Valér

Műfajokon kívül

2008.10.14. 00:00

Programkereső

Mondhatnánk – mert tény –, hogy Michael Nyman brit kortárs zeneszerző, ha az iménti jelző nem lenne mifelénk meglehetősen riasztó – még az úgynevezett igényes zenehallgatók körében is. Zenei vonatkozásban a "kortárs" szóról legtöbben valamiféle atonális, kakofonikus vagy kísérleti stádiumban lévő hangzáspróbára asszociálnak.

Csakhogy Nyman zenéjét illetően szó sincs ilyesmiről, sőt! Mind az öreg kontinens nyugati felén, mind a tengerentúlon nagy népszerűségnek örvend. Az utóbbi tényre reflektáló általános beidegződés szerint kortárs zeneszerző azonban csak abban az esetben lehet népszerű, ha nem "komolyzenész".

Utóbbi következtetés majdnem helyes – hogy miért nem teljesen az mégsem, az Nyman sikerének egyik megfejtése: zenéje ugyanis műfajokon kívüli. Manapság ez nem számítana ritkaságnak, mivel a muzsikusok jelentős hányadát mindig is valami eredeti, valami új (hangzás, stílus, szerkezet stb.) kitalálásának görcsös kényszere motiválta, újabban pedig már szinte trendi jelenségről beszélhetünk e téren. A kortárs komolyzene, a jazz, de főleg a világzene képviselői percenként állnak elő soha nem hallott furcsaságokkal, fúzióval, vagyis olyan újdonsággal, melyeket hajlamosak kortalanként, sőt, "műfajok fölöttiként" beharangozni. Legtöbbjükről azonban hamar kiderül, hogy mégsem annyira eredeti…

Michael Nyman zenéje nem tör a műfajok fölé, mégis úgy marad azokon kívül, hogy szinte semmi újdonság nincs benne. E talányos ellentmondás háttere viszonylag egyszerű, és ez talán sok, artisztikus magasságban lebegő kortárs muzsikus számára is tanulságos lehetne. Az angol szerző zenekarát és kompozícióit kicsit figyelmesebben hallgatva olyan benyomásunk támadhat, hogy minden hang ismerős valahonnan. Ennek az impressziónak több oka is lehet: nem úgynevezett témákat, mondatszerű dallamokat hallunk – melyek, ha tényleg annyira ismerősek lennének, plágiumgyanút ébresztenének –, inkább csak rövid motívumokat, ügyesen összefűzve vagy variálgatva, de főleg gyakran megismételve. Egy zenei motívum, ugyanazon pár hangos dallamfoszlány szinte végtelen sok korábbi zeneműben felfedezhető, azonosítható – az európai temperált hangrendszer matematikai törvényszerűségei alapján is. Pár hangnyi egybeesés, régi Vivaldi-, Purcell-, Bach-művek témáit alkotó motívumokkal még semmiképp sem plágium; pláne, ha hasonló felfedezések tűnnek át későbbi korok, sőt, modern zenéket illetően is. A motívumok egy kompozíción belüli gyakori ismétlése, recitatív jellege pedig időt ad a hallgatónak a déjà vu élményének tetszés szerinti felismerésére. Ez utóbbi jellegzetességből adódóan nevezte műveit Nyman minimalista zenének, mely később a kortárs zene sajátos irányzatává erősödött – többek között nem kevésbé híres zeneszerző kollégája, Steve Reich által.

Kétségtelen, hogy a recitatív vagy minimál zene kissé eseménytelennek tűnhet – látszólag. Nem beszélhetünk hagyományos értelemben vett kompozícióról, de emiatt zenei sztereotípiákról és közhelyekről sem. Nyman zenéje sem úgy gyönyörködtet, mint egy szonáta, pláne capriccio. A zenei élmény ebben az esetben nem a szokásos érzéki örömre, intellektuális felismerésekre, asszociációkra épül, hanem a hangzó közegben fokozatosan kialakuló sajátos atmoszférára, a zenében feloldódó közérzetre, a lélektani ráhangolódásra. Ha ez létrejön a hallgatóban, az érzéki és intellektuális plusz sem marad el. Az egyszerű, világos motívumok, ezek az "épp hogy témák" leginkább vonósokon, fafúvókon vagy rezeken szólalnak meg – és azonnal; úgy értem, intrók és egyéb felvezető hatáselemek nélkül. Nagyon perfekt, nagyon temperált, árnyalt hangszerelésben és karakteresen ritmizált, adekvát metrumok mentén indul a zenefolyam. Nyman szinte egyáltalán nem használ ütősöket; hacsak az időnként általa megszólaltatott, continuóként alkalmazott csembalót nem hatalmazza fel ritmuskísérő funkcióval is. Az "ismerős hangok" először hatásosak, majd kissé zavarba ejtően statikussá válnak, s kisvártatva hangzó közeggé, valamiféle valóságon kívüli lelkiállapottá sűrűsödnek. A vájtfülű zenehallgató legfeljebb az apró, árnyalatnyi hangszerelési, harmonizálási elmozdulásokat érzékelheti.

