Pandora, Gabriella

Szívverés - II. rész

2008.03.27. 00:00

Programkereső

Gardiner, azt gondolom, bölcsebb lett. Nem közelebb, hanem éppen messzebb lépett attól, amit Bach leírt: a János-passió előadása bővelkedett az egészen meglepő, és elképesztő megoldásokban. De még egyszer hangsúlyozom, semmi sem volt véletlen.

Gardiner nem tette közzé, kik lesznek a szólisták, nem íratta fel a műsorfüzetre, kik éneklik a szoprán, illetve alt, basszus szólamokat: a szólisták a kórusból léptek elő. Joshua Rifkin és Andrew Parrott egy szólam egy énekes – egyre többek által cáfolt – elméletét sosem tudtam elfogadni (bár tetszett - éppen a most igazán brilliáns Mark Padmore és Paul McCreesh erre az elméletre alapított Máté-passió felvétele miatt), de ezt az elképzelést egyszerűen könnyekkel díjaztam. Sok mindent kifejezett ez: azt is, hogy milyen alázattal kell és lehet énekelni az áriákat, hogy mennyire fontos a kórus, hogy mennyire nem lehet elválasztani egy szólistát a kórusból. Hogy mennyire egy és egész maga a mű. A szólisták kiegyenlítettsége, különösen a basszus regisztereké, a vokális megszólalásokat ugyanolyan homogénné tették, mint a vonóskar játékát. Erre törekedett, erre a homogenitásra Gardiner korábban is, de ez sosem jelentett még ennyire: egységet. Pontosabban: Egy-séget. Lehetne bírálni az énekeseket; lehetne, de felesleges: mert ez az előadás nem a szólistákról szólt. A legtöbb előlépő hangregisztere kicsit szűk volt egy Bach szólamhoz - nem elég mély - de ugyanakkor minden megszólalás mégis olyan éteri, olyan átható és megelevenítő, hogy nincs helye kifogásnak.

Már a Herr, unser Herrscher első hangjainál a sírás fojtogatott.

Egészen másképpen áradt ez a zene, mint az 1986-os lemezen, egészen máshová kerültek a hangsúlyok, sokkal jobban hullámzott, nem a lassú felemelkedés, és kitörés jellemezte, hanem a fokozatos fejlődés, a kitárulkozás. Gardiner tíz különböző hosszúságú részre tagolta - fél perces szünetekkel - a művet (egyik szünet sem volt esetleges, nem értek egyet kiváló kritikustársammal, aki szerint némelyik az volt): ezek a művön belüli egységek korálokkal kezdődtek, és azzal is végződtek. Nem azt kívánta Gardiner ezzel sugallni, hogy a passió kantáták laza füzére (hogy úgy lett kantátákból összefércelve). Az egyes epizódok súlyos drámaiságát hangsúlyozta; azt mutatta meg: az egyes epizódokon belül hol vannak a hangsúlyok, azokban milyen erő, milyen szenvedély van.
Nem mondtam, az említett interjúban, Gardiner Bach szenvedélyességére is kitér. Azt állítja, hogy ez, a szenvedélyesség, a zeneszerző egyik legalapvetőbb tulajdonsága. A koncertet megelőző délelőttön, egy kötetlen beszélgetésen azt mondta Gardiner, hogy úgy világít rá Bach a passió egyes főbb drámai pontjaira, ahogy egy híradó stáb találja meg a frontvonalon egy csata legfőbb fordulópontjait. A Christus, der selig macht koráltól az Ach grosser König korálig tartó epizódban Jézus szavaira tette a legnagyobb hangsúlyt: "az én országom nem ebből a világból való" – a szinte elviselhetetlenül súlyosnak tetsző szavak után az ütembeosztástól tulajdonképpen független dallamsor szerkezettel megjelenített korállal oldotta fel a feszültséget. Szinte hallani lehetett a megkönnyebbülés hangjait.

Ám a következő epizód még súlyosabb szavakat tartogatott.

Ezzel a fokozással érte el Gardiner, hogy ne az alt hangminősége, nem is maga az Es ist vollbarcht alt ária (a valaha írt legszebb áriák egyike) okozza a legdöbbenetesebb megrendülést (azt az élményt, ami az élet értéket növelni hivatott): hanem maguk a szavak.

