Pandora, Gabriella

I-re a koronát - Roberto Alagna Budapesten

2008.03.31. 00:00

Programkereső

Aki már látott Puccini-partitúrát, most bólogathat: ütemenként átlag kéttucat bejegyzés, egymásnak akár ellent is mondó jel látható bennük. Ha ijedt akkurátus módjára olvassa, és megpróbál mindnek egyaránt és elhatároltan eleget tenni, nem hozhatja létre azt a dikciót, amelynek beszédszerűsége oly lefegyverzően természetes.

Roberto Alagna Puccini-estjén számomra a legváratlanabb e nyelv kétfajta dialektusának, a szabad parlandónak és a dadogós akadémikusságnak az együttes jelenléte volt.

Aki röviden arra kíváncsi, milyennek találtam a koncertet: mint mindenki, aki a Müpába zsúfolódott. Alagna pazar volt, az Eugene Kohn-dirigálta, szereptévesztett méretű Puccini-közjátékok sikere lanyha.

Puccini mint idegen nyelv

Ám előbb a veszteséglista. Kohn, a "természetesen" magyar (baranyai) gyökerű karmester a huszonnegyedik széksorból nézve ruganyos fiatalember – de ha Maria Callast még zongorán kísérte, ahhoz legalább a negyvenes évek végén meg kellett születnie. Egyszóval jól tartja magát, és a MÁV-zenekarról is oly szépeket nyilatkozott valaha ("… őket Domingóval együtt nagyon jónak tartjuk. Az együttes szépen játszik, igényes hangképzéssel, s ami különösen szembetűnő, hogy mennyire alkalmazkodóak, mennyire hajlékonyan tudják követni a kötetlen ritmusokat."), hogy minden adott lehetett volna egy szuperszonikus zenekari esthez. Hogy nagyon nem így lett, annak a szokott két okát látom: terjengős műsor, és halvány zenekar, balettművészre bízva.

A programba nemcsak a "tini"-Puccini csinos Capricciója került (igen, persze, a Bohémélet későbbi témafejével, csakhogy épp e darabból nem énekelt Alagna, sajnos), de ezer közzene is. A hangulat nem leült, hanem egyenesen elbóbiskolt a Triptichon általam sose hallott potpourrijától (ki szabta-varrta vajon?), oly hosszú volt, mint amilyen rossz és felesleges – még tíz szerencsétlen gyermekkari tagot se átallott berángatni az Angelica nővér adekvát örökzöldjébe a mi, úgy látszik, szimfonikus téren itt kompenzáló dirigensünk. Néha a főszerepre kiplakátolt tenorsztárt is láttuk-hallottuk – azért ez közel nem optimális arány, a számított pihenőidők ellenére sem. (Hallottak már a műsorszerkesztők egy másik, netán hölgy énekes felléptetésének lehetőségéről? Puccini szopránok számára is komponált ezt-azt. Jobb megoldás, mint belegebedni a középszerbe, és egy non-szimfonikus szerző szimfonikussá erőltetésébe.)

Mégse most jött el a pillanat, amikor a MÁV együttesét fel lehet menteni. Szétszórtak voltak és bizonytalanok. A Turandot-blokkban a kürt százötven évvel korábbra hangolva lépett be, és becsülettel végig is dúlta azt az állást, a kellő frekvencia megközelítése nélkül. A megalomán Tosca-részletekkel csellistáik kapták ki a kényes négyes diviziket: a feladat közepesen megoldva, de pár próbával ez sose lesz jó, még az operaiak is minden harmadik felvonás előtti szünetben gyakorolni kénytelenek. A sose játszott Edgar-előzene zárlatába egy ütéssel előbb hozni a hárfa-akkordot se nagy dicsőség, de itt már érkezik Kohn úr felelőssége is. A pulpituson annyi felesleges keccsel, dizájnos ütéssel vétette észre magát, hogy az ember azt hitte volna, a Levélária frazeálását már mindenkivel átbeszélte (a mélyvonókkal és a klarinéttal ugyanúgy, mint a tenorral), vagy hogy a vatikáni harangokat azért kéri brutálisra, mert nem volt rest elmenni a Zoboki-féle terem végébe is arányokat hallgatni. És negyven vonósból szándékkal nem akar tónust és erőt kihozni…

