Pandora, Gabriella

Képzelet, valóság, lehetőség II.

2009.01.06. 00:00

Programkereső

Schilling Árpád Egy szabadulóművész feljegyzései című szövegét 2007-ben háromezer példányban jelentette meg a Krétakör. Vajda Gergely Amerikában élő karmester és zeneszerző a szövegből inspirálódva, annak részleteit felhasználva komponálta annak egyik fejezetével azonos, Vákuum című zeneművét, amelynek ősbemutatójára a Zeneakadémia Nagytermében került sor az UMZE Kamarazenekar előadásában, 2008. december 2-án.

Vajda Gergely

GM: Na, ez honnan ismerős?

VG: Mi?

GM: Amivel szemben állsz.

VG: A tükör? Ja megvan, hát ez az Előtte-utána díszlete. Ez az a tükör?

GM: Annak egy részlete. Az volt Árpáddal a második közös munkátok, nem?

VG: Igen, bár én Süsüt még ilyen történelem előtti időkből ismerem, úgy mint Arvisura és társai. Évekig ott zenéltem, klarinétoztam, Terhes Sanyit, Süsüt onnan ismerem. Na, szóval mi a Krétakör?

GM: Jó kérdés.

VG: Akkor ti is csak a válaszokat keresitek?

GM: Valahogy úgy, ezen irányvonalak (képzelet, valóság, lehetőség) mentén. Már nem színház abban az értelemben, hogy nincs társulat, nincs repertoár.

VG: Azt tudom, hogy mi nem a Krétakör, mert ezt tudtam eddig is. Csak tudod, most már Amerikában élve hozzászoktam ahhoz, hogy azt mondják, ha egy mozifilm lényegét nem tudod egy mondatban összefoglalni, akkor azt a mozit nem lehet megcsinálni. Tehát a Krétakör, kettőspont…

GM: Civil együttműködéseket kutató, szintén civil alapokon szervezett művészeti aktivitás. Ez így egyelőre még elég habos, de majd kialakul.

VG: Ez elég habos. Tehát a kutatás…

GM: A kutatás alapvető. Kérsz töktortát?

VG: Kérek töktortát. Teát is kérek szépen.

GM: Egyébként ez is Krétakör, korábban ezt sem lehetett volna megvalósítani. Vágj magadnak egy szeletet, és rakd be a mikróba.

VG: Te is kérsz?

GM: Köszönöm, nem.

VG: Na, mert hogy Máténak volt egy nagyon érdekes mondata, egy ilyen egy mondatos válasza, hogy ez most egy színházi Fesztiválzenekar. Nekem ez akkor világos volt.

GM: Nézd, belül ez sokkal több világosságot mutat, mint ahogy az kívülről látszik, csak a megfogalmazással vannak még problémáink.

VG: Hát igen, csak nem is az a kérdés, hogy hogyan mondod el ezt azoknak, akik értik, mert azok rendben vannak, hanem a fafejek, akik adnak nektek egy ilyen helyet, tehát a hivatalnokok az önkormányzatban, azok mit írnak le arról, maguknak, hogy mi ez? Nyilván nem kell magyarázni, hogy ezek ilyen praktikus kérdések.

GM: Amit mondasz, az azért is érdekes, mert a fidelio.hu fórumán volt talán egy évvel ezelőtt egy vitád, amikor is egy amerikai szakmai lapban megjelent egy cikk, amiben a zenekarod repertoárjában túlburjánzani látszó „pops” koncerteket kérték számon rajtad, mondván, hogy ezek kiszorítják Csajkovszkijt, Mozartot, és a többieket, amire te azt válaszoltad hogy…

VG: Hát én azt válaszoltam, hogy ez alapvetően egy baromság. Nézd, nagyon sok érv van emellett a működés mellett. Ha visszanézünk, akkor azt látjuk, hogy Európában is, a szimfonikus zenének a kezdete, egyáltalán ezek az együttesek, mind magánalapon szerveződtek. Európában azóta mindent „államosítottak”. Amerikában állam bácsitól nem kapsz semmi. A pops koncertek annak idején úgy indultak Bostonban, hogy ilyeneket játszottak, hogy Rossini-nyitányok, meg úgy nevezett light-classic darabokat.

