Zsuzsanna

Monumentalitás a nyári napfordulón

2008.07.16. 00:00

Programkereső

Nem tagadom, már-már anakronisztikus megilletődöttség fog el ahányszor csak átlépem a Liszt-szülőház küszöbét. A szerencsés körülmény, hogy Raidingban (Doborjánban) csak pár méterre a zsindelytetős, négy ablakos, földszintes emlékmúzeumtól zajlanak a hangversenyek, már szinte a zeneszerző aurájába vonja az eseményeket, és fölfokozottabbá válik az élmény.

A koncertek szünetében csak átsétál az ember a szülőházba, hogy megnyugtassa tekintetét a másfél százéves emléktárgyakon. (Azt azért mosolyogva szóvá teszem a tudós Winkler professzornak – aki Liszt és hősei címmel a mester szimfonikus költeményeiről tartott bevezető előadást a Wiener Akademie koncertje előtt –, hogy az 1881-ben avatott magyar emléktábla mellett ("Itt született Liszt Ferencz
1811-dik évi október 22-dikén") a jóval későbbi, német nyelvű tábla szövege némi hivalkodással így szól: "Ezt az emléktáblát a német mesternek a német nép szentelte". Ez egy Wagner-citátum – mondja, s mintha szabadkozna, amúgy érti a célzást: igazam van. Hiszen a lényeg úgyis Liszt univerzalitásában van.

A Wiener Akademie az első zenekar, amely fellép a szólókoncertekre specializálódott raidingi ünnepi játékokon. Az orgonistaként indult karmester, Martin Haselböck hatalmas energiabevetéssel indította a Prometheust, és száguldó tempóból váltott át fájdalmas lírába. Ahogyan Liszt kommentálta művét: "Szenvedés és megtisztulás", mert: "Arra vagyunk ítélve, hogy örökre oda legyünk láncolva sorsunk szikláihoz". S amikor láncaitól szabadul a hős, triumfálva tombol a zenekar. Nagyszabású katedrális benyomását keltette Gottlieb Wallisch játékában a Schubert- (c-moll) fantázia, amelyet Liszt transzponált zongorára és zenekarra. A világjáró bécsi zongoraművész kissé "eltartva magától" a romantikus érzelmeket szigorúan a műfaj igényelte képzelőerőre apellált. Beethoven V. ("Sors") szimfóniáját a zenekar szokásosnál lendületesebben, fiatalosan játszotta, a mű interpretálásán átsütött a (korabeli) forradalmi hangulat. Nem állítanám, hogy nem hallottam eminens nagyzenekaroktól árnyaltabb előadást, de a Wiener Akademie sodró játéka magával ragadó volt.

3b49103e-cf54-4b7e-9aab-af44ed8164fc

És aztán bekövetkezett a csoda, amiért önmagában véve érdemes volt Doborjánba utazni. A szibériai származású, 1992 óta Svájcban élő zongoraművész, Konstantin Scherbakov előadóestje. Nagy érdeme a fesztivál intendánsának, Walter Reichernek hogy sikerült "becserkésznie" a világszerte roppant foglalkoztatott művészt, akinek repertoárján amúgy ötven versenymű és ugyanannyi szólóműsor szerepel. Több mint 30 CD-je jelent meg, amelyeket számos díjat nyertek. 2003-ban lemezre vette Rachmaninov és Csajkovszkij teljes zongorarepertoárját a Moszkvai Filharmonikusokkal, illetve az Orosz Állami Akadémiai Szimfonikus Zenekarral.

Nem meglepő hát, hogy a doborjáni fesztivál vendégeként végigjátszotta Csajkovszkij ritkán előadott Évszakok című ciklusát, melyet a zeneszerző A novellista című orosz folyóirat megrendelésére írt hónapról hónapra, az általuk választott versek ihletésére. A 12 hónap neve mellett ott szerepelnek a címek. Az álmatag januártól a karneváli februáron át, az elégikus márciustól a játékosan kergetőző futamok megidézte áprilison át, a Fehér éjszakák meditatív májusától a júniusi Barcarola lírai billentésű cantabiléjén át az Őszi dalban bújkáló, fájdalmas poézisig csillant föl a színek kavalkádja a Scserbakov játszotta "koncert-kalendáriumban".

A fesztivált a szünet után előadott, monumentális mű Beethoven IX. szimfoniájának Liszt-átirata koronázta meg. Emberfeletti energiát, összpontosítást igényel a hallatlanul sűrű szövésű zenei matéria, a több mint virtuóz kompozíció. Scherbakov lenyűgöző játékában kihallottuk a fachokat, hangszercsoportokat, s a teljes zenekart – minden bizonnyal, a mesternek is ínyére lett volna a bámulatosan árnyalatgazdag interpretáció. Ezernyi színváltozat a liszti fénytörésben. A zongoraművész mágikus erővel idézte meg a IX. szimfónia beethoveni univerzumát Liszt congenialis transcriptiójában. Hatalmas erővel intonálta az Örömóda kórusát, félelmetes akkordokban tért vissza a főtéma, a Coda meg egyenesen örömmámorral ért föl. Az esti koncertről kijövet épp lebukóban volt a nap Doborján lankái fölött – a monumentális hangverseny ugyanis a nyári napfordulóra esett. Szinte jelképesnek érzem.