Bevégeztetett. Nincs tovább. Aki maghalt, akinek a halálánál tanúk voltunk: Istennek egyetlen fia volt.

6964065b-453b-4bc7-abb1-e86be1717e39

Julia Doyle (egyébként a legkiválóbb szólista) vigasztaló szoprán áriája ismét könnyeket csalt a szemembe. Amit átéltem, mintha nem csupán egy zenei élmény lett volna. Hanem sokkal több, jóval több annál. Nem lehet többet elvárni, egy Bach-passió előadástól.

Elámulva láttam és hallottam Gardiner ötleteit: ha kellett, a viola de amores hölgyet ültette előre, Mark Padmore-t kiléptette az evangélista szerepből, és rábízott egy tenoráriát, a Betrachte meine Seele basszus ariosohoz – mely nem része az 1725-ös változatnak, így tavaly Herreweghe-ékkel nem is szólalt meg – elültette az első hegedűs posztról Debretzeni Katit, és a csellót gambára cseréltette. A continuo szólamot hol orgonán játszották, hol csembalón, és nem csak elképesztően pontosan, és érzékien, de ügyesen ugrálva az egyik hangszertől a másikig. A Durch dein Gefängnis korálhoz Gardiner nem kért zenekari kíséretet. Ez a meglepő megoldás kidomborította egyrészt a korál szépségét – felemelte, egészen magasra: éterien szólt – másrészt minden korábbi megszólalásnál jobban bizonyította, hogy a Gardiner előadások egyik legfőbb erőssége a most éppen huszonkét tagú, és nagyon fiatalok tagokból álló (vagyis dinamikusan változó) Monteverdi Kórus.

A Mein teurer Heiland áriához a gambás ismét csellóra váltott. Az előadás után egy zenész barátom kevés kifogásolnivalót talált az Gardiner passiójában, de azt nem hagyhatta szó nélkül, milyen csúnya hangja volt, már-már az előadáshoz méltatlan hangja – a gambának. Egyetértettem vele.

Azzal már kevésbé, hogy az recitativókon lett volna még mit dolgozni, mert volt, amelyik közben a figyelem lankadni látszott. Mark Padmore hihetetlen, német színészeket megszégyenítő dikcióval, egész elképesztően átélten adta elő az evangéliumi szövegeket.

Gardiner zenekarának nem csak a pontos, hibátlanul fújó fúvósok voltak az erőssége, hanem a vonóskar is, melynek két tagja magyar. Az első hegedűs, az érzékenyen, ha kell nagyon visszafogottan, csendes áhítattal, ha kell robosztus erővel játszó Debretzeni Kati, illetve a csellista Gáborjáni Kinga.

(Gardiner a próbákon külön üdvözölt két magyar lányt, a fagottos Farkas Györgyit, és Gáborjáni Kingát. A kolozsvári Debretzeni Kati kedvesen figyelmeztette a karmestert, hogy róla se feledkezzen meg. Legyünk büszkék arra, hogy egy ilyen előadásnak három magyar is részese volt. Érdemtelenül keveset beszélünk róluk. A zenekart Angol Barokk Szólistáknak hívják. Az angolokon kívül – ha jól számoltam - a magyarok vannak benne jelenleg a legtöbben…)

Pilinszky János egy sok évvel ezelőtti János-passió utána írta a következőket: "a Passió története, drámája soha még ilyen erővel nem jelent meg bennem, mint a János-passió tegnapi előadásán. A zene nyelvén Bach mintha teológiai problémákra válaszolna, a spekulatív elme kérdéseire. Zajlik a passió, drámaian, ahogy senki más tolmácsolásában, s az egész mű egyhelyben lüktet, mintha Isten szívverését hallanánk."

Amit írt, ez után az előadás után még indokoltabban írhatta volna.

Ha hallom - és hallom szerencsére még Gardinerék előadását - valóban, mintha e szívverést is hallani vélném.

(Sir John Eliot Gardinerrel interjú is készült, amelyet a jövő héten olvashatnak a Fidelio oldalain.)

(2008. március 23. 19:00 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Az Angol Barokk Szólisták és a Monteverdi Kórus koncertje; Bach: János-passió; km.: Mark Padmore (Evangélista), Dietrich Henschel (Jézus), Julia Doyle (szoprán), Dixon Gayle, David Bates (alt), Matthew Brook (basszus), vez.: Sir John Eliot Gardiner)