Luca, Ottilia

Maazli

2008.12.21. 00:00

Programkereső

Az élettapasztalat és gyakorlat valamint a fiatalos lendület és energikusság mindig jó párosítás. A sikerhez azonban kell tehetség, kitartás és egy kis szerencse is…

Igazságtalan az élet. Egy hangszeres vagy énekes művésznek egy bizonyos kor után vissza kell(ene) vonulnia a színpadtól, míg egy karmester akkor is fényes sikereket arathat, ha már bőven elmúlt 70. Ez nem azt jelenti, hogy az idősebb dirigenseknek nincs helyük a színpadon – sőt! Mint azt Maazel esetében is láthatjuk, nagyon fontos, hogy azt a mérhetetlen tudást, amit felhalmoztak, átadják a fiatalabb kollégáknak és nagyszerű koncertekkel örvendeztessék meg a közönséget, de tény, hogy a karmesterek a hangokat nem saját erőből keltik életre: a pálca nem szólal meg magától – valakinek meg is kell valósítania a levegőbe rajzolt mozdulatokat. A 78. évében járó Lorin Maazel és a többnyire fiatal olasz muzsikusokból álló Symphonica Toscanini épp azon a színpadon aratott fényes sikert, ahol közel egy éve az akkor 71 éves Pauk György hegedűművész adta búcsúkoncertjét, és ahol pár hónapja a 76 éves Alfred Brendeltől hallhattuk utoljára élőben Mozart c-moll zongoraversenyét.

Maazel az utazó világpolgár, a New York-i Filharmonikusok zeneigazgatója (akin azért mégiscsak fog az idő, hiszen szeptemberben utolsó évadát kezdte meg a zenekarnál) a tőle megszokott eleganciával lépett a karmesteri pulpitusra, hogy megadja az auftaktot az óriási zenekarnak, amelynek méretét jól jelzi, hogy – nem viccelek – 8 bőgős állt a színpadon. És nemcsak álltak, hanem valódi és erős alapot adtak a zenekari hangzásnak, amire aztán fel lehetett építeni Beethoven VII. szimfóniáját. Merthogy műsorváltozás történt: eredetileg az V. „Sors” és a VI. „Pastorale” szimfónia hangzott volna el, csak pár hete derült ki, hogy a VII. és Brahms II. szimfóniája csendül majd fel – szerencsére. Hiszen karácsony előtt ki szeretné, ha bekopogtatna hozzá ama bizonyos „Sors”, és mivel Brahms II. és Beethoven VI. szimfóniája pastorale jellege, és derűsebb hangulata miatt rokonítható, a közönség csak nyert ezzel a cserével.

A VII. szimfónia lassú, halk bevezetője utáni, felfelé ívelő, bőgőben majd hegedűben megjelenő forte skálameneteknél az utolsó három hangot, vonóirányt tekintve mind háromszor lefelé játszották, és ezzel hihetetlen energiatöbbletet kapott ez a rész. Az előadás koncentráltságára és a teltházas nézőtéren ülők feszült figyelmére jellemző, hogy a toll percegése is hangosnak hatott, valamint a tételszünetekben rázendítő köhögőkórus is azt jelezte, az ámulattól megpisszeni sem mert senki előadás közben.

0e84b167-6a76-4396-bc93-313e15ae431d

A második tételben Maazel nem hangsúlyozta a gyászinduló-jelleget, hiszen bár sokan kötik egy temetési menet képét ehhez a tételhez, valójában az nem más, mint Allegretto tempójelzésű variációsorozat. Éppen ezért Maazel inkább táncosabb tempót adott (Wagner nem véletlenül hívta a VII. szimfóniát a tánc apóteózisának), a dallamot jobban összefoglalva ezzel. A harmadik tételben a maestro olyan lassításokkal élt, amit ő már megengedhet magának – más „pálcájából” biztosan mesterkéltnek és hatásvadásznak hatott volna. A negyedik tételre már nem maradt annyi erő, de a mű így is felépült, kész lett – szemünk láttára, fülünk hallatára nyerte el teljes pompáját.

Brahms II. szimfóniájában koncertmester-csere következett, és egy jóval inaktívabb, szerényebb hegedűs váltotta fel az első félidő izgő-mozgó, nagyokat intő, jól irányító olasz muzsikusát. A német zeneszerző egyetlen dúr hangnemű szimfóniájához talán ez a temperamentum illett jobban. A 2006-os alapítású Symphonica Toscanini rendhagyó együttes, hiszen tagjai produkcióról produkcióra cserélődnek, de akik részt vesznek egy-egy megmozdulásban, azok hosszabb időt töltenek együtt. A műhelymunka, az összeszokottság, az egymásra utaltság, a fiatalos erő és a mester iránti tisztelet és szeretet egyaránt sugárzott róluk. A Brahms-művet átható derű és nyugalom után felszabadult, vidám, örömtől ragyogó arcok köszönték meg a tapsot és hívták vissza lábdobogással a maestrot, aki Rossini A sevillai borbély-nyitányt intette be. Zenei tréfák tömkelege: vicces vonások, különleges lassítások, humoros mozdulatok, a forte és piano két külön jellemként való megjelenítése következett, amelyek egy pár pillanat alatt a bécsi Musikverein virággal gazdagon díszített termébe varázsolták a hallgatókat. Hirtelen megérezhettük a könnyedséget, az eleganciát, a bájt – a hangulatot, ami az újévi koncerteket jellemzi. Brahms I. magyar tánca záró ráadásként szép gesztus volt – akik ott lehettünk úgy érezhettük: igazi Maazlisták vagyunk.

(2008. december 19. 19:30 Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Lorin Maazel és a Symphonica Toscanini Beethoven-estje; vez.: Lorin Maazel; Beethoven: VII., A-dúr szimfónia, op. 92; Brahms: II., D-dúr szimfónia, op. 73)