Lázár, Olimpia

A tizedik

2008.11.20. 00:00

Programkereső

Hát ez csodálatos! És ez a Fassang! Igazi egyéniség! – e szavakkal fordult hozzám a szünetben lelkendezve a mellettem ülő néni. Pedig még nem is tudhatta, hogy a koncert második felében miféle varázslatnak lesz majd részese.

Néhány éve két alkalommal is volt szerencsém megjelenni a miskolci illetőségű Klazz Fesztiválon. A fesztivál – amint már neve is mutatta – a komolyzene és jazz frigyre léptetését célozta meg. Kovács László karmesternek, a Miskolci Szimfonikus Zenekar művészeti vezetőjének a jazzszakma olyan hírességeit sikerült e szokatlan kezdeményezés okán a borsodi megyeszékhelyre csalnia, mint a hazájában igen népszerű német Klazz Brothers trió, a méltán világhírű örmény zongorista, David Gazarov, vagy éppen Martin Drew, aki Oscar Peterson zenekarának ütőseként vívott ki magának elismerést. A jazz-zenészek és a 80 tagú szimfonikus zenekar e találkozói többek közt népszerű komolyzenei művek átirataival, újraértelmezéseivel szórakoztatták a nagyérdeműt, nem is eredménytelenül: mégiscsak ritkán lát az ember a miskolci Nemzeti Színház széksorai közt egy Mozart-szimfónia mambo-változatára felszabadultan táncoló öltönyös urakat és nagyestélyis hölgyeket.

A fesztivál egyértelműen megmutatta, hogy a műfaji korlátok efféle átlépése nemcsak a közönség részéről üdvös – a koncertek után a nagyzenekar néhány tagjával beszélgetve, és a derűs tekinteteket elnézve legalábbis erre lehetett következtetni.

Hazánkban ennek ellenére nem igazán honosodtak meg eddig az efféle fúziós műsorok. A november 18-án, a budapesti Művészetek Palotájában rendezett Kilenc manuál címet viselő koncert nem titkolt szándéka éppen az lehetett, hogy újbóli kísérletet tegyen annak megmutatására, hogy a komoly és könnyű (könnyebb) hangvétel közötti határok nem is olyan áthidalhatatlanok, mint amilyennek elsőre tűnnek.

A koncert három főszereplője: a Liszt- és Prima-díjas, manapság sokat foglalkoztatott, nemzetközi hírű orgonaművészünk, Fassang László, egykori tanára, a szintén Liszt-díjjal kitüntetett, hazai és külföldi koncerttermek ünnepelt zongoristájaként is ismert Prunyi Ilona, és a csaknem harminc éves pályafutásával a magyar jazz nagyöregjének számító Szakcsi Lakatos Béla remekül felépített dramaturgiával tálalta a komolyból könnyűbe (és fordítva) történő átmenet lehetőségeit.

A koncert első felében még a komolyzenéé volt a főszerep. Előbb három 19. illetve 20. századi francia zeneszerző, nevezetesen Camille Saint-Saëns, César Franck és Marcel Dupré orgona és zongora kettősére komponált műveit hallgathattuk. Közülük is egyértelműen kiemelkedett Dupré 1932-es keltezésű, op. 30-as Balladája. A két előadó, Fassang és Prunyi egyénisége talán e kompozíció tolmácsolásakor talált a leginkább egymásra, hangszeres felkészültségük, színpadi karizmájuk, s egymásra hangoltságuk eredményeképpen itt tudták a két hangszer találkozásának ezerarcúságát a legteljesebben megmutatni, s játékuk nagyszerűségét még a kottalapozó sajnálatos ügyetlenkedései sem zavarták meg. A jogos vastaps azonban alighanem nemcsak a hangszereseknek, hanem a hazai koncerttermekben kevéssé ismeretes Dupré-nek is szólt. A teljes Bach-orgonairodalom első megszólaltatójaként és a francia zene később meghatározó alakjainak (pl. Olivier Messiaen) tanáraként is jeleskedő mester e hol tragikus, hol misztikus hangvételű, gazdag karakterisztikájú, a virtuozitást, játékosságot és elmélyültséget egyaránt megkövetelő darabjával kitűnő alapanyagot szolgáltat az előadó számára, hogy a saját hangszerének hangjában, illetve a másik billentyűs instrumentummal folytatott párbeszédben rejlő lehetőségek tárházát egyaránt a hallgatóság elé tárhassa.

