Pandora, Gabriella

Szép új világ – szép új színház

2008.01.15. 00:00

Programkereső

Máris elszégyelltem magam a Huxley-ra tett utalás negatív mellékzöngéje miatt: bár Sanghaj valóban meglehetősen ellentmondásos megtestesülése a jelenben megvalósult jövőnek, a Nagyszínházról nehéz rosszat mondani.

Először is: szép. Ez persze minden megaberuházásnál alapkövetelmény kellene, hogy legyen, de talán egyetértünk abban, hogy nem kell Sanghajig utaznunk, hogy kivételeket lássunk… Ráadásul ne tessék azt hinni, hogy a 22. századot sejtető kínai gigapolisz csupa olyan építészeti remekművet rejt, mint amilyeneket a képeslapokon látunk – bizony, némi vasbeton alapú uniformizmusért ők sem mennek a szomszédba. Ellenben javukra szóljon, hogy ami ott az utóbbi egy évtizedben felépült, annak az egytizedével – itthon a századával – bármely városvezetés örökre beírhatná magát az urbanizáció aranykönyvébe. Utak és metrók, luxus irodaházak és monstre lakóépületek mind-mind elképesztő sebességgel nőnek ki a földből a Huangpu folyó mindkét partján: a múlt század fordulóján az amerikai városok épülhettek ehhez hasonló lendülettel – csak ez már egy másik század léptéke és sebessége. Summa summarum: a központosított államhatalom és a vadkapitalizmus házasságából igencsak életképes utód született.

A Sanghaji Nagyszínház tökéletes lenyomata a nyugati kultúrára éhes, azt megismerni, sőt birtokolni kívánó, anyagi és emberi erőforrásokban bővelkedő mai Kínának. Pompázatos, grandiózus, és a színházban bolyongva a feliratokon kívül szinte semmi nem utal arra, hogy nem egy európai színházban járunk, hanem sok ezer kilométerrel távolabb. A francia építész, Jean-Marie Charpentier tisztában volt azzal, mennyire emblematikus épületet tervez: a külső vonalvezetés egyértelműen a tradicionális Kínát juttatja eszünkbe – azt, amiből egyébként Sanghajban már alig maradt valami. A Grand Theatre ráadásul a város szívében, a Nép terének nevezett, igen reprezentatív telken áll – a nyugati kultúra értékeit hirdető, mégis láthatóan a kínai ízlés számára tervezett épület így önmagában is üzenetet hordoz: a két világ kölcsönhatásának, szinergiájának erejét.

e9586330-eff2-46a4-8f62-36235a920b5e

A közel 63 ezer négyzetméteres épületben három teremnek is akadt hely: a legnagyobb az 1800 férőhelyes Lyric Theatre, amely 1700 négyzetméteres színpadával Ázsia legnagyobb fedett színháza is egyben. A két kisebb programhelyszín 750, illetve 300 néző befogadására alkalmas, így a legkisebbtől a legnagyobbig minden műfaj a hozzá leginkább illő tér- és akusztikai körülmények között léphet fel. Az impozáns üvegpalota jövőre lesz tízesztendős, 1998. augusztus 27-én nyitották meg, s azóta egymásnak adják benne a kilincset a legnevesebb zenekarok, táncegyüttesek, karmesterek és szólisták. És persze a közönség, amely egy-egy előadás szünetében kényelmesen tereferélhet a közel 2000 négyzetméteres előcsarnokban…

A nagyvilág koncertélete hamar felfedezte magának a régi-új metropoliszt és annak vadonatúj színházát – persze erről a sanghaji városvezetés is gondoskodott. Idén novemberben a Müpa is letette itt a névjegyét: az Emberi Himnusz két előadásának kirobbanó sikere már nem azért volt rendkívüli eredmény, mert a kínai közönséggel nehéz megértetni egy európai produkciót, hanem azért, mert a sanghaji publikum kegyeiért ma már a legnagyobb európai és amerikai sztárok versengenek. Ott jártamkor egyszerre hirdették a New York-i Filharmonikusok, a Concertgebouw Zenekar, az Izraeli Filharmonikusok, a Szentpéterváriak és az Orchestre de Paris koncertjeit – természetesen a megfelelő karmester- és szólistasztárokkal: Mehta, Jansons és a többiek. Nem vitás tehát, hogy Sanghaj nemcsak az épített környezet terén veszi halálosan komolyan a nyugathoz való felzárkózást, hanem az olyan homályosan értelmezhető luxuscikkek terén is, mint a klasszikus zene. A helyi viszonyokat jól ismerők elmondták, hogy kifejezetten „trendinek” számít a nyugati klasszikus zene, kivált az opera és a balett ismerete, sőt művelése is – a sanghaji tőzsdén hirtelen mesés vagyonokat kereső kínai yuppie-k balett- és zongoraórákra járatják gyermekeiket. Mindez annak fényében, hogy csupán néhány évtizede, a kulturális forradalom idején még az életével játszott az, aki Beethoven nevét a szájára vette, még inkább hihetetlennek tűnik. A jövő közönsége? Nagy valószínűséggel igen: a Népek terén magasodó Grand Theatre mindenesetre ezt bizonyítja.