Szilárda

Mester, tanítvány és egy távoli rokon

2009.01.06. 00:00

Programkereső

A Mester utolsó és a Tanítvány első szimfóniája szólal meg – egy igen népszerű hegedűverseny mellett – ezen a hangversenyen. Joseph Haydn 1795-ben, 62 éves korában komponálta azt a D-dúr szimfóniáját, amely utóbb a szorgalmas bécsi zenetudós, Eusebius Mandyczewski lajstromában a 104-es számot kapta.

A második londoni turné végén hangzott el először a darab, Viotti közel hatvan tagú zenekarának előadásában. Mint minden londoni szimfónia (a két turnén Haydn összesen tucatnyit alkotott), ez is tartogatott némi meglepetést a publikumnak.

Ezúttal azonban nem az keltett derültséget, hogy az üstdobos egy lehetetlen pillanatban hatalmasat üt a hangszerére, mint a ’94-es G-dúrban, még az első londoni sorozaton, vagy hogy katonazenekarok intsrumentumai színesítik a hangzást és a közismert takarodó-dallam is felharsan, mint a 100-as, úgynevezett Katona-szimfóniában. Szokatlan a londoniak számára éppenséggel az lehetett, hogy az új műben nincs semmi különlegesség – témái végtelenül egyszerűek, lapidárisak. A nyitótétel lassú bevezetője például az alapelemekből indul ki: „d” alaphang ismételgetés után a legközelebbi rokon, az „a” szól, előbb felfelé, majd lefelé. A gyors rész főtémája, ami melléktémaként is visszatér, pedig sima, skálaszerű dallam. A lassútétel alapötlete szinte játékos: a dallam előbb felfelé lép, majd le, aztán tölcsérszerűen még feljebb és még lejjebb és így tovább. A látszólag gyermeteg ötletből azonban megrendítő hatású kompozíció kerekedik ki. Eleinte minden szabályosan alakul: szinte iskolás nyolcütemes periódusok követik egymást. Az egyik azonban váratlanul hosszabbra nyúlik: mintha egy titkos kaput érintenénk. A drámai középrész után, az úgynevezett visszatérésnél ez a kapu kinyílik. Szinte megáll az idő: kilépünk a végtelenbe, a világűrbe. Kétszer ismétlődik meg ez a furcsa kaland, másodjára rövidebben, inkább emlékként. A száz esztendeje született nagyhatású zenetudós-professzor, Bartha Dénes hívta fel növendékei figyelmét arra, hogy röviddel a mű komponálása előtt látogatta meg Haydn Herschell hatalmas csillagászati távcsövét s kémlelte benne a titokzatos eget… Lendületes, vicces tánctétel után a finale egyértelmű búcsú a londoniaktól, s kicsit a műfajtól is, hiszen élete hátralevő 14 esztendejében Haydn nem írt több szimfóniát. A kezdet rusztikus, népies dudamuzsika. Egy erősen nacionalista horvát kutató eredeti horvát népdalnak vélte, még az sem elképzelhetetlen, hogy némi joggal. Haydn a szülőföldjére emlékezhetett a melódiával – és arrafelé sokféle nép élt, él ma is. A vidám dallam után megszólaló lágyabb melódiában pedig félreérthetetlen a búcsú gesztusa. A kicsiny falucska, Rohrau szülötte most már gazdag és világhíres Haydn doktorként szomorúan, mégis elégedetten köszön el attól a világvárostól, amelyben legnagyobb sikereit aratta.

A fiatal Beethoven nagyjából egy évig, Haydn két londoni turnéja közti hónapokban volt a komponista növendéke. A kapcsolat nem alakult szerencsésen, az öregedő világsztár kevés gondot fordított az ifjú vadóc nevelésére, s a duzzogó Beethoven titokban más tanárokhoz is fordult, de azért tisztelte Haydnt. Talán ezzel is magyarázható, hogy első szimfóniáját aránylag későn, harmincéves korában komponálta, akkor, amikor már nyilvánvaló lehetett számára, hogy nem riválisként lép fel a mesterrel szemben. Az 1800. április 2-án bemutatott C-dúr mű szerkezetében hagyományosnak mondható, hangvételében, részleteiben azonban sok az újdonság. A nyitótétel lassú bevezetője például rögtön egy szokatlan hangnemi kanyarral indul: az első két akkord azt sejttetné, hogy F-dúr lesz a darab alaphangneme. A gyors rész főtémája hallatlanul energikus, s ez a lendület a későbbeikben sem hagy alább. A premier közönsége alighanem érezhette, hogy bár a keretek még a régiek, ezúttal már egy új kor embere szól hozzájuk. A szeliden ringatozó Andante cantabile érdekes módon a kompozíció legkevésbé újszerű része; mit sem tud azokról a mélységekről, amelyeket némely korábbi zongora szonáta lassúja érintett. A harmadik tétel felirata ugyan Menuetto, XIV. Lajos hajdani kedélyes úri táncától azonban igen messzire rugaszkodik – nehéz elképzelni a Napkirályt, amint a száguldóan sebes zenéhez igazítgatja köszvényes lábait. A legmerészebb talán mind közül a finale. Hatalmas ütéssel kezdődik, ami után mintha nagy nehezen szedné össze magát a zenészek csapata, tétova skálázgatás vezeti be a gyors főrész főtémáját – ami valójában egy felgyorsított kontratánc. A francia forrdalalom előtti időkben ez a 2/4-es (vagy 4/8-os) tánc a polgárság zenei jelképének számított (lásd például Mozart Don Giovannijának híres jelenetét, ahol menüett, kontratánc és „teutsch” – valójában keringőféle – együtt szól). A forradalom és az azt követő rémes terror után persze minden megváltozott. A kontratánc immár a megszépítő messzeségből, az illúziók ködéből szól hozzánk: mese volt, tán igaz sem volt…

55794d77-8299-42ed-9aed-3f7310dbd944

Mendelssohn e-moll hegedűversenyét hallgatni Haydn után és Beethoven előtt azért ígér különös élményt, mert a korai romantikának ez a mestere éppen a harmadik nagy klasszikus, Mozart művészetét tekintette legfőbb példájának. Mozarti könnyedség és dallamgazdagság jellemzi ezt az 1845-ben bemutatott kompozícióját is. A nyitó szonátatétel különösen világos, áttetsző szerkezetű. Két tulajdonsága tér el a hagyománytól: egyrészt a szólóhangszer rögtön az elején szerepet kap (nincs tehát külön zenekari- és szóló-expozíció, mint a Mozart-versenyművek túlnyomó többségében), másrészt a témákat kombináló és különféle hangnemeket érintő szokásos kidolgozást hallatlanul eredeti ötlettel követi a repríz: a hegedű virtuóz akkordfelbontásokat, egyfajta kadenciát játszik, s ez alatt szólal meg újra eredeti hangnemben a főtéma – ezúttal a zenekar vonósain. A szünet nélkül (attacca) következő lassú voltaképp csendes-álmodozó, aránylag rövid intermezzo, amely ugyancsak szünet nélkül vezet át a finaléba. A záró E-dúr zene a Szent Iván-éj tündérvilágát idézi – még az alaphangnem is azonos a 17 évesen alkotott híres Nyitányéval.

(2009. január 13. 19:30 Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Academy of St. Martin in the Fields; km.: Janine Jansen (hegedű); vez.: Sir Neville Marriner

Haydn: D-dúr "Londoni" szimfónia, Hob. I:104
Mendelssohn: e-moll hegedűverseny, op. 64
Beethoven: I., C-dúr szimfónia, op. 21)