Szilárda

Karvezetés 80 év távlatából

2008.06.12. 00:00

Programkereső

Párkai István tanár úr az idén ünnepli nyolcvanadik születésnapját. Vizsgákkal, koncertekkel, ünnepi köszöntőkkel és interjúkkal zsúfolt naptárában szerencsére sikerült időt találni egy rövid beszélgetésre.

Párkai István

- Hogyan kezdődött a kórusirodalommal és kóruskultúrával fenntartott, életre szóló kapcsolata?

- Eredetileg egyáltalán nem indult ez életre szóló kapcsolatnak. Gyerekkoromban volt a Zeneakadémiának egy gyakorló iskolája a zongora tanárképzőt végző hallgatók kedvéért. Ide egyáltalán nem válogatott gyerekeket vettek fel, mint most a különleges tehetségek osztályába, hanem lényegében bárkit. Sokan ki is estek idővel, aki viszont maradt, azt könnyebben észrevették az akadémia tanárai. Én is itt kezdtem a tanulmányaimat 1938-ban. Négy év előkészítő után - 1942-ben kellett lennie - kerültem Ambrózy Bélához. Elvégeztem a négy akadémiai évet és a két éves zongora tanárképzőt. Ekkor kaptam meg az első diplomámat. Ezután rögtön felvételiztem a karmesterképzőbe, amelyet Somogyi László vezetett. Rá már csak az idősebbek emlékeznek, pedig akkoriban jófajta rivalizálás zajlott Ferencsik és közte. A karvezetés szakkal harmadéves karmesterként találkoztam 1953-ban.

Az ötvenes években nagyon sok szakérettségis hallgatót vettek fel az iskolai énektanárképzőbe (ez az érettségi könnyebben megszerezhető volt a rendesnél), akik három év után kaptak tanári oklevelet. Annyian voltak, hogy a tanszaknak két vezetője volt párhuzamosan: Vásárhelyi Zoltán és Gát József. Mindkettőjüknek voltak tanársegédei és zongora korrepetitorai is, hogy a rengeteg hallgatónak megfelelő szintű oktatást nyújthassanak. Harmadévesen Vásárhelyi tanársegédje és zongorakísérője lettem, és ez a későbbiekben tartósnak bizonyult. Vásárhelyi rajongott a romantikáért, nagyon sok tizenkilencedik századi kompozíciót vezényelt. Közben jártam a Forrai Miklós vezette Budapesti Kórusba, és énekeltem a Zeneakadémia házi kamarakórusában is, amelynek a tagjai az iskolai énektanárképzőből és az egyházzene szakról kerültek ki - ez utóbbi, úgy emlékszem, 1948-ben szűnt meg, amikor már évek óta akadémista voltam.

- Említette Vásárhelyi romantika-rajongását. Van olyan zenetörténeti korszak vagy stílus, ami az Ön ízléséhez különösen közel áll?

- Engem mindig minden ritkaság érdekelt. Annak idején sok öntevékeny zenekar létezett országszerte, Pesten is volt jónéhány. Ez az elnevezés ma már nemigen mond semmit, persze. Talán a félprofi kifejezés áll a legközelebb a valósághoz. Ezeket az együtteseket szakszervezetek tartották fenn népművelési céllal. Minimális próbapénzt fizettek olyan hangszerjátékosoknak, akik tanultak zenét korábban, de végül más foglalkozást választottak. A hangversenyek művelődési házakban zajlottak. Sosem volt zsúfolt a koncertterem, de mindig akadt közönség, és az előadások is elég tisztességes színvonalúak voltak. Sok érdekes dolgot lehetett ezekkel az együttesekkel csinálni. Én a Pedagógus Zenekart vezényeltem a hetvenes évek elejéig, Poulencet és Gluckot játszottunk például, teljes operákat is, koncertszerűen, profi szólistákkal. Közben 1963-ban megalapítottam a Liszt Ferenc Kamarakórust, és ez idővel elvonta az energiáimat a Pedagógus Zenekartól, amit aztán Bíró Attila vett át. A kórus számára szívesen választottam francia szerzőket, és nagy figyelmet szenteltünk különböző kortárs szerzők műveinek: 1967-ben például Hindemith miséjét vezényeltem, négy évvel a kompozíció keletkezése után, és a Rádiókórust megelőzve adtuk elő Ligeti Lux aeternáját is. Ha csak lehetett, az ismeretlent kerestem mindig.

