Lázár, Olimpia

Megkésve

2008.09.07. 00:00

Programkereső

Valamikor Bartókkal, Kodállyal együtt emlegették. Aztán kikopott a repertoárból. Összes vonósnégyese lemezfelvételével most talán megkezdődhet részleges rehabilitációja.

Lajtha László (1892-1963) miniatűr pályaképét Gyenge Enikő adja az értékes adatokban gazdag, gondosan szerkesztett műsorfüzetben: "Nagy külföldi sikerek és mérsékelt hazai elismerés, majd teljes mellőzöttség: így jellemezhetjük tömören és találóan Lajtha pályáját. Egyrészt a második világháború előtt a párizsi zenei élet sikeres szereplője. Másrészt a magyar zenei életből mindig ’kilógó’ erős személyiség, aki nem tagja iskoláknak és érdekcsoportoknak, így sokszor a perifériára szorul. Az ötvenes években valóságos kitaszítottként élt Budapesten. Azon kevesek egyike, akik semmilyen módon nem működtek együtt a rendszerrel. Nem írt Sztálin-kantátát vagy egyéb, a rendszert dicsőítő zenét. (…) A hatvanas évek enyhülő politikai légkörében utazhatott először újból külföldre, ahol szinte kézről kézre adták, ősbemutatói voltak, hangversenyek, konferenciák díszmeghívottjaként tisztelték. Karrierje újból felfutott, de a siker gyümölcseit korai halála miatt nem élvezhette már."

Lajtha művészete különös elegyben egyesíti a népies koloritot a francia posztimpresszionisták természetköltészetével, valamint egyfajta bachi szigorú polifóniával. Megkésettnek vagy már születése pillanatában késeinek nevezhető ez a fajta művészi hozzáállás, és aligha véletlen hogy első vonósnégyese (1923) a B-A-C-H téma melankolikus feldolgozásával kezdődik, hogy aztán beletorkolljon egy bonyolult szerkezetű fúgába. A második, Presto feliratú tétel sokkal tépettebb zene, szakadatlan ostinátója valamint impresszionisztikus hangfestése Bartók ekkoriban született műveire emlékezteti a hallgatót, de eredendő harmóniakeresése, kibékítő hajlama megóvja attól Lajthát, hogy – pályatársával ellentétben – a végletekig menjen. A következő, 3. vonósnégyes alighanem legsikerültebb alkotásainak egyike, nem véletlen, hogy elnyerte a jelentős amerikai mecénáshölgy, Elisabeth Sprague-Coolidge érdeklődését (később ugyancsak ez az alapítvány rendelte meg Bartók 5. vonósnégyesét). Lajtha műve meghökkentő módon mintha Bartók kései, emigrációs stílusának (6. vonósnégyes, Divertimento, 3. zongoraverseny) előfutára lenne; ugyanaz a nosztalgikus-elégikus hang, ugyanaz a békevágy, ugyanaz a rezignáció, ugyanaz a kései barokk többszólamúság, csak persze jóval kevesebb innovatív lendülettel, tragikus felhanggal. Az első tétel a legszebb: az először a gordonkán felhangzó szomorú, már-már kietlen téma mesteri polifón feldolgozást kap – a művet egyébként is uralja a barokk ellenpont, középső, Commodo tétele egy nagy terjedelmű fúga. Az Auer vonósnégyes különösen ihletetten adja elő ezt a gyönyörű művet, a szó minden értelmében kristálytiszta intonációval, a forma tökéletes birtokában; a zárótétel (olykor kísértetiesen emlékeztet Bartók majd tíz évvel későbbi Divertimentójára!) pedig kiváló alkalmat ad, hogy bizonyítsák fölényes virtuózitásukat.

85ed67aa-c1ca-4f9d-9052-cd7035530099

Megkésettnek jellemeztük Lajthát, de ezt paradox módon kell érteni: ha egyrészt megelőlegezte Bartók későbbi hangvételét, akkor elmondhatjuk, hogy mintegy "előre tudta" az ötvenes évek hivatalos zeneszerzői stílusát is, a népies-divertimentós hangütést. Vagyis Lajtha akkor – a húszas-harmincas években – volt konzervatív, amikor ez az "ódivatú modernség" (Vas István szavai ezek a maga költészetére) még kissé forradalminak számított. És amikor zeneszerzői eszményei a Rákosi-rendszerben hirtelen és teljesen váratlanul a nap követelményeivé váltak, akkor éppen ezért nem tudott beállni a sorba; úgy érezhette, hogy már húsz évvel ezelőtt túl volt mindezeken.

A második CD-n található művek sora egyrészt folytatja a már megismert hangot (az 5. vonósnégyes megint egy makulátlan ízlésű magyar divertissement), míg az ötvenes években írt darabok (a 7. és a 9. vonósnégyes) már fáradtnak tűnnek, némi kiégettséget érzünk, az eszközök elhasználtságát: az emberi nonkonformizmus nem jelentett művészi ellenállást; Lajtha most már végleg elkésett, nem volt képes megújítani eszköztárát, utóvédharcos lett, noha szubjektíve éppen úgy érezhette, hogy nem alkuszik, vagyis hű marad saját eszményeihez, legyenek azok mégoly konzervatívak. A mai hallgató azonban nem felejtheti a húszas-harmincas évek zeneszerzőjének friss hangját, szépséges rezignációját. Az Auer vonósnégyes nemes ügyet szolgál ezzel a nagyszerűen sikerült sorozattal.