Lázár, Olimpia

A gyermek Mozart gyerekkézből

2009.01.12. 00:00

Programkereső

A Zeneakadémia csütörtök esti Alma Mater "Prémium" koncertjének bevezetőjeként Batta András felolvasott egy 1934-ből, Tóth Aladár tollából származó kritikát egy szintén csütörtöki, szintén fiatal zongoristákat felvonultató koncertről. A rektor által kiadott feladat – Tóth Aladárhoz hasonlóan magasztaló kritikát írni a szinte csodagyerekekként bemutatkozó zongorista kiskamaszokról – azonban egy-két ponton akadályba ütközik, még ha a koncert alapjában véve pozitív kicsengésű is volt.

De kezdjük az elején. A koncert ötlete, hogy a 12-13 éves Mozart műveit azonos korú gyerekek adják elő, Gulyás Istvántól származik, aki többeket tanít a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem kivételes tehetségek osztályában. Az est szólistái között szerepelt Boros Tekla, az új-zélandi születésű Harry Rylance és Váradi László. A meghívott sztárvendég, Rost Andrea két koncertáriát adott volna elő, ám az utolsó pillanatban beteget jelentett, így kísérője, a zongoraművész Lajkó István ugrott be helyette. A műsorösszeállítás így kissé megbillent, mivel az eredeti, nyitány-három zongoraverseny-két koncertária felépítés helyett egy divertimentót és négy zongoraversenyt hallhattunk.

A Rolla János vezette Liszt Ferenc Kamarazenekar előadásában elhangzó, a Köchel-jegyzék 63-as számát viselő Divertimento a tél közepén is egy nyári szerenádra emlékeztet. Már megszólalása alatt körvonalazódott, a koncert végén – negyed tizenegykor – pedig egyértelmű lett a kérdés, hogy miért kellett szinte minden ismétlőjelet ennyire szigorúan venni? Tudom, régóta tartó vitába kapcsolódom bele, azonban véleményem szerint egy ilyen esetben az ismétléseknek csak akkor van létjogosultásuk, ha indokolja őket valamilyen előadói invenció, díszítés, vagy más zenei újdonság. Mozart fiatalkori műveiben – ahogyan hallhattuk is – rengeteg humor és rejtett csipkelődésnek is betudható, a „felnőtteket” kifigurázó fordulat szerepel; nem várt ál- és félzárlatok, hangnemváltások, melyek átvezetés híján még teljes jogú modulációknak sem nevezhetők, hangfestő részletek, és sok más finom apróság. Azonban egyik sem annyira rejtett vagy apró, hogy ne hallhatnánk meg elsőre, tehát ezek megmutatásának indokával ismételni magyarázhatatlan időhúzásnak tűnik.

A Divertimento után Mozart fiatalkori zongoraversenyei közül először a D-dúr, K. 40-es következett, a 12 éves Boros Tekla előadásában. Az első tétel zongoraszólamának energikus indítása, majd a jobbkéz kitartott trillája is meggyőzött arról, hogy a zongorista kitartóan gyakorolt, és technikai tudása – azon tény ismeretében, hogy még csak három éve tanul zongorázni – igen kevés kívánnivalót hagy maga után. A virtuózabb részek tekintetében pedig valószínűleg a terem akusztikája is okolható azért, hogy a gyermeki ujjak billentése erő híján nem csalt elő a zongorából a közönség számára is tisztán hallható futamokat. Boros előadása így azt a benyomást keltette, hogy a képzésnek és az utasításoknak, iránymutatásoknak "jó kislányos" burkán még nem tud áttörni az a tehetség, ami pár év múlva talán megmutatkozik.

Felettébb kellemes meglepetésben volt része a közönségnek a szintén 12 éves Harry Rylance szereplésekor. Fiatal korához képest érett gesztusrendszere, és az a biztonság, légiesség és lazaság, amellyel a hangszert kezelte, meggyőzte a hallgatóságot arról, hogy egyenrangúként kezeli a zongorát, és mentes mindenféle görcsös beidegződéstől is. A K. 41-es G-dúr zongoraverseny futamai peregtek az ujjai alatt, magabiztosságával elkendőzte a korának betudható apró hibákat is. Az első tétel kadenciájának tréfáit a szükséges érzékenységgel kezelte, így bemutatva azok – vélhetően szándékolt – kedvességét. Rylance zongorázása már most egyértelművé tette, hogy ha ezen az úton segítik tovább tanárai, akkor nevét még jó párszor olvashatjuk majd a jövő koncertplakátjainak műsorán.