GM: És mit foglal magába most a pops?

VG: Amennyire én látom, ez most átalakulóban van. Például Portlandben átalakítottuk a pops koncertek struktúráját, mert eddig nyolc vagy tíz bérletes program volt, ez azt jelentette, hogy háromszor játszottuk mindegyiket, és aki el akart jönni, annak meg kellett vennie, nem tízet, de nyolcat minimum a koncertekből, bérletben. A pops repertoár tízévente változik, mert ami neked népszerű zene, az nekem nem népszerű zene, és a nálam tíz évvel idősebb sem fogja azt hallgatni amit én, vagy amit te. És ez így működik, hogy megvan a ’60-as évek zenéje, a ’70-es évek zenéje, korosztályonként. Jó, mondjuk Beatlest mindenki hallgat, de ez egy egyedi eset. A lényeg, hogy a pops közönség nagyon sokféle emberből áll, ezért nem tudsz mindenkinek jót kínálni ugyanabban a bérletben.

GM: Nálatok az idei évadban mit jelent a pops repertoár?

VG: Nálunk azt jelenti, hogy most lementünk négyre, amiben többségében Beatles-, meg Broadway-darabok találhatóak meg…

GM: Szimfonikus Beatles?

VG: Igen, és akkor jönnek ilyen Broadway-énekesek, és előadnak részleteket még ezen túl.

GM: Ezeket az átiratokat te magad készíted?

VG: Nem, nekünk van egy külön Pops-karmesterünk erre, aki átiratokat is készít. Amúgy is, ilyen átiratok elérhetőek bárhol, hogy mondjam, ez a business része.

GM: Vezényelsz is ilyesmit?

VG: Vezényelek is ilyesmit, és a bérletes koncerteken kívül van egy csomó ilyen egy alkalmas, úgynevezett „special concert” is, amik kifejezetten azt a közönséget célozzák meg, akik az adott témát, stílust szeretik. Most legutóbb az Anthony and the Johnson’s nevű formációt dirigáltam. Anthony egy ilyen két méter magas, nagydarab pasi, akinek a lelke meg egy kislányé. Szóval egy gender-blender előadóművészről van szó, és egészen fantasztikus módon énekel, nem ír kottát, csak zongorán lejár valamit magának, azt adja oda valakinek, és az neki ezt meghangszereli, amihez neki van egy kis kamarazenekara, és amihez most csináltak olyan hangszerelést, hogy nagyzenekarral is lehet együtt játszani, és az egész hatalmas siker volt. Ugye a mi koncerttermünkbe 2700 ember fér be, ami szerintem 500-zal több, mint ami normális lenne, mert az ideális koncertterem az olyan 2200 fő körüli, de ez a koncert sold out volt, minden jegy lábon elkelt, csak azért, mert ők jöttek. Ez is a pops koncerteknek a része. Ha azt mondom, hogy muszáj megkülönböztetnem az Anthonyt a Brahmstól, akkor ez is egy pops-koncert.

GM: Azért is érdekes kérdés ez, mert ha Magyarországon egy szimfonikus együttes csak és kizárlóag Brahmsot és Csajkovszkijt játszana, arra is rásütnék, ha idehaza lenne ez a terminus, hogy pops.

VG: Nézd, ha most a kortárs, vagy modern körökről beszélünk…

GM: Ízlik a torta?

VG: Nagyon finom, spenót is van benne?

GM: Nem, az sajt. A nemes penész a sajtról.