Ha csak röviden is, de külön meg kell emlékeznünk a koncert első részének utolsó műsorszámáról, a Rákóczi-indulóról. A csaknem másfél évszázada nagy népszerűségnek örvendő mars, melynek ezúttal a Liszt Ferenc tollából származó kétzongorás átiratát hallhattuk orgonán és zongorán, már megszellőztette mindazt, amit a műsor második fele tartogatott a Palota publikumának: hogy jól ismert dallamok, basszus- és harmóniamenetek miképpen formálódhatnak át itt és most, mindenki füle hallatára a fantáziáját szabadjára eresztő virtuóz kezei közt.

Fassang és a zongoránál Prunyi helyét a szünet után elfoglaló Szakcsi Lakatos Béla a műsorfüzethez Klasszikusok á la carte mottóval egy tizennégy tételes mű-listát mellékelt, átadva ezzel a döntés jogát és lehetőségét a hallgatóknak, akik szabadon választhattak, mely művekre, műrészletekre készülő improvizációkat hallanának a legszívesebben.

Az előadók kínálata, csakúgy, mint a közönség döntései rendkívüli tanulságokkal bírnak. A listán egyfelől éppolyan jól megfért egymás mellett Bartók Allegro barbaroja és a Rózsaszín párduc Henry Mancini által jegyzett filmzenéjének nyitódala, vagy a Sors-szimfónia főtémája és a TV-maci zenéje. Fassang és Szakcsi ezáltal nemcsak a könnyűzene iránti nyitottságát jelezte, illetve a koncert műsorfüzetben is megfogalmazott küldetését kívánta megerősíteni, hanem a következőkben, a sorsolás útján kiválasztott művek alapdallamára készített variációival bizonyságát adta annak is, hogy egy banális, a könnyűzene zsáneréből kiszakadni nem képes alkotás is alkalmassá válhat arra, hogy magasba törjön, ha megfelelő kezekbe kerül. (Kitűnő példa erre Fassangnak az Autumn Leaves című jazz-örökzöld dallamára és harmóniáira rögtönzött variációsorozata, amely némi elvonatkoztatással, hangzásában akár az előtte megszólaltatott bachi passacaglia-val is rokonnak mutatkozhatott.)

0e6f06be-6feb-4a3f-9ff6-754711891bce

S éppily tanulságokkal szolgált az a művészek által kihúzott három szelvény, amely ezen az estén a közönség igényeit volt hivatott reprezentálni. Azé a közönségét, amely Saint-Saëns duóit, vagy Franck Prelúdiumát éppoly türelemmel és csodálattal figyelte, mint azt, mikor saját döntésének következtében az előadók a Dies irae-t és a Csokoládétündér táncát a Diótörőből egyetlen kompozícióban egyesítik.

A koncert címében rejlő titok feloldására egészen az utolsó műsorszámig várni kellett. Fassang László ekkor ült át ugyanis a Hammond-orgonához, ezáltal újabb két manuált léptetve működésbe (az orgona hat, illetve a zongora egy "manuálja" mellett). A koncert másik talányára, jelesül, hogy a színpadon található két zongora közül az egyik (ami ráadásul így a tizedik billentyűsor) miért árválkodik mindvégig kihasználatlanul, csak a ráadásban érkezett – csattanós – válasz.

A ráadásban ugyanis az újra a színpadra invitált Prunyi Ilona kedveskedett egy feladvánnyal kollégáinak. A darabválasztás mindenképpen érdekesnek bizonyult, s kellően rímelt a koncert első részének befejezésére is: a tanárnő Mosonyi Mihály egy ritkán hallható magyaros zongora-kompozíciójával lepte meg az improvizáció addigra sokat bizonyított mestereit. S ők készülés nélkül is jelesre vizsgáztak – ezúttal két zongorán. Ezzel viszont a kérdést is nyitva hagyták: hogy jön ki végül a kilenc manuál?

(2008. november 18. 19:30 Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Kilenc manuál – zongora-orgona parádé; km.: Fassang László (orgona), Prunyi Ilona, Szakcsi Lakatos Béla (zongora); Saint-Saëns: Allegro molto, Capriccio, Scherzo; Dupré: Ballada, op. 30; Franck: Prelűd, fúga és variáció; Liszt: Rákóczi-induló; Bach: c-moll passacaglia és fúga, BWV 582; Improvizáció a c-moll passacaglia témájára; Automn Leaves-variációk; Közös improvizációk a közönség által választott témákra)