Lázár, Olimpia

Határesetek

2008.01.14. 00:00

Programkereső

Fischer Ádám azt gondolta, hogy budapesti koncertjének első felében az általa vezetett zenei együttes egyik felét (a kórust), a második részben a másik felét (a zenekart) lépteti fel a Hangversenyterem színpadára. Egy hangversenyrendező már ettől az ötlettől is reflexből elsápad, pedig még nem is tudja a műsort.

A műsor első része ugyanis Carlo Gesualdo halálos-szerelmes madrigáljaiból állt, egy 48 tagú énekkar előadásában, a másodikban pedig Mahler szimfonikus dalciklusa, a Dal a Földről következett. Amikor Fischer erről a sajátos – bocsássuk előre: remélhetőleg a jövő hangversenyrendezési szokásait jósoló – programról beszélt, körülbelül annyit mondhatott, hogy (1) van két együttes a Rádióban, miért ne élne a lehetőséggel; (2) az utóbbi időben sokat foglalkozik Gesualdóval (nézegeti a kottákat); (3) Mahler művét régóta ismeri és vezényli, van róla mondanivalója; (4) a két szerző között van rokonság.

Fischer nem szokott zenetörténeti okoskodásba bonyolódni, annyit árult el, hogy a két szerző korszakok határán élt, s mindkettő megsejtett valamit a jövőből, s mindkettő bensőséges viszonyt ápolt a halál gondolatával. Ehhez annyit tehetünk még hozzá, hogy mindkét zeneszerzőben (vagy csak a zenéjükben?) találunk border line szindrómára utaló jegyeket, mindkét zeneszerzőt erősen foglalkoztatta a nagy utazás (ahonnan még nem tért meg utazó) gondolata (emlékeznek még a Flatliners c. filmre?), a mezei koncertlátogató pedig mindkettőjük zenéjében a manierizmus jegyeit véli felismerni, nem negatív, pusztán leíró értelemben. Egy szó, mint száz, Gesualdo és Mahler rokonok, már csak két kérdésre kell válaszolni. E rokonság a "családfakutatókon" kívül érdekel-e mást is, és vajon az intellektuális izgalmakon túl a rokonokról készített pillanatfelvétel emlékezetes élménnyé válik-e majd; azaz: az élmény mindennél erősebb igazsága ráerősít-e az előzetes spekuláció igazságára?

A Művészetek Palotájában negyed ház előtt zajlott a hangverseny. Az influenza megléte mellett e tény arra enged következtetni, hogy Budapesten viszonylag sok családfakutató él. (Egy népszerű Mahler-mű és egy jelentős karmester fellépése most nem bizonyult elég vonzónak…) Ez lenne a kérdés első felére adható tisztán empirikus alapon álló válasz. A kérdés második részét csak szubjektív módon lehet megközelíteni (végre van munkája a kritikusnak!): nem erősített rá. A koncert után nem gondoltam mást Gesualdo és Mahler viszonyáról. Jó koncerten voltam, de nem lettem "okosabb". Nem lettem egy élménnyel gazdagabb.

Az aprómunkára rátérve meg kell állapítanom, hogy a nagy félelemmel (no azért nem halálfélelemmel) várt első rész – ekkor hangzott el öt, gondosan válogatott és elrendezett madrigál – kellemes meglepetéssel szolgált. Az általam kizárólag kamara-előadásban elfogadható madrigálokat a nagy kórus meggyőző könnyedséggel, tisztasággal és a kifejezés tekintetében is árnyaltan szólaltatta meg. A szólamok viszonya nem volt tökéletesen kiegyensúlyozva, így kevéssé figyelhettem fel a prima pratica Glenn Watkins által oly meggyőzően igazolt jelenlétére (mert Gesualdo minden bizarrsága ellenére a szólamok elrendezését tekintve igencsak konzervatív zeneszerző volt), így viszont tisztábban állt elő a rokoni képlet.