fda862f2-e749-463d-a587-cfd66cc3d7cd

Ezek a nüanszok viszont Nyman zeneszerzői talentumának lényegét fedik. A felszínen hatásos, párhangos motívumok veszik körül hamar az egyszerű lelket (ez a népszerűség egyik titka), a hámréteg alatt azonban a klasszikus európai zene évszázados hagyományaira épülő, rendkívül gazdag cizelláltság csillog. Valljuk be, ilyet kevesen tudnak kortárs zeneszerzőként; nem mellesleg műfajokon kívüliként. Pedig lehetne ez magától értetődő, általános alkotói attitűd is... Mert ha egy szerzőnek fontos, hogy műve szóljon is valamiről, alaposan vissza kell lapoznia a múltba; ugyanis a jelen, de akár a jövő víziója is, csak a múlthoz köthető folyamattal együtt lehet érvényes, felfogható és igaz. Ez nemcsak a múlt eszményeinek újra fogalmazását jelenti, de a régmúlt valóságának, hétköznapi mivoltának tiszteletben tartását is. Ez utóbbi gondolat dereng Nyman zenéjének mélyén. Viszont szerzőnk számára feltehetően sokkal fontosabb, hogy egyfajta eleven, organikus rétegződésként ábrázolja a mélység és a felszín viszonyát, mint bármiféle direkt gondolatiságot. Ezt tükrözik műveinek formai megoldásai: a recitatív-, a minimál-megoldások, a hangzóközeg-jelleg, melyben bárki otthon érezheti magát; de ez a forma óvja meg Nyman zenéjét a műfaji sztereotípiáktól, vagyis így képes kívül maradni. E ritka, de következetes és letisztult alkotói koncepció engedi meg akár a triviális, groteszk, banális és vicces dallamfoszlányok használatát is, melyekkel gyakran találkozhatunk az angol szerző műveiben. A nemes zenei szövetre bármilyen motívum felrajzolható, ha a művész elegánsan teszi azt – főleg ha ezzel konkrét célja is van.

Az ismerős hangokat azonban egy harmadik, csöppet sem jelentéktelen tényező is befolyásolja. Nyman műveinek ismertségét és népszerűségét kezdetben színházi munkái, majd filmzenéi alapozták meg. A Peter Greenaway jelentősebb filmjeiben (Prospero könyvei, A rajzoló szerződése, Számokba fojtva, A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője) Nyman hangfolyamait hallhattuk, továbbá a nagy sikerű Zongoralecke című Jane Campion-film zenéje is a brit szerző életművének része. Ezek a darabok tehát semmiképp sem különülnek el a Nyman-repertoártól, szerves részét képezik annak, melyből arra a következtetésre juthatunk, hogy az alkalmazott zenei, vagy programzenei attitűd nem idegen a zeneszerzőtől. A Greenaway-filmekhez tökéletesen passzoló, mondhatni ideális alkotótársakról beszélhetünk a látvány és hangzás, a bizarr képi dramaturgia és a zenei közeg viszonylatában. A filmek egyszerű, néha banális vagy groteszk történetek keretein belül tobzódó, cizellált látványvilágukról, és a mindezekkel rejtett összefüggésben álló filozófiai dilemmákról híresek. Hatásukat a hozzájuk harmonikusan illeszkedő Nyman-zenék jelentősen fokozzák. A budapesti koncert látogatói tehát nem csupán valamiféle hangzó kuriózumra számíthatunk – a míves tartalom ott fénylik, a felszín alatt...

(2008. október 21. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - The Michael Nyman Band koncertje; km.: Michael Nyman (zongora), Gabrielle Lester, Catherine Thompson (hegedű), Catherine Musker (brácsa), Tony Hinnigan (cselló), Martin Elliott (basszusgitár), David Roach (szoprán- és altszaxofon), Simon Haram (szoprán- és altszaxofon), Steve Sidwell (trombita, szárnykürt), Dave Lee (franciakürt), Nigel Barr (basszusharsona), Ralph Harrison, John Greenough (hangmérnök)