Minimum másfél órán át hallgattuk szólista nélkül a (világhírű helyett inkább) világjáró karmestert és zenekarát, de formátlanság, határozatlanság, aszinkronitás és hatástalanság maradt utánuk, semmi maradandó. És nemcsak Puccini zenenyelvét beszélte túlnyújtott akcentussal a maestro, de az Operaház énekkarát se tisztelte meg a belépések feladásával – aki a Hold-kórust nem tartja elég kényesnek ehhez, már inkább vakmerő.

b8485775-5199-408d-9fab-6deaeb798dff

Roberto! Azannya…

A sztártenor egyszerű fekete öltönyben lépett magyar közönsége elé. Alacsony – de hisz nem is várhattunk daliát –, ám igen fess férfi. Egyszerre izmosan zömök és karcsú: a 2006. decemberi nevezetes Aidában nyílt színen öltözött hadvezéri vértbe (az első előadást a Decca kameráira tekintettel még végigénekelte, csak a másodikon maradt egyedül Komlósi Ildikó a románc után…). Megnyerő mosoly, zavartalan léptek. Ötven méterről mintha Kevin Costner térne be, és gyújtana Roberto többstrófás dalára (Le villi). És íme: ami Kohnnak akadozó és idegen, az Alagna ajkán bár koronákkal agyontelepített, valahogy mégsem dagályos, mert faxni nélküli, természetes.

Hogy akusztikusan milyen is ez a lemezekről jól ismert, azokon magával ragadó hang, annak plasztikus megtapasztalására A fecske ariosója alkalmas igazán, tekintve, hogy a mainstream operairodalomban egyedüliként a cappella szól a második fele. Színe férfias, magvas, nem nélkülözi az ércet. S habár húsz év óta spinto skatulyába raknám, ezt a váltófachot a líra felől közelíti, puhán indít, énekel. Artikulációja érthető – élvezet lesz majd a "Nessun dorma" szépen sziszegett dupla réshangzóját és a roppantott r-t figyelni, nem önmagáért, csak mert elöl, fényben tartja az énekhangot. Alsó regisztere becsapós, mert bariton színű, ám d-nél vége, Kalafra még pont elég. A magasságok ma a’-ig bevállaltak, a "Ch’ella mi creda" b’-jét biztonsággal, de röviden, a már említett Turandot-sikerszám h’-ját csak egy pillanatra (kottahűen) szólaltatja meg. De nehogy ebből bárki azt vonja le, hogy nincs már meg a teteje… Tegnapi diszpozíciója biztos nem volt száz százalékos, azonban ezt csak néhány hivatásszerű merengőt kutathatta ki.

Elcúrásodás?

A program utolsó harmadára a hangulat főleg felforrósodott, Alagna meg kiengedett, pedig ahogy írtam, nem is kezdte elfogódottan az estét. Világos, hogy a közönség nem most zárta szívébe az olasz franciát, már otthon, lemezek és filmek után begyömöszölték oda. Feltűnően sok nősikollyal bélelt hangorkán mind a hét műsorba vett Puccini-részlet lecsengésekor (néha helyett), a végén, persze, standing ovation.

Hisz üzembiztos, pompás hanganyagú tenor ő, aki húsz éve gályázik, mégis intakt a hangszere. Tudja tehát a titkot, és azt is, mitől döglik a légy. Gesztusaiban van valami felvállaltan antik tenoros modorosság, valami fiók-Del Monaco-i, mégsem hitelteleníti előadását, végülis vegytiszta mediterrán férfi, ráadásul operaénekes, na pláne tenorista. És ő nem a padlót nézi egy problémás frázis közeledtén, hanem hátranyitja a maszkját úgy, hogy állkapcsa marad a helyén. Így nemcsak hogy lelátunk a mandulájáig, de a hangforrásból ömlik a kakasülő felé a voce. (Hogy "ömlik" talán kis túlzás, Alagna nem világraszóló hangerejű, de a technikailag biztos énekesek fejtartását jó megfigyelni nála.)