VG: Penészes sajt? Nagyon jó. Tehát azt akartam mondani, hogy ezek a körök is ilyen klubbok. Ha valaki Kurtágot hallgat, akkor az nem hallgat John Adamset. Tehát ezt az UMZE koncertet is azért raktam össze így, ahogy, mert senki nem lesz boldog tőle. Tehát az, hogy a Carter 100 éves, születésnapi koncertjébe én írtam egy darabot, amiben a Schilling Árpád szövegel valamiről, amiről gyaníthatóan senki nem tudja, hogy mit is jelent, és ott van mellette John Adams Chamber Symphonyja, ami egy tökéletesen más iskola, hiszen nálunk mindent iskolákra kell osztani, szóval ez sokaknak fog bosszúságot okozni. Az egyik fele azt fogja mondani, hogy miért kellett ebbe Adamset rakni, a másik fele pedig azt fogja mondani, hogy de miért kellett ebbe a Vajdát belerakni, a harmadik pedig azt fogja mondani, hogy a Kurtágot ki lehetett volna hagyni belőle. De nekem most ez a kép. Amikor Amerikáról beszélünk, akkor a Carter, aki 20. századi avantgarde szerző, és 100 éves idén, és még él, és a John Adams, aki nr. 1 zeneszerző, aki most írta meg az új operáját, a Doctor Atomicot, és inkább a repetitív iskola hagyományaiból és az ilyen jazzes hatásokból építkezik, tehát ilyen könnyedebb, de valójában egyáltalán nem könnyű zenét szerez, szóval hogy ők mind a ketten beletartoznak ebbe a körképbe, hogy amerikai zene.

GM: Igen, de nálunk ez egybe is mosódik, mert, teszem azt, Adamstől a Nixon in Chinán kívül nem sok mindent lehet ismerni, tehát nem láthatóak a markáns különbség jegyei. Egy-egy UMZE koncert kapcsán nem is a szerzőiség szokott elsődleges lenni, én legalábbis ezt tapasztalom, hanem maga az együttes. Aki elmegy, hallgatóként, az az együttesre kíváncsi.

VG: Majd olvasd el Schiff András könyvét, akkor jött ki, amikor 50 éves volt, és amiben erről a magyar guru szisztémáról ír, ami mindezzel szintén összefügg. Ki melyik guruhoz tartozik, ki melyik gurut követi, és aztán egy-egy guru melyik együtteshez köthető, és ennek a variánsai.

GM: Zeneszerzői munkásságodat nem ismerem. Idehaza egyedül a Lightshadows c. klarinétdarabod elérhető, ami Klenyán Csaba lemezén jelent meg. Ezt személyesen neki írtad?

VG: Nem, ezt saját magamnak komponáltam. És ez aztán most annyira kelendő lett, hogy folyton engem keresnek a kottája miatt, mivel nem lett még kiadva.

GM: A youtube-on fönt van.

VG: De az nem a kotta.

GM: Kotta az nincs.

VG: És hát nekik az kell.

GM: Azt a felvételt te raktad föl?

VG: Nem, azt a srác, aki játssza.

GM: Szereted azt az előadást?

VG: Igen, jól játssza. Rozmán Lajos is játszotta még, amikor volt az MTV-n ez a sorozat, a Kis Esti Zene. Ott is lement egyszer.

GM: Azért kérdeztem csak, mert te is említetted, hogy Kurtággal kapcsolatban van egy alapvető rokoníthatósága a munkádnak. Nyilván az, hogy Eötvös Péter mellett dolgozol, az sem csak arról szól, hogy a megélhetési kényszer mellé sodort volna. Azt gondolom, hogy ennek a guru szisztémának van egy olyan vetülete is, hogy az ember keresi azokat a referencia pontokat, neked ilyen Kurtág, Eötvös, és még nyilván mások is, amelyekhez viszonyítani tud, és amelyektől aztán majd el tud vonatkoztatni.

VG: Ez így rendben is van, csak valahogy mindig az elvonatkoztatásnál kezdődik a probléma. Nem nekem, mert én már elvonatkoztattam.

GM: Érzel idehaza egy olyan közhangulatot zenei körökben, ami arról szólna, hogy a Vajda az Eötvös farvizén jön fölfelé, és vigyázzatok?

VG: Hogyne. Persze. De azért már tartok ott a karrieremben, hogy ezzel már nem kell foglalkozzam.

