Etelka, Aletta

A karmesternek mindenhez kell érteni

2008.09.29. 00:00

Programkereső

Az Operaház és a magyarországi karmesterképzés emblematikus alakja, Lukács Ervin az idén ünnepelte nyolcvanadik születésnapját.

Lukács Ervin (fotó: Mezey Béla)

Fidelio Súgó: Nehéz egy ilyesféle beszélgetést máshol kezdeni, mint a karrier elején. Milyen volt pályakezdő karmesternek lenni az ötvenes években?

Lukács Ervin: Bizonyos értelemben sokkal könnyebb volt, mint ma. Akkoriban az előadóművészek számára jóval több lehetőség nyílt. Az alkotókat, persze, kötötték a hatalom hivatalos elvárásai, az előadók azonban a szocialista társadalom reklámjának minősültek, éppúgy, mint a sportolók. Ettől eltekintve számomra egyáltalán nem volt könnyű. Gyerekkoromtól karmesternek készültem, csakhogy a szüleim kérésére, akik megbízhatóbb pályára szántak, érettségi után elvégeztem az orvosi egyetemet. Emellett titokban jártam Sugár Rezsőhöz zeneszerzésórákra, aztán a szigorló évemben felvételiztem a Zeneakadémiára, úgyhogy az első évet a kötelező kórházi gyakorlat és kilenc szigorlat mellett csináltam végig.

FS: Különös tény, hogy nagyon sok orvos érdeklődik a zene iránt, sokan maguk is zenélnek a szabadidejükben. Ön szerint ez véletlen?

LE: Nem hiszem, hogy véletlen volna, de nem tudom az okát. Talán azért lehet, mert az orvosok is gyógyítanak, és a művészet is, főleg a zene, csak egészen más eszközökkel. Nincs még egy pálya, ami annyira kizárólag az emberrel foglalkozna, mint az orvoslás, és rendkívüli módon tágítaná a látókört. Én egyébként azért lettem orvos, mert a zene után ez tetszett a legjobban, olyan volt, mintha egy részét pótolni tudná annak, amit a zene nyújt.

FS: Igaz, hogy másképp, de a tanítás is emberközpontú elfoglaltság, és Önnek ebben is volt része bőségesen.

LE: 1956-ban, rögtön a diploma után kezdtem tanítani, mivel egykori tanárom, Somogyi László disszidált, és valakivel pótolni kellett őt. Pedagógiai érzékenységem miatt már korábban is alkalmazott segédként, így esett rám a választás. Ő maga fantasztikus pedagógus volt, nagyon szerettem és nagyon sokat tanultam tőle a zenéhez vezető út feltárásáról. A karmesterképzés egyébként alapvetően problematikus dolog, mivel a technikai, szakmai tökéletesség csak a fele a szükséges tudásnak. A másik fele pszichológia, és ez nem tanítható. Ráadásul az igazi intézményes képzés csak a második világháború után kezdődött, ettől azonban még fontos és szükséges. Noha mindig akadnak olyan hangszeres művészek, akik technikai értelemben is kifogástalan, zseniális karmesterek, például Pablo Casals, akit még hallottam koncerten vezényelni, azért a dirigálás szakma, nem megy mindenkinek.

FS: Ha már itt tartunk, mit szól ahhoz a zenészek között gyakran felmerülő kritikai állásponthoz, amely negatívumként könyveli el, ha egy előadóművész csak bizonyos stíluskorszakokban mozog otthonosan? Ön szerint kell-e mindenhez érteni?

LE: A specializálódás lényegében a historizmussal merült fel, és akkora teret nyert, hogy sokan el is hagyjuk mostanában már a barokk korszakot, mert a historikus zenészek ebben a tekintetben imponálóan felkészültek – noha Bachhal nem beszélt azért egyikük sem. Aztán ott vannak a kortárs zene specialistái, de a többi stílus szabad, és kell is, hogy egy karmester értsen hozzájuk. Nem lehet kizárólag Haydn- vagy Mozart-interpretációkból élni. A régizenészek mostanában már egészen Brahmsig nyújtanák a historikus szemléletet, de ezt én nem tartom jónak. Abban hiszek, hogy Beethoven igenis szívesen játszott volna modern zongorán, ha lett volna neki. A nagyon precíz, ritmikus, fegyelmezett játékmód nem feltétlenül vihető át a romantika korába.

FS: Ön milyen stíluskorszakokhoz vonzódik igazán? Van a pályáján olyan produkció vagy felvétel, ami a többinél kedvesebb?

LE: Kedvenc stílusom vagy szerzőm nincs, de a legjobban mindig Mozarthoz vonzódtam, akinek a zenéje csak látszatra egyszerűbb Mahlernél. A Da Ponte-operák olyan komplex katarzist teremtenek, mint semmi más, különösen a Don Giovanni, a tragédia és a komikum legtökéletesebb keveréke. Talán ebből az operából nőtt ki az egész későbbi pályafutásom, pedig az Operaház az életemben tulajdonképpen véletlen volt. Schubert, Schumann, Beethoven és Richard Strauss szimfonikus művein nőttem fel, csak később lettem operacentrikus. Bár ami azt illeti, Wagnert inkább hallgatni szeretem, mint vezényelni. Bartók Kékszakállújához is bensőséges viszony fűz, pedig Bartók zenéje számomra annyira anyanyelv volt, hogy a csodájára csak viszonylag sokára ébredtem rá. Akárhogy is, egy karmester számára nem szerencsés a specializálódás. A zeneirodalom túl színes hozzá.