Levegőit el nem felejtsem: e kipróbált, beérlelt számokban nem tudnánk azzal megfullasztani, hogy rajtaütésszerűn egy-egy légvétel kihagyására kényszerítjük. Ami a Levéláriában giccsesen túlnyújtott, a "Donna non vidi mai"-ban egy felgyulladt, de magmaként, lassúdadan hömpölygő nagy érzés kivitelezését segíti.

Allűrnek tűnhet az a fedőtechnika is, amellyel minden g’ feletti hangot szekundos dobbantóval tesz helyére, de hát ez egy veszélyes, természeti határokon áttörő terület. Hány meg hány tenor adna érte az aktív éveiből, ha ilyen stabil mechanizmus lenne a torkában, amelyet gondolati úton bármikor vezérelhet!

José Cura birtokában van hasonló, de nemcsak a kanalazás miatt jutott eszembe az argentín pályatárs. Már a Turandot-blokkban meglepett minket az idő előtt beténfergő tenor: eljátszotta a vívódó herceget, jött-ment a színpadon a második részre felhúzott nadrágkosztümjében (mit tegyek, a vonalvezetése alapján inkább volt az, mint öltöny), és el kell ismerni, ezen hosszabb szakaszok alatt teljes szerepformáló ihletben tette minezt. (Például szegény, állandó lámpalázas Carreras – céloztam már rá feljebb, névtelenül – mennyire nem ez a típus…)

A ráadásokban – korrekt, ugyanúgy csak a tetőn befékező kis-Kalaf-ária után – zongorához parancsolta Kohnt, és rázendített egy kényelmesre transzponált A vucchellára (Tosti), majd Di Capua slágere, az O sole mio következett, az is csak G-dúrban, örömzeneként hol a zongorafedélre pattanva, hol egy tuttistának szerenádozva… azt találgattuk, hol nem járt még, tán az orgonakarzaton? (Oda is énekelt: miután többször alaposan szemügyre vette a férfikari tenorokat, a hölgyeknek is jutott pár széles ívű sor). Szóval Cura bohócságai jutottak eszembe, és még a slusszpoén el se jött, amikor Alagna a színpadra rángatott egy szabódó hölgyet. Róla – megint ez a fránya ötven méter! – a pillanat törtrésze alatt elterjedt mifelénk, hogy Angela az, Roberto román szoprán felesége… csak nem ráncigálja be egy duettre? Aztán a nő megszólalt vékony cicahangján: a tolmácsa vagyok…

Summáját írom

Remek Alagna, közepes Kohn és bágyadt MÁV-zenekar, ezt mutatja a mérleg. De végre a csúcson hallottunk egy énekes világsztárt, még ha a gálaműfaj hátulütőit "élvezhettük" is. Nincs elmélyedésre mód – az elhangzott Puccini-tenoráriák röpkesége erre eleve nem is alkalmas –, csak megannyi túltartott koronára, a tenorszámok bruttósítására és attrakcióra, az meg néha kedves cirkuszba fordul. Ám amíg igazi téttel kecsegtető operaelőadásban láthatjuk (?) tenorunkat, addig is elmehetünk a boltba, honnan az élményt még fényesebbre suvickolva vihetjük haza. Roberto Alagna joggal világszám.

Egy jótanács: szatyornyi EMI-árialemez vetekszik táskányi Universal-kompilációval mostanság. Vigyázat, azok ugyanazok. Alagna művészete annyira kurrens "árucikk", hogy a Deutsche Grammophonnak a jogokat megvenni, az angoloknak pedig eladni érte meg. Nekünk elmenni.

(2008. március 28. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Roberto Alagna Puccini-estje; km.: MÁV Szimfonikus Zenekar, a Magyar Állami Operaház kórusa (karig.: Szabó Sipos Máté); vez.: Eugene Kohn)