A szünet után elsőként az est utolsó gyermek előadóját, a 13 éves Váradi Lászlót hallhattuk, aki a K. 39-es B-dúr zongoraversenyt játszotta. Játékstílusa tanúsította, hogy a gyermekkorban egy év előny is sokat számít, a billentés hallhatóan tisztább, néhol már túl kemény, kopogó is lett ettől. Azonban a zongoraverseny második tételének előadása meggyőző, amiben nem csak a zenekari kíséret pizzicatói játszanak szerepet, hanem az is, hogy az ifjú zongorista nagy önfegyelemmel türtőztette magát az első (és majd az utolsó) tétel alatt tett túlmozgásoktól. Váradi natív zenei érzéke nagy teljesítményre predesztinálja őt, a tehetsége felől nincs kétség.

c65afeb2-2829-4b54-8e39-4e131b721176

Itt azonban a zene szempontjából mellékes, de a szereplést tekintve annál fontosabb dolgot is meg kell említenem, ez pedig a színpadi mozgás etikettje. Váradi László mozgáskultúrájának egyes elemei a Zeneakadémia Nagytermének színpadán a burleszk határait súrolták. Semmiképp nem tartok odaillőnek olyan mozdulatsorokat, mint a zongoraszólamban megismétlődő futam néma, térdeken való kipergetését a zenekari megszólalás alatt, amellyel olyan hatást kelt, mintha még ilyenkor is gyakorolna; vagy éppen a ritmus lábbal és fejjel való ütését. A közönség tapsának fogadása közbeni zavart szinte nem is említeném ezek után. A konklúziót azonban érvényesnek tartom az előző két fiatal szólistára (esetenként pedig más, kezdő művészekre, sőt, a lapozókra) nézve is, miszerint jót tenne, ha az ifjú titánokat színpadi mozgásra és viselkedésre is megtanítanák, hogy ne jöjjenek zavarba, amikor kezet kell fogniuk a koncert- vagy karmesterrel, vagy többedszerre is kihívja őket meghajolni a közönség, aki esetleg nem csak a színpad előtt, hanem a kóruson is helyet foglal. Ez természetesen nem a gyerekekkel, hanem az őket szerepeltető felnőttekkel szemben elmarasztalás, ami viszont remélhetően pozitív változtatások átgondolását hozza magával.

A fent tárgyalt ismereteket nyilvánvalóan a rutinnal is meg lehet szerezni, ahogyan azt Lajkó István, a Zeneakadémia doktorandusz zongoraművésze is tanúsította. Ő Mozart egy érett kori zongoraversenyét, a K. 453-as G-dúrt adta elő. Lajkó gyakorlottsága és a zenekarral való együttműködése színvonalas szólistához méltó. Az est előző fellépőihez képest kellemesen érett és felnőtt produkciót hallhattunk tőle, az agogika tisztasága és a kellő helyeken való kimértsége ellensúlyozta azt a halvány nyersességet, ami valószínűleg a beugrás miatti rövid felkészülési időnek volt tulajdonítható.

A koncert tehát, hosszúsága ellenére kellemes estét szerzett, és nem utolsósorban gondolatébresztő volt a művészképzés, a színpadi szereplés művészete és az zenész-utánpótlás helyzetének terén.

(2009. január 8. 19:30 Zeneakadémia Nagyterem (Budapest) - Mozart−est; km.: Boros Tekla, Harry Rylance, Váradi László, Lajkó István (zongora), Rolla János (hegedű), a Zeneakadémia Alma Mater Zenekar; hangversenymester: Rolla János; Mozart: Divertimento K 63; D-dúr zongoraverseny, K 40; G-dúr zongoraverseny, K 41 és K 453; B-dúr zongoraverseny, K 39)