Pandora, Gabriella

Egy próba-egy koncert

2008.08.14. 00:00

Programkereső

Az Orfeo Zenekar Eszterházán, a Kastélykoncertek keretében rendezett Haydn-szimfóniasorozata augusztus közepén a „párizsi” szimfóniákhoz érkezik. Ennek apropóján kérdeztük Vashegyi Györgyöt a sorozat eredeti ötletéről, a helyszín sajátosságairól és a kompozíciókkal való összefüggéseiről.

Vashegyi György

Fidelio Súgó: Kimondottan terjedelmes múltra tekint már vissza a Haydn-szimfóniák sorozata. Lassan a végére is értek, igaz?

Vashegyi György: Azért még akad mit előadni, de valóban sok szimfóniát műsorra tűztünk már, hetvennyolcat. A sorozat mostani formájában 2002-ben indult, akkor jutott Strém Kálmán eszébe, hogy biztos pontot jelenthetne a koncertlátogatóknak, ha minden hétvégén, péntektől vasárnapig lenne hangverseny a kastélyban. Ami minket illet, azt tűztük ki célul, hogy eljátsszuk Haydn összes Eszterházán írt szimfóniáját. 2009-ben ezt teljesíteni is fogjuk.

FS: A többivel mi lesz?

VGy: Reményeink szerint azok is sorra kerülnek, csak nem itt. Az itt született darabokat viszont az eredeti megszólaláshoz hűen igyekszünk előadni, olyan kis együttessel, amilyen Haydnnak a kastélyban rendelkezésére állt. A „párizsi” szimfóniákat is kis apparátussal játsszuk, noha a francia megrendelők jóval nagyobb zenekarral számolhattak. De Haydn az itteni viszonyokra komponálta ezeket a darabokat is, itt próbálta ki őket, ezért tartjuk magunkat a helyi korlátozásokhoz, amelyek meglepően szigorúak. Azt persze nem tudjuk, hogy pontosan melyik teremben adták elő a szimfóniákat, de jó esélyünk van rá, hogy játszottak a díszteremben is, ahol mi rendezzük a koncertjeinket.

FS: A szabadkőműves megrendelés bármilyen formában nyomott hagyott a műveken?

VGy: Nem, számomra legalábbis egyáltalán nem érzékelhető. Mozart szabadkőműves felkérésre készült műveiben sokkal több utalás van, mint ezekben a darabokban. A hat kompozíció kétségkívül egy egységet alkot, de semmi több.

FS: Az 1770-es években a herceg érdeklődése egyre inkább az újonnan felépült operaház és az operajátszás felé fordult. Ez nyilván több szellemi szabadságot hagyott Haydnnak a hangszeres kompozíciók terén, ha az időbeosztásának nem is kedvezett. A „párizsi” szimfóniákon mennyire érződik a változás?

VGy: Az operajátszás nagyüzemi lendülete valóban erősen rányomta a bélyegét a hetvenes évek szimfóniáira. Jó néhány olyan darab akad, ami szinte csak a helyi körülmények alapos ismerete révén értelmezhető, mint a no. 60-as C-dúr szimfónia, az Il distratto, ami tele van szándékos ügyetlenségekkel, viccekkel, ordító kvintpárhuzammal. Ezekkel Haydn alighanem egy épp akkoriban bemutatott olasz opera szerzőjének felkészültségét figurázta ki. Az abban az időben készült művek túlnyomó többsége használati zene, sok olyan utalással, amit csak a komponista szűk környezete értett igazán. A „párizsi” szimfóniák ezeknél azért távolságtartóbbak, reprezentatívabbak, és feltűnően sok előadási utasítást tartalmaznak, legalábbis a többi Haydn-kompozícióhoz képest. Végtére is idegenek kezébe kellett adni, akiket Haydn levélben meg is kért, hogy előadás előtt legalább egyszer próbálják el a darabokat, hogy tisztába jöjjenek a nehézségeikkel.

FS: A mostani viszonyok alapján furcsának tűnik, hogy akkoriban nem feltétlenül volt szokás próbálni, bár, persze, az akkori zenészeknek nem kellett különböző stíluskorszakok követelményeiben jártasnak lenniük. Mégis mennyire valóságos az egy próba-egy koncert gyakorlata?

VGy: Abszolút valóságos. Mi is érezzük, ahogy egyre több Haydn-művet adunk elő, mennyire bele lehet jönni a kotta értelmezésébe, mennyire bele tudjuk játszani magunkat ebbe a stílusba. Egyébként is, Haydn zenekara a jelek szerint tökéletes együttes volt olyan zenészekkel, mint Kraft és Tomasini, akiket még Stockholmba is el akartak csábítani. Az egyes ünnepségek fennmaradt műsoraiból is látszik, milyen fantasztikus állóképességgel és magabiztos technikai tudással rendelkeztek. Elég egy pillantást vetni például a Mária Terézia látogatását övező ünnepségekre, amikor egymás után kellett bemutatni egy operát (L’infedeltà delusa), egy báboperát (Philemon und Baucis) és este még egy szimfóniát is, ráadásul kényes kürtállásokkal, amelyek még az uralkodónő nem túlságosan kifinomult hallását is bántották volna, ha félresikerülnek, de Haydn zenekarában ilyesmi nemigen fordult elő. És ami azt illeti, semmi okunk nincs feltételezni, hogy a párizsiak ne boldogultak volna a nekik írt szimfóniákkal, ha valóban tartottak egy próbát a koncert előtt.