- Miért oszlott fel a kamarakórus három évtized után?

- Technikai szempontból azért döntöttem így, mert a férfikarban nem akadt kellő színvonalú utánpótlás. Másrészt a kilencvenes évekre a kamarakórus népszerű apparátussá vált, számos másik együttes szerveződött, nem voltunk már hiánypótlóak. Sok egyéb munkám is volt, tanfolyamokat, kurzusokat tartottam itthon és külföldön, Olaszországban, Franciaországban, Németországban.

- Az újonnan létrejött együttesek ellenére Magyarországon - néhány szerencsés kezdeményezéstől eltekintve - voltaképpen a mai napig hiányoznak a profi kamarakórusok és énekegyüttesek, noha a historikus mozgalom elterjedésének köszönhetően növekvő érdeklődés tapasztalható a barokk misék, kantáták, oratóriumok és a 17. század előtti repertoár iránt. Soha nem akart professzionális kórust szervezni?

- Őszintén szólva nem. Belőlem mindig is hiányzott az ehhez szükséges gazdasági érzék. Azon kívül úgy látom, hogy a kislétszámú profi együttesekből Nyugat-Európában is csak névleg van olyan sok, lényegében azonban ugyanazokkal a tagokkal dolgozik valamennyi. Először a Gardiner-féle Monteverdi Kórusnál figyeltem fel erre, és azóta is ugyanezt tapasztalom. Ennek ellenére Magyarországon valóban nagyon kevés a professzionális kórus, és azok is csak a vokális repertoár egy viszonylag kicsi, bár reprezentatív szeletének előadására alkalmasak igazán. Németországban például más a helyzet, mert ott sok a kifejezetten jó templomi kórus. A tagjaik, persze, rendszerint nem az éneklésből élnek, de legalább van fenntartójuk. Szerencsére ezekből nálunk is egyre több van.

- Az egykori, szinte túlterhelt és erősen gyakorlat-centrikus énektanár-képzéssel összehasonlítva a mai kép egyre lehangolóbb, még akkor is, ha beleszámítjuk, hogy az ötvenes évekbeli "tömegtermelés" politikai mozgatórugója elsősorban nem a kifinomult minőség iránti igény volt. A mostani hallgatókat hogyan érinti a zenei közoktatás igen kevéssé biztató helyzete?

- Érezhetően aggódnak, tavaly rendkívül kevesen jelentkeztek karvezetés szakra. Az idén az előrejelzések szerint valamivel több az érdeklődő. Annak idején egészen más volt a helyzet. A többnyire férfikarokként működő üzemi kórusok tengernyi karvezetőt igényeltek, alig győztük képezni őket, és az iskolákban is kötelező volt énekkart szervezni. Mostanában az ilyesmi nem népszerű, de nem is lehetetlen megvalósítani. Egyszerűen kell hozzá egy igazgató, aki támogatja az ügyet, és kell egy olyan énektanár, akinek a személyisége kellőképpen erős és magávalragadó, és aki elég kitartóan dolgozik a cél érdekében, mindig figyelve a diákok visszajelzéseire, de sosem veszítve el az irányítást. Nem mindenki alkalmas erre. Ötven évnyi tanítás arról győzött meg, hogy akárhogyan alakulnak is a hivatalos szabályok és elvárások, hosszú időn keresztül eredményesen - és ép ésszel - tanítani csak akkor lehet, ha az ember megtanulja, hogy minden diákot, minden embert másképp kell kezelni.