GM: Következménye ennek, hogy Amerikába mész ki karmesternek, inkább, mint hogy idehaza dolgoznál és csapolnád a mocsarat?

VG: Nézd, a mocsár, vagy az ugar az csak egy része a dolognak. A másik része, hogy a méret az igenis számít, üzenem a hölgyeknek is, az én szakmámban pedig különösen. Ez olyan, hogy ha az ember a nemzetközi válogatottban szeretne játszani, ahhoz el kell mennie, nem tudom, most mondj nekem egy futballcsapatot.

GM: Nem tudok, mert nem tudom mi az a foci.

VG: Mindegy, hát Magyarországon már mindegyik rossz, tehát az MTK-ban, a B csapatban játszhatsz, de akkor nem fogsz az Argentin válogatottban, mert innen nem vezet út oda. Na most az én szakmámban ugyanígy, mozognod kell ezen a terepen ahhoz, hogy kiderüljön, hogy te ki vagy. És egyébként érdekes, mert látom a nálam fiatalabbakon, nem mintha én annyira öreg lennék, de látom, hogy ugyanazokon stációkon mennek keresztül, amiken én keresztül mentem. Az ember azt hiszi, hogy én vagyok annyira tehetséges, hogy egyszer csak valaki idejön, és akkor azt mondja, hogy jó, gyere, tehát valaki egyszer csak felfedez. Van is ilyen. Tízezerből egyet felfedeznek, és akkor az szerencsés, persze nem biztos, hogy lesz karrierje, de legalább egy lehetőséget kap. Választani kell. Ha azt választod, hogy te kispályás focit játszol, hiába vagy te a Maradona, kispályás csapatban csak kispályás focit lehet játszani. Ha Maradona vagy és kimész, akkor egy idő után tényleg lehet belőled Maradona. Több esélyed van, hogy eljuss arra a szintre, ahol majd azt érezheted, hogy ez az amit én tudok, és jól csinálok. Szóval korántsem arról van szó, hogy Magyarország rosszabb hely lenne, mint teszem azt Portugália, nem.

GM: Nem, ezt abszolút értem is. Mi most a becsvágyról beszélgetünk.

VG: Persze, nyilván a becsvágy az, ami munkál az emberben.

GM: Mi a távlati célod? Mit szeretnél elérni, mi az a volumen, amire vágysz?

VG: Hát én akarok lenni a New York-i Filharmonikusok zeneigazgatója, hát a volumen az ez. Persze. Nézd, amikor már „ott vagy”, akkor tényleg számít, hogy mit csinálsz, számít, hogy milyen ötleteid vannak. Ez az Eötvös Péter példáján látszik a legjobban, vagy a Kurtág Györgyén, hogy ha mondanak valamit, legyen az egy fél szó, vagy egy fél mondat, arra akkor mindenki odafigyel. Ez még nem jelenti azt, hogy minden félmondatnak van értelme, vagy hogy minden ötlet jó ötlet, nem, nagyon sok visszavont darab van mindkét szerzőnél, nagyon sok produkció van mindkét szerzőnél, amiket már nem szeretnek, de ez a munkafolyamatnak a része. De hát anélkül, hogy számítson, anélkül ugye meddig ér el a karod? Én nem az a típus vagyok, aki arra vár, hogy majd kap egy állást valahol, és akkor ott majd lehetőleg minél tovább megmarad, mert jól is fizet, meg kényelmes is, meg egy idő után már úgyis ugyanazt a repertoárt csinálod, már tíz év után mindenki tudja, hogy hogyan fogod Beethoven 3. szimfóniáját vezényelni, vagy a nem tudom mit. Ez engem nem érdekel. A megélhetés az érdekel, persze, hogy fizessék meg hogy eltöltöm az időmet valamivel, de ezzel mindenki így van.

GM: Mi lenne az ideális működés a számodra? Egy zenekar, amely egyszerre játszik operát, és szimfonikus műveket is, egy utazó zenekar, vagy valami egészen más?

