az 1. tétel főtémája, a melléktémában az álmatag, szelíd noktürnök világa tárult fel, zakatolt a scherzo, és a Vihar-etűdhöz (op. 25/11) hasonlatosan kavargott a zárótétel. A legemlékezetesebb azonban a 3. tétel volt, mely minimalista eszközökkel maximális információkat mondott el az emberi lét értelméről. Szilasi Alex e tétel megformálásával alighanem beírta nevét a nagy Chopin-előadók pantheonjába. A közönség hosszú, kitartó ünneplését a c-moll (Forradalmi) etűddel (op. 10/12), majd az Asz-dúr keringővel (op. 70/2) köszönte meg a művész.

(2007. december 7. 19:30 MTA Díszterem (Budapest) - Chopin összes zongoraműve - Szilasi Alex (zongora) koncertje; g-moll cselló-zongora szonáta; Grand Duo Brillant; Három mazurka, op. 63; h-moll szonáta; km: Maróth Bálint)