Fischer interpretációjában egyébként nem tengett túl a terc-rokon fordulatok, a közös terces akkordok és a kromatika hangsúlyozása, nem a drámai kontraszt, nem a vastag vonalas szövegfestés izgatta ezekben a fűszeres harmóniákban, hanem az elszínezés. A "halál" szavával Fischer nem dramatizálta a szöveget, nem rémisztgetni akart, hanem a tobzódó színek mögé egy szürkés hátteret, a felbukkanó alakok köré egy halvány árnyat rajzolt. A megkeseredő méz ízét éreztette, de mondhatnám fordítva is: egy elkomorodó arcba belelátott egy halvány mosolyt. No ez az igazi horror. Kár, hogy a madrigálok szövegét nem kaptuk kézbe, még a madrigálok címét is csak a rádióközvetítő konferálása alapján lehetett (volna) gyorsan feljegyezni. Magam is csak utólag vagyok okos, a rádió honlapjáról – közszolgálati jelleggel – idemásolom a teljes műsort: 1. Sparge la morte (A halál közelít); 2. Mercé grido piangendo (Sírva és kiáltva); 3. O voi, troppo felici (Ó, ti boldogok); 4. Moro, lasso (Meghalok a kíntól). Az olvasó most csodálkozik, hogy ez csak négy, pedig öt hangzott el. Magam is meglepődve látom, hogy hiányzik a listáról az "Érted égek mindenem" kezdetű darab, pedig hallani véltem a híres "Moro, lasso" előtt.

c32a68d1-596d-4c1e-b324-213624f8045b

A hamar jött szünet után a Dal a Földről tisztes előadásban hangzott el. Nem átlagosan volt tisztes. Meláth Andrea, aki információim szerint először énekelte nyilvánosan, fantasztikus volt, Fekete Attila (róla nincsen ilyen természetű információm) viszont nem tetszett. Bizonyára soha nem hallottam még Feketét "rászabott" szerepben, mivel mindig azt éreztem előadásaiban, hogy nagyon meg akarja "csinálni", s ettől sohasem volt természetes, erőlteti a kifejezést, a hangszépséget indokolatlanul áldozza fel valamiért, s arról a valamiről még nem derült ki számomra, hogy micsoda. Ez ugyebár a hitelesség kérdése? Ha az olvasó a fentieket ellenkező előjelű ítéletekké fordítja át (segítek: természetes, nem erőlteti a kifejezést, hiteles, nem áldozza fel a hangszépséget, stb.) megkap egy szép, Meláthról szóló bekezdést. Kettőjük produkciója hozta létre a tisztes átlagot.

Fischer Ádám úgy vezényelt, mint akinek nincs különösebben eredeti elgondolása a darabról. Persze csak "úgy" vezényelt, csak "eljátszotta", hogy nincs. Az utolsó tételre azonban kiderült, hogy van, lopva csempészte be a hallgató fülébe, azaz helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy a hallgatót lopva becsempészte a mű közepébe. Esküszöm, hogy nem tudom mikor. Melyik ütemben, melyik tételben, melyik mozdulatával, melyik hangsúlyával, megerősítem eskümet, nem tudom. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy a legnehezebb, a leghosszabb tétel (az utolsó) egyszer csak elkezd valamiféle furcsa fényt sugározni, mintha valaki levette volna a képről az árnyékokat (no, ez is horror), mintha megjelent volna egy idegesítő, túlvilági mosoly. Nem, ez nem Gesualdo világa, gondoltam magamban. Fischer – ez igen jellemző rá – a mű végeztével úgy tett, mintha nem lenne tisztában azzal, hogy mekkora karmester. Az öntudatlan nagyságánál nincs megkapóbb színpadi látvány.

(2008. január 10. 19:30 Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) – Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara koncertje; Carlo Gesualdo: Madrigálok; Gustav Mahler: Dal a Földről; km.: Meláth Andrea, Fekete Attila; vez.: Fischer Ádám)