Pandora, Gabriella

Szívverés – I. rész

2008.03.26. 00:00

Programkereső

Ki kívánhatna ennél többet, ennél nagyobb élményt? A világ egyik legjobb karmestere, aki történetesen Bach-specialista (bár hogy mennyire hű a szerzőhöz, arról később…), kiváló zenekara és kórusa élén a zeneirodalom egyik legnagyobb művét játssza húsvét vasárnapján. Vágyhat ennél többre egy zenerajongó, aki történetesen hívő is?
b79c36fa-f10f-4c78-b992-abacee8db0fb

Hatalmas elvárásaim voltak: arra számítottam, hogy meg fogok rendülni, hogy ez az előadás sorsesemény lesz, vagyis a gondolkodásomat, a világnézetemet, egyáltalán, a viszonyaimat (emberekhez, Ég dolgaihoz), átrendező nagy előadás, olyasfajta élmény, amiről majd az unokáknak is beszélni fogok.

Nem csalódtam. Az lett. Olyan élmény.

Most, amikor e sorokat írom, hallom az előadás néhány részletét, átérzem, nem is csupán hallom, a záró kórus emelkedettségét, egyáltalán a kórus tételek megrendítő erejét, és biztos vagyok benne, hogy Bach passióját évekig még a Gardinerrel fogom hallani. Biztos vagyok benne, hogy még az unokáimnak is - feltéve, hogy lesznek - lelkesedve fogok arról beszélni, hogy igen, én hallottam, 2008. március 23-án, este, Sir John Eliot Gardinerrel a János-passiót.

És bár egyáltalán nem a kottahűség, nem a historikus zenészek követése jellemezte Gardiner előadását, mégis, azt gondolom, maga a mű, maga a Bach-mű szólalt meg. Úgy - olyan, megrendítően - ahogy az életemben nem szólalt meg még. Nem volt többé kérdés, hogy ez a zene mit jelent, hogy igaza van e Pilinszkynek, aki azt írja, hogy a János-passió istenbizonyíték, ok arra, hogy ne adjuk fel hitünket a mennyországban, mert ez a zene - különösen a legvége, a Ruht wohl - úgy rendített meg, úgy bírt könnyekre, ahogy a nagy bűnösöket szembesülésük egy tiszta lélekkel, egy valóban tiszta emberrel; valakivel, aki gyengéd erőszakkal fordítja arcukat az Ég felé.

A japán Honda gyár alapítója mondta egyszer, hogy "az emberi élet értéke azzal mérhető le, hogy hányszor volt a lélek mélyen megrendülve". Ilyen mértékű megrendülést csak nagyon kevés mű okoz.

És a János-passió sem mindig. Tavaly egyszerűen csak a zeneirodalom egyik legjobb művének tűnt, a remek Herreweghe és együttese előadásában.

Gardiner János-passió előadása rendkívül tudatos volt: nem volt egyetlen esetleges momentuma, egyetlen nem kitalált és megkomponált pillanata sem. A Gardiner-előadások mindig a tökéletesség benyomását tették rám – hiszen ez Gardiner alapvető célja, melyet rendszerint el is ér – még akkor is, ha úgy sejtettem, kapkodva készültek fel az előadók, nem volt sok idő egy Kantáta megformálásra, és Gardiner a bevált eszközökkel dolgozott.

Gardiner előadásait, a Kantáta sorozatot is, de más vokális művek megszólaltatását is, meghatározza az, amiről a karmester egy remek DVD extráiban beszél: a családi villa nappalijában a falon függött Haussmann Bach-portréja. Gardiner szerint, ha csak a szemeket nézzük, akkor az a benyomásunk, hogy Bach erőteljes, akaratos, autoriter ember volt, kemény és szigorú, de ha a szájat, a kissé duzzadt ajkakat, az állat, akkor egy kedélyes, jó humorú, meleg szívű embert látunk, egy alapvetően jó embert. Gardiner azt mondja: gyerekkorában a képet mindig alulról, gyerekszemszögből nézte, és a sohasem látta Bachot kérges szívű, a hivatalnokokkal folyvást kilátástalan harcokat vívó német szerzőnek; sokkal inkább jóságos apafigurának. Ezt a szemléletet valóban némely felvétele is közvetíti.

Tempóválasztásai nem mindig igazodtak Bach előírásaihoz, többnyire gyors tempókaraktereket választott, nem volt számára olyan fontos a szöveg kibontása, mint az éppen ennek érdekében mérsékeltebb tempókat preferáló Nikolaus Harnoncourtnak. Megragadott minden lehetőséget, hogy a művek drámaiságát hangsúlyozza, hogy szinte operai élénkséget adjon egyes jeleneteknek: a vokális szólamokat is úgy irányította, mintha azok instrumentumok lennének.

Mindezek a jellemvonások nem tűntek el a János-passió előadásából sem, de nem ezek határozták meg. Emlegetett h-moll mise előadására ezek a hatásokat előidézni kívánó, kicsit túlzó gesztusok ültek rá; a fúvós truvájok, az élénk tempók.

Lenyűgözött. A március 23-ai János-passió több volt ennél.

Gardiner, azt gondolom, bölcsebb lett. Nem közelebb, hanem éppen messzebb lépett attól, amit Bach leírt: a János-passió előadása bővelkedett az egészen meglepő, és elképesztő megoldásokban.

De még egyszer hangsúlyozom, semmi sem volt véletlen.

(Kolozsi László kritikájának második részét holnaptól olvashatják a Fidelio oldalain. A jövő héten pedig egy Gardiner-interjúval is jelentkezünk.)

(2008. március 23. 19:00 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Az Angol Barokk Szólisták és a Monteverdi Kórus koncertje; Bach: János-passió; km.: Mark Padmore (Evangélista), Dietrich Henschel (Jézus), Julia Doyle (szoprán), Dixon Gayle, David Bates (alt), Matthew Brook (basszus), vez.: Sir John Eliot Gardiner)