VG: Az ideális az lenne, ha lenne egy szimfonikus zenekarom meg egy operám is. Azt gondolom, hogy az jót tenne nekem is, meg a zenészeknek is, akikkel együtt dolgozom, mert az opera vezénylés az egy teljesen más típusú munka, mint amit egy szimfonikus mű kíván meg.

GM: Akár kötődnél egy operaházhoz is?

VG: Ez a kötődés hogyanjától, mikéntjétől függ. Most ugye arról beszélünk, hogy milyen kívánalmak vannak egy zenei igazgatóval szemben.

GM: Hány ilyen tisztséget lehet egyszerre betölteni úgy, hogy mindegyik helyen jól teljesíts?

VG: Hármat biztosan.

GM: Oregonban jó helyen vagy?

VG: Igen. Ez most arra, amit én szeretnék, egy jó hely. Szeretnek ott, én is szeretem őket, hagynak utazni, most is itt vagyok.

GM: Hogyan találkoztál Árpád szövegével?

VG: Valaki odaadta nekem ezt a füzetet, ami megjelent. Tavaly decemberben. Van egy példányom belőle.

GM: Ezt aztán elolvastad.

VG: Ezt aztán elolvastam, ezt aztán kijegyzeteltem magamnak. Nagyon erősnek éreztem. A szakmai részéről én kevesebbet tudok, ami a vége felé van a szövegnek, ezek az improvizációs gyakorlatok, például. Az úgymond színháztechnikai része kevésbé érdekes nekem. Ami érdekes, az az, hogy van valaki, akinek van rálátása a közegre, és amit lát, azt le tudja írni tőmondatokban. Bele a képedbe, hogy ez van. Nincs benne ez a szokásos finomkodás és kerülgetés. Nem bántó, mindössze leírja, hogy ez van. Namost ugyebár a magyar emigráns lét sajátja, hogy az ember többet tud arról, hogy mi történik idehaza, mint akik itt élnek. Ez azt gondolom természetes, és minden emigránssal így van. Az interneten elolvasom a Magyar Narancsot, mert gyakorlatilag mára ez az egyetlen olvasható hetilap, még mondjuk az ÉS-t, de a 168 órát már biztosan nem. Egyszerűen elvesztettem irántuk az érdeklődésemet. A HVG van még, de a HVG az gyakorlatilag csak egy információhalmaz. És akkor az volt bennem, hogy már a Magyar Narancs sem ír erről? Írtam is egyébként nekik egy levelet, hogy mi van fiúk-lányok? Nem kéne erre rögtön reagálni? Nem kell vele egyetérteni, de úgy gondolom olyan dolgok voltak oda leírva, amire reagálni kell. Ha ennek nincs visszhangja, akkor én nem tudok mást csinálni, mert fölolvasni nem fogom, filmet forgatni belőle nem fogok, mert ehhez nem értek, hanem azt csinálom, hogy bekeretezem. Írok hozzá egy zenedarabot, és akkor nem lehet azt mondani, hogy nem történt meg, mert ott van a Vajda Gergely műlistáján, elhangzott.

GM: Azt mondod tehát, hogy elsődlegesen nem a műben foglaltak, hanem a műben foglaltak visszhangjának a hiánya szolgált inspirációként, így tehát ez egy politikai tett a részedről?

VG: Igen. Én nem vagyok egy politikus zeneszerző, sőt épp ellenkezőleg. Néhány avantgard zeneszerzőtől eltekintve egyébként ez az egész szakma kicsit ilyen elefántcsont torony szerű. Ettől függetlenül azonban a zene az személyes. Az én zeném egyrészt önmagában áll, tehát a műnek a felét el lehetne játszani akkor is, ha nincs a szöveg fölötte. Bizonyos tételeket nyilván kivennék, de így is, önmagában, megáll.

GM: Mikor tegnap beszélgettünk, azt mondtad, hogy a zene követni fogja a szövegben megfogalmazottakat. Tehát az a kérdésem, hogy azt leíró jelleget, amivel Árpád fogalmaz, fogod a zenéddel fölerősíteni, vagy éppen ellenpontozni?

