Lázár, Olimpia

A hét portréja: Witold Lutoslawski

2008.01.21. 00:00

Programkereső

A lengyel zeneszerző a kelet-európai avantgarde jeles képviselője. Volt bárzongorista, olykor zeneakadémiai tanár, számos díjjal jutalmazták, de az ötvenes években mégis választania kellett. Witold Lutoslawskit Chopin és Szymanowski mellett a legnagyobb lengyel zeneszerzőnek tartják.
1c5cef7d-130f-427b-9b2f-c8e5e9fcaf37

Witold Lutoslawski lengyel zeneszerző 1913. január 25-én született Varsóban, és ugyanitt halt meg 1994. február 7-én. Lutoslawski családja 1915-ben Moszkvába költözött, és csak 1918-ban tértek vissza Varsóba a bolsevik forradalom elől, melynek édesapja és nagybátyja is áldozatul esett.

Lutoslawski hat éves korban kezdett zenét tanulni, először zongorázni, Helena Hoffmann-nál, Jozef Smidowicznál és Artur Taube-nál. Később hegedült is, tanára Lidia Kmitowa volt. Ezalatt az idő alatt a varsói Báthory Gimnázium matematika-természettudomány szakos hallgatója volt. Négy évig zeneelmélet és zeneszerzés tanulmányokat folytatott Witold Maliszewskinél, ekkor kezdett komolyabban komponálni. Lutoslawski 1933-1937 között végezte tanulmányait a Varsói Konzervatóriumban. 1936-ban diplomázott zongorából, és 1937-ben zeneszerzésből, Requiem című művével. Ezt szoprán hangra, zenekarra és vegyeskarra írta. 1931 és 1933 között a varsói egyetemen matematikát is hallgatott.

A Szonáta című művén kívül minden 1937 előtti szerzeménye elveszett a második világháborúban. 1938-ban ugyan bemutatták "Wariacje symfoniczne" (Szimfónikus variációk) című művét, de ígéretesen induló karrierjét a világháború kettészakította. A megszállást Varsóban élte át, a lengyel földalatti mozgalom tagja volt, és az ellenállóknak katonadalokat is komponált. Megélhetését bárzongoristaként biztosította, Andrzej Panufnikkal együtt. Ebből a korszakból egyetlen műve maradt fenn: Variációk egy Paganini-témára, amit két zongorára komponált.

A háború után aktívabban alkothatott, mint zeneszerző, és szervezőtevékenységet is vállalt. A Lengyel Zeneszerzők Egyesületének is tagja volt, és részt vett a "Varsói Ösz" Nemzetközi Kortárszenei Fesztivál szervezőbizottságának munkájában. Állandó állása egyetlen zeneakadémián sem volt. Rengeteg kurzust ás alkotóműhelyt vezetett Angliától Svédországon keresztül az USA-ig. Karmesterként is sokat turnézott, a legkiválóbb zenekarok élén. Tevékenységét díjak garmadával jutalmazták, több lengyel kitüntetést kapott, elnyerte az UNESCO Karmesteri díját, a Jean Sibelius-díjat, a Maurice Ravel-díjat, a Royal Philharmonic Society aranyérmét, többek között. Akadémiák nevezték ki tiszteletbeli professzorrá, például a londoni, a svéd, a New York-i, a hamburgi.

Zeneszerzői tevékenységét több szakaszra osztják. Korai művei neoklasszikus hatást tükröznek. Az ötvenes évek Lengyelországában választhatott: az elnyomó rendszert szolgálja, vagy szinte elhallgat. Lutoslawski az utóbbi mellett döntött, és többnyire gyermekeknek és fiataloknak komponált, főként lengyel népzenei ihletésű zenét.

1957-ben kezdődött dodekafón periódusa (Öt dal, Temetési Zene – ez utóbbit Bartók Béla emlékére komponálta). Következő ciklusára az "irányított/vezérelt aleatorizmus" volt jellemző. Ez nagy ritmikai szabadságot jelentett az előadónak, míg a hangmagasság és a harmónia adott volt. Ebben a korszakában legfontosabb művei a Vonósnégyes, a Második szimfónia, a Csellóverseny, Preludium és fúga tizenhárom vonóshangszerre, "Mi-Parti", "Novelette".

A harmadik trend Lutoslawski kísérletező művészetében a "lánctechnika", mely önálló zenei "cselekmények" sorozatát jelentette: "Chain 1" (zenekarra), "Chain 2" (hegedű és zenekar párbeszéde), "Chain 3" (zenekarra). Lutoslawski legszívesebben vokális és szimfonikus műveket komponált. A zene számára az abszolút művészet volt. Alkotói stílusa tökéletesen független és egyéni, egyszerű, fegyelmezett, az "intellektuális érzelem" jellemzi. Új zenei nyelvet fejlesztett ki, ami egyszerre költői, kifinomult és képzeletgazdag.