Hella

Valami Amerika

2008.07.11. 00:00

Programkereső

A Wagner Napok után nem sokkal újra a Gesamtkunstwerk nevében vették birtokba a Művészetek Palotája Bartók-termét, ezúttal azonban amerikaiak. Július 3-án és 4-én a Philip Glass Ensemble lépett színpadra, hogy Magyarországon először megszólaltassák Philip Glass Leonard Cohen versei és képei által inspirált, terjedelmes művét, a Book of Longingot (A vágyódás könyvét).

Ami magát az előadást illeti, voltaképpen mindenki elégedett lehetett a jelenlévők közül (és igen sokan voltak jelen, az első estén legalábbis gyakorlatilag telt házat vonzott az esemény, dacolva a nyaralás alternatívájával). Az együttes zenei vezetője, Michael Riesman összpontosított figyelemmel és alig láthatóan irányította a hét hangszeres művész játékát és az elsötétített, fekete függönyökkel gyászosra hangolt színpadon fegyelmezett hangtalansággal mozgó énekesek ritmikus koreográfiáját.

Az imponálóan gördülékeny, precízen megtervezett és gondosan kivitelezett interpretáció egysége azért nem volt egészen tökéletes. Az instrumentális részletek kidolgozott, hajlékony és értelmes szépsége mellett a vokális tételek valamelyest reszelősebb, bizonytalanabb benyomást keltettek, talán mivel nem vált egészen világossá, miféle műfaji kategóriába tartozhatnak a dalok a sem narratívnak, sem drámainak, sem lírainak nem nevezhető folyamatban. Láthatóan maguk az énekesek sem voltak tisztában vele eleinte, hogy viselkedésüket hangversenyteremhez vagy musicalszínpadhoz szabják-e, és ez a bizonytalanság valamennyiük első megszólalásán nyomot hagyott.

Leginkább Dominique Plaisant kislányosan levegős és zavarbaejtően reszketeg szopránja sínylette meg a helyszín és a kompozíció keltette asszociációk közti különbséget, a Tara Hugo energikus vezetésével egységessé szerveződő, gospel-színezetű kvartettekben azonban (amelyekhez Will Erat és Daniel Keeling csatlakozott) már viszonylag kellemes, visszafogott színekkel egészítette ki a hangzást.

6481652d-c9c2-415e-a51f-c85f4470fef4

Az este intellektuális megpróbáltatását egyértelműen maga az alkotás jelentette. Csábítónak tűnt az elképzelés, hogy a különböző témájú, hol kivetítőn ovasható, hol Leonard Cohen hangján megszólaló, hol énekelt költemények és a mellettük vetített képek, ember nélküli, néma, kezdetleges szobabelsők, gyerekes szívkontúrokból kialakított Dávid-csillagok, férfiarc-karikatúrák és jelzésszerű fejjel rendelkező női aktok olyan szervezetten improvizatív renddé állnak össze az este folyamán, amelyek gondolkodásra, a világhoz való személyes viszony felülvizsgálatára késztetnek anélkül, hogy harsány szándékossággal hirdetnék a céljukat. A minimalista és repetitív zenei elemek alkalmazása is efféle szellemi feladványt sugallt, a valóság azonban messze elmaradt a tudatos játék értelmezési lehetőségeinek világától. Az egyszerű, könnyen követhető, kevés figyelmet igénylő hangszeres ötletek és szélesvásznú harmóniai következményeik ismétlődése, bármilyen gondosan formálták is meg őket az együttes tagjai, nem meditatív volt, hanem túlburjánzó. Noha az apró formulák világosan tagolt nagyobb egységekbe szerveződtek, amelyeket egy-egy hangszerjátékos szöveg nélküli szólója választott el egymástól, az ezekből az egységekből létrejövő forma nem lineárisan bontakozott ki, hanem azonos megjelenésű és azonos funkciójú szakaszok végtelen önismétlésévé, klónszerű másolásává változott, azzal riogatva a gyanútlan hallgatót, hogy az idő eltűnésének csapdájába esve soha többé nem fog szabadulni egy olyan mű előadásáról, amelynek eszmei tartalmát feltehetően az első tíz percben sikerült desifríroznia.

Ha a képek és a szövegek játszottak is az eltávolítás, az irónia eszközével, a repetíció nyitott kiszámíthatatlanságát zárt szerkezetű tételekkel keverő zene ártatlan természetességgel és öntudatlanul merült el önnön kellemes hangzásában, meg sem kísérelve eldönteni, vajon hangulatok, érzések felkeltésével kíván-e gondolatokat ébreszteni a közönségben, vagy egyértelmű tanulságot akar közölni velük. Az instrumentális tagolóelemek időnként már-már ideális hangulatba ringattak a képek értelmezésének szubjektív intimitásához, ekkor azonban elkerülhetetlen szükségszerűségként zúdult a nyakunkba néhány dal, furcsa időutazással a hatvanas évek Central Park-beli tömegmegmozdulásainak hangulatát keverve egy Broadway-produkció öntudatos népszerűségével, és kérlelhetetlenül megmagyarázott mindent, kizárva bármiféle szabad képzettársítás lehetőségét.

Rendkívül kényelmetlennek tűnt a gondolat, hogy valóban a közvetlen, tárgyszerű együgyűség megnyilvánulását szemléljük, ugyanakkor azonban olyan nyilvánvalóan hiányoztak az irrealitás megszerkesztettségének jelei, amelyek a zenei rendszer valaha volt értelmességét a 21. századra tudatosan a szimuláció birodalmába utalhatták volna, hogy nem maradt más lehetőség, mint hazavágyni, Baudrillard megállapításán rágódva (feltehetően kissé sznob fensőbbrendűséggel), aki úgy vélte, hogy "az amerikai igazság csak európai szemmel látható, mert csak egy európai képes itt megtalálni a tökéletes színlelést, az összes érték immanenciájának és materiális átiratának színlelését."

(2008. július 3. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Philip Glass’s Book of Longing (Leonard Cohen költeményei és rajzai alapján); Tagjai: Dominique Plaisant (szoprán), Tara Hugo (mezzoszoprán), Will Erat (tenor), Daniel Keeling (basszbariton), Gloria Justen (hegedű), Philip Glass (billentyűs hangszerek), Megan Marolf (oboa, angolkürt), Gail Kruvand (nagybőgő), Mick Rossi (billentyűs és ütős hangszerek), Andrew Sterman (fuvola, pikoló, szaxofon, basszusklarinét), Wendy Sutter (cselló); billentyűs hangszereken játszik és vezényel: Michael Riesman)