VG: Stravinsky azt mondta, hogy a zene nem szól semmiről. Tehát ha leírok egy akkordot, és elnevezem Petruskának, akkor onnantól fogva azt fogja mindenki mondani, hogy ez a Petruskának az akkordja. Magában az akkordban ez nincs benne. Ez egy, a zenére kívülről érkező dolog, amit ráraksz, és akkor onnantól fogva úgy ismered az adott zenét, hogy Till Eulenspiegel, vagy Tavaszi áldozat etc. Olyan, hogy Egy szabadulóművész feljegyzései, ilyen zene nincs. Olyan viszont, hogy az Egy szabadulóművész feljegyzéseihez írott zene, olyan már létezik. A zene és a szöveg között pedig létrejöhet interakció. Ezt a szöveget egy stúdióban felmondattam Árpáddal, és ezt fogom használni az előadásban. Én azt akartam, hogy ez egy kerete legyen a dolognak, tehát hogy a Feljegyzések legyen az előtérben akkor is, amikor effekt van rajta, amikor egy zenei jelleget kap a szöveg mondása, vagy amikor például Árpád önmagával beszélget, mert úgy lett összevágva az anyag. Egy idő után mindig kiemelkedik valami, aminek az értelme a fontos. Ez nagyon fontos nekem, hogy világosan hallható legyen, hogy miről beszélünk, és aztán ennek vannak érzelmi lecsapódásai, amikor az ember elkezdhet azon gondolkodni, hogy miről beszéltünk, és akkor csak zene van.

GM A te alapvető szándékod akkor az, hogy ezek a mondatok elhangozzanak, tehát ilyen értelemben a Vákuum egyfajta retorikai gyakorlat, zenével megtámogatva?

VG: Tulajdonképpen igen, de inkább azt mondanám, hogy egyfajta zárvány. Fogtam egy kis bogarat, egy Schilling Árpádot, és azt beleraktam egy borostyánba, amit én adtam hozzá. Ezt aztán föl lehet emelni, meg lehet szemlélni. Ilyen szempontból ez már halott, mert ez úgy élő, hogy ez fent van az interneten, és ott mindenki elmondhatja, hogy mi róla a véleménye. Vagy én elmondom neked a szöveget, és te elmondod a magad véleményét. Abban a pillanatban, hogy ezt leírják, ez megdöglött. Aztán szublimál, és egy zenedarab részévé válik, és bár megszűnik, mégis nyer egy másik életet. Olyan ez mint egy kép, ami a néző által válik képpé, nem pedig azért, mert be van keretezve. Aztán az már a te dolgod, hogy mit gondolsz róla, és az is a te dolgod, hogy most a Vajda zenéje működött-e, tehát elérte-e azt a célját, amit neki szántam.
GM Említetted még korábban, hogy van a szövegnek ez a zene fölöttisége, és zene alattisága, és ma amikor rátok nyitottam a próbateremben arról kérdeztek, hogy hová helyezzék a hangfalakat a színpadon. Vannak a Vákuum-nak térbeli megoldásai?

VG: Sztereóban van fölvéve Árpád szövege. De vannak benne térbeli játékok, igen.

GM: Ez megint csak a mesterek és a referencia pontok kérdéséhez vezet vissza, ugyebár Eötvös Péternek vannak ezek az elhíresült térzenei kísérletei. Ez jelent neked inspirációt?

VG: Engem ez érdekel, igen, de ezt nem csak az Eötvös csinálja, manapság ez nagyon dívik. Példának okáért a koncerten elhangzó Kurtág darab is él térbeli technikákkal. De jelen esetben ez csak egy praktikus megoldás, hogy a két hangfal a színpad szélén található, azért, hogy a szöveget jól lehessen hallani.

GM: Miről szól számodra a Szabadulóművészet?

VG: Írtam én még egy cikket anno… Az, hogy Médiahajó, mond neked valamit?

GM: Én egy fiatalabb korosztály tagja vagyok.

