Lázár, Olimpia

Minden út ugyanoda visz

2008.03.06. 00:00

Programkereső

Február 6-án José Cura vezényelte a Zeneakadémián Verdi Requiemjét a Salva Vita Alapítvány jótékonysági hangversenyén. Azért vállalta el a felkérést, mert szimpatikus neki, hogy az alapítvány a támogatott fiatalokból minél többet próbál kihozni. Pontosan úgy, ahogyan ő áll a zenéhez.

José Cura (foto: Czoboly Miklós)

Fidelio Súgó: Zeneszerzőként és karmesterként végzett, tenorként ismerték meg a nevét...

José Cura: Persze, mert egy énekes sokkal hangosabb!

FS: Ne mondja, hogy ennyin múlott! Egyébként nem zavarja, hogy csak tenorként tartják számon, nem pedig zenészként beszélnek Önről?

JC: Ha a zenei szakírók ezt mondják, mit gondoljon a laikus közönség, akik csak azt tudják ismételni, amit olvasnak? Nincs esély arra, hogy kilépjek az ördögi körből. A show-bizniszben a tenor olyan, mint a bikaviadalon a torreádor. Rá figyel mindenki. Caruso, Pavarotti, Domingo - mindenki ismeri a nevüket. A tenornak komoly követelményeknek kell megfelelni. Ne legyen túl intelligens, sőt, ha kicsit hülye, pláne nem baj, ez még a szexepiljévé is válhat idővel. Ha meg néhány kiló túlsúlyt szed fel, külön előny, mert még jól is állhat neki. Két dolgot azonban nem tehet: nem lehet jóképű és nem lehetnek kérdései. Viccesen hangzik ez a követelménylista, de arra akarok utalni, hogy idegesítő előítéletekkel kell megküzdenem. Egy kedves magyar zenekritikus valami olyasmit írt rólam, hogy van egy cover vagy egy helyettesítő karmester, aki bepróbálja a zenekarral a koncertanyagot, én pedig odaállok és valamit éneklek vagy kalimpálok. Bármi leírható, az ízlések különböznek, de az nagyon rosszul esik, ha valótlant állítanak. Karmester harminc éve vagyok, tenor mindössze tizenkettő. Igaz, többet énekelek, mint vezénylek, mert a hang alapvetően fizikailag, életkorilag behatárolt.

FS: És a zeneszerzői karrier?

JC: Valamikor be fogom fejezni a fiókomban porosodó kottákat.

FS: Úgy tűnik, feladta a küzdelmet az előítéletek ellen.

JC: Nincs értelme, mert mindenkinek nem lehet jót tenni. Tudatosan kizárom ezeket a véleményeket, csak az a munka számít, amiről én tudom, hogy elvégeztem. Ez az egyetlen túlélési stratégia. Egyébként nem az zavar elsődlegesen, hogy rólam hogyan írnak. Az a probléma, hogy igyekeznek mindenkit skatulyákba szorítani, és azokból nem lehet kilépni.

FS: A zeneszerzést is tanuló karmester szakos hallgatóból először énekes lett, közben fotózni tanult, rendezés közben belekóstolt a díszlettervezésbe - ez véletlenek sorozata vagy nagyon tudatos rákészülés valamire?

JC: Nyughatatlan természet vagyok. Bár gyakran letértem az éppen járt ösvényről, valahogy ezek az utak mindig egy célhoz vezetnek. Csak karmesternek vagy zeneszerzőnek, vagy énekesnek, vagy rendezőnek lenni nem elégítene ki. Ha nem is voltak tudatosak ezek a váltások, kívülről, objektíven nézve valószínűleg logikusnak tűnnek. A zenében ugyanis a komplexitást keresem. Gyakorló énekesként tudok tanácsot adni, ha rendezek, a rendezőknek és a karmestereknek talán könnyebb engem instruálni, mert tudom, milyen lenn állni - igaz, így viszont nem lehet átvágni, és a zeneszerzői intenciókat is értem, ami énekesek között nagyon ritka. Az előadás minden alkotójával megtalálom a közös nyelvet, ezáltal gondolatilag, zeneileg egységesebbé válik és magasabb szintre kerül a produkció - aki jegyet vált rá, nagyobb élménnyel távozhat. Az az álmom, hogy egyszer a színlapon az álljon: rendező, karmester, díszlettervező: José Cura.

FS: Most a Requiemet vezényli. Milyen előadásélményei vannak a Verdi-művel kapcsolatban?

JC: Természetesen többször hallottam a darabot, de soha nem énekeltem. Amikor fiatalabb voltam, és a hangom megfelelt volna, nem fért be a naptáramba, most viszont túl nehéz és sötét lennék a tenor szólamhoz. Azt gondolom egyébként, hogy korántsem annyira gyászos hangulatú a Requiem, mint ahogy általában játsszák. A halottra emlékezünk, s ha emlékezünk, akkor az életről van szó, az élményekről, amikhez én nem a komorságot társítom. Ha meg is köveznek érte, nem fogom lassú gyászzenének vezényelni. Látja, már megint a sztereotípiáknál tartunk... Szóval azért nem, mert egy nagyon fiatal, nagyon tehetséges zenekarral dolgozom, akik épp fiatalságuk miatt nem búsonghatnak vagy merülhetnek el a melankóliában.

FS: Áprilisban Szegeden Otellót énekel. Azt a szerepet, amelyben 1997-ben debütált. Hogyan készül arra a két előadásra?

JC: Őszintén mondom, hogy nagyon izgatott vagyok, és nem azért, hogy udvariaskodjam, hanem mert először fogom énekelni a teljes operát - nem az általában repertoáron tartott olasz, hanem a francia opera számára készült táncbetétekkel dúsított verziót. Ezért én premiernek számítom az áprilisi előadásokat. Egyelőre még nem ismerem a rendező koncepcióját, a Requiem után fogunk róla beszélgetni.