Etelka, Aletta

Majdnem utolsó hang

2008.09.30. 00:00

Programkereső

Elbúcsúzott Budapesttől Alfred Brendel. Három koncerten lépett fel egymás után a Fesztiválzenekarral a 77 éves művész, és sajnos bizonyosak lehetünk benne, hogy többet itt élő előadáson már nem hallhatjuk.

Úgy hírlik, végső búcsúját a közönségtől Bécsben, december 18-án tervezi. Könnyű és komolyzene ebben is különbözik: az előbbiben lehetséges búcsú utáni mégbúcsúbb, meg legbúcsúbb, hiszen az üzlet, a pénz, a zsozsó (bocsánat: újabban inkább gempa) mindenekelőtt. A Brendel-rangú egyéniségektől azonban végtelenül távol áll ez a visszataszító "mai kocsma". Még egyszer, utoljára hozzánk is eljött, mert talán szereti Budapestet – hízelegjünk magunknak ezzel – s mert bizonyára jó zenekarnak tartja a Fesztiválzenekart (ebbeli meggyőződése csak megerősödhetett).

A harmadik, vasárnapi koncertjén kissé botorkálva lépett a színpadra, s előadás közben gyakran nézett felfelé, mintha a közvetlen "evilági" környezet már kevésbé érdekelné. Gyönyörűen játszotta Mozart c-moll (K. 491) zongorverenyének első tételét, és egészen parányi, az ő korában érthető megingásoktól eltekintve a furcsán komor, szokásos vidám Mozart-rondóktól merőben eltérő hangulatú finalét. A csodát azonban a lassú tétellel teremtette meg. Sajnos a zenetudomány (és zenekritika) egyelőre felkészületlen ilyen esetekre. Nincs objektív mérőeszköz. Nem tudni, mi a titok nyitja, milyen billentés, hány grammnyi agogika, milyen tempo idézi fel a varázslatot, mekkora szerepe lehet egyfajta tömegpszichózisnak, annak, hogy tudjuk, ki ül a hangszernél, látjuk, mennyire póztalanalanul, testét-fejét alig-alig mozdítva játszik: az ember csak annyit érez, hogy végifut a hátán a hideg és a környezetében ülők tekintetében is a megrendülés páráját látja. Itt bizony megnyílt a titokzatos út a felsőbb régiók felé. Pedig csak hangok szóltak. Szép, gömbölyű, fegyelmezett ritmusú hangok (például egyenletes nyolcadok) olvadtak össze ívekké – a zenei mondat végefelé a négyszer ismételgetett "d" tűnt picit parlandósabbnak (nota bene: ez is micsoda finom ötlet!).

Alfred Brendel voltaképp soha nem volt olyan izgalmas zongorista-egyéniség, mint, mondjuk Gould. Virtuóz adottságait sem nevezném rendkivülinek (most hagyjuk figyelmen kívül, hogy pár éve izom-betegséggel is küzd – ennek szerencsére nem tapasztaltuk semmilyen jelét). Több tucatnyi fiatal kínai vagy orosz akad manapság, aki fürgébben képes futamozni és oktávozni, mint Alfred Brendel fénykorában. Tartok tőle, hogy a legújabbkori zongorista-olimpiákon Brendel a döntőig sem jutna el. Valamit azonban mégis tud, ami a legnagyobbak közé emeli. Ízlés? Műveltség? Lelki-szellemi finomság? Érzék az elegancia iránt? Tanácstalanul rakosgatom egymás után a szavakat…

e80ad819-eccb-4ce7-b232-b37ee58c80ff

Fischer Iván zenekara méltó partnere volt a fantasztikus öregnek. Bámulatosan finom fúvósokat hallhattunk, fegyelmezett, selymes, máskor szinte ropogós vonósokat, a karmester maximális figyelemmel és alázattal követte a szólistát. A műsor többi részével már nem voltam maradéktalanul elégedett. A Fesztiválzenekar persze változatlanul remek, állja a versenyt a Nemzeti Filharmonikusokkal (Istenem, micsoda páratlan vetélkedő, gondoltuk volna valaha ebben a szegény országban? S akkor még meg sem említettem a Rádiózenekar Wagner-produkcióit). Mozart c-moll Adagio és fugájának előadása azonban ezúttal nem bizonyult szerencsés vállalkozásnak. Az Adagiot kissé vontatottnak találtam (árnyalatnyival gondolom csak lendületesebbnek, de a zenében sajnos éppen az árnyalatokon múlik minden), a fugát pedig vehemensnek és fontoskodónak. Éppen az hiányzott, ami egy Brendelt oly naggyá tesz: a felülnézet. Az, hogy az összes részletet kidolgozza az előadó (Fischer Iván ebben kétségkívül mester), de ezek után mégis a teljes mű egységét, hierarchiáját tartja szem előtt, s ennek érdekében inkább lemond néhány, első pillantásra vitathatatlanul indokoltnak látszó megoldásról, kerekebbre csiszolja a szögleteket. Hogy rövid legyek: az azért árulkodó jel, ha egy Mozart-műben az egyik csellista az igyekezettől folyamatosan rázza a fejét. Mozartot fejrázás nélkül kell előadni. Punktum. Lásd Brendel.

Mendelssohn Szentivánéji nyitánya sem sikerült tökéletesen, bár erre azt hiszem, van mentség. Az a forte, ami a Művészetek Palotájában nagyszerűen hangzik, a Zeneakadémián már sok – s nyilván nem volt elég idő az átállásra. Egészen pompásnak találtam viszont Beethoven mostanság ritkán játszott Prometheusz-nyitányát, ebben kifejezetten jól jött Fischer Iván szenvedélyes aprólékossága. Nagyon szórakoztató Rossinit hallhattunk (Variációk különféle hangszerekre), tetszett a show-ötlet, az, hogy az egyes szólisták – hegedűsök, brácsás, csellista, fuvolás, klarinétos – afféle stilizált színpadra léptek fel, egy nyitott függönyt ábrázoló díszlet mögé (néha elé). Hogy a zenekar mitől ennyire jó, azt megtapasztalhattuk, hiszen sorra rendre előléptek a pultok (s nem feltétlenül első pultok) mögött ülő muzsikusok, s kivétel nélkül hibátlanul, ihletetten, ügyesen játszottak. Schubert úgynevezett Befejezetlen szimfóniájáról valamivel halványabb az emlékem, aminek igen egyszerű, földhözragadt oka van – ilyen hosszú műsor végefelé óhatatlanul lankad a figyelem. (Persze lehet, csak az én befogadó- kapacitásom kevés).

A rövid ráadásért hálás vagyok Fischer Ivánnak és muzsikusainak. Azt pár taktust játszották el, amelyet Schubert még felvázolt a h-moll szimfónia tervezett harmadik tétele kezdeteként. Bevallom, eddig soha nem hallottam. Elegáns ötlet volt, kedves ajándék. Mintha Brendel találta volna ki.

(2008. szeptember 28. 15:30 Zeneakadémia Nagyterem (Budapest) - Titok-koncert - Alfred Brendel (zongora) magyarországi búcsúhangversenye; km.: Budapesti Fesztiválzenekar; vez.: Fischer Iván)