VG: Sejtettem, hogy öregszem. A lényege az volt, hogy összekötöttek hajókat a Dunán, amire meghívtak politikusokat, meg művészeket, újságírókat. Voltak beszédek, például Pénzügyminiszterek reggelije címmel, és akkor ott a volt pénzügyminiszterek leültek, és beszélgettek. Ez jó pár évig futott és izgalmas is volt. Később aztán kifulladt. Ez még abban az időszakban ment, amikor mindenki beszélt mindenkivel. A Médiahajónak volt egy olyan kiadványa, hogy Média Könyv, amit minden résztvevőnek odaadtak. Egy részében csupa adat volt, GDP, munkanélküliség, ilyesmi, amiből kiderül az ország állapota. A másik részében pedig esszék foglaltak helyet, ide kértek tőlem is egy írást, ez volt 2001-ben. Az volt az írásom címe, hogy Európa magyar-hangjai. Én ebben arról írtam, hogy arra várunk-e mi, hogy felfedezzenek minket, hogy majd Európa a fejünkre önt egy csomó lóvét, vagy kihasználjuk a lehetőségét annak, hogy zenei együttesek, és zenei személyiségek, Kocsis Zoltán, a Liszt Ferenc Kamarazenekar stb., Európában Magyarország hangjaivá váljanak, és mi rajtuk keresztül képessé váljunk a kommunikációra, ezeken a csatornákon keresztül. Ezt azzal zártam, hogy jelenleg csak egyéni megoldások vannak. Egyrészt nem látom azt a politikust a rendszerváltás óta, aki letett volna valamit az asztalra, amire azt lehetett volna mondani, hogy na ez a koncepció. Tehát egyéni megoldások vannak, az enyém speciel az, hogy elmentem Amerikába. És ezzel lehet vitatkozni, hogy hát te miért nem maradsz itt, mert idehaza minden tehetségre szükség van? Én erre azt tudom válaszolni, hogy ez oda-vissza működik. Én orrba-szájba Kodályt és Bartókot dirigálok. Külföldön. Amivel én hozzájárulok az ország sikeréhez. A magam módján. Nekem ez a stratégiám, tőlem pusztán patriotizmusból ne várják el, hogy beálljak másodállásban a Mc’Donalds-ba melózni, hogy meg tudjak élni.

GM: Tehát számodra a Szabadulóművészet a szabadulást jelenti attól a kötött életpályától, ami arról szól, hogy majd 30-40 között valamikor kapsz egy együttest, ahol zenei igazgathatsz, addig meg gyerünk a bányába?

VG: Én ezt mondtam?

GM: Én így értelmeztem.

VG: Nézd, ez most nagyon nagyképűen fog hangzani, de nekem ez már arról szól, hogy mi az ajánlat. Én nem mondom azt, hogy csak azért sem leszek soha a Magyar Állami Operaház zenei igazgatója. Ez hülyeség lenne. Hanem arról van szó, hogy ha oda kerülünk, és erről beszélünk, akkor lássuk tisztán, hogy mi a feladat, van-e rá pénz, van-e segítség, vagy csak azért kellek oda, hogy kirúgjam a fél énekkart. Ha megnézed az elmúlt néhány év viharos operaházi történetét, hogy milyen szelek fújtak be a bal oldali ajtón, hogy aztán a jobb oldali ajtón kimenjenek, az ezt tökéletesen modellezi.

GM: Pontosítok – szabadulóművészet az, hogy megszabadulj a deifinálatlan és zavaros keretektől amik adva vannak. Majd te magad definiálod őket, és ha ehhez találsz hazai partnereket, akkor szívesen jössz vissza.

VG: Igen, ez így nagyon pontos megfogalmazás. Persze ha valaki más definiálja a működőképes kereteket valamihez, ami nekem passzol, vagy amihez én passzolok, akkor ahhoz szívesen hozzáadom a magamét.

GM: Záró kérdés, a szemérmetlenség jegyében. Mi a zene Vajda Gergőnek?

VG: Életforma.