Lázár, Olimpia

Prágai Jupiter

2009.01.27. 00:00

Programkereső

Szívesen megyek olyan koncertre, melyen ismerős vagy félig ismerős előadók lépnek fel, akik iránt elfogult vagyok, pozitíve. A cseh kamaraegyütteseket már gyerekkoromban, Supraphon-lemezekről kedvelem; a mostani koncert zongoristáját, Paul Badura-Skodát is, de vele mintegy tíz évvel ezelőtt ért meghatározó koncertélmény is; és hát itt van Mozart, két zongoraversenyével és a Jupiter-szimfóniával – ennyi kedvező "előjelből" nehéz lett volna rosszra számítani január 25-én este.

A 82 éves Badura-Skoda fiatalon olyan karmesterekkel lépett fel, mint Wilhelm Furtwängler (vigyázat, Mozart-lemeze kizárólag a Music&Arts közreadásában az, aminek mondja magát, az összes többi tévesen közöl valami más előadást), Hans Knappertsbusch, Herman Scherchen, miközben Jean Fournier-vel és Antonio Janigróval kiváló triófelvételeket készített. A hetvenes években Supraphon-lemezeken megjelent Mozart-zongoraversenyei biztos ízlésről tanúskodnak. Az elmúlt évtizedekben a Wiener Urtext kottakiadásaiban gyakran találkozhattunk nevével, tehát közreadói munkássága is jelentős. Tíz évvel ezelőtt a Francia Intézetben hallottam, s noha akkori játékában tetten érhettük az idősödés nyomait, Bach-, de mindenekelőtt Haydn-játéka (például az f-moll változatok!) mély nyomokat hagyott emlékezetemben.

Ehhez képest hosszan lehetne sorolni a hibáit, melyekben mostani Mozart-előadása bővelkedett. Mindenekelőtt mindent elkövetett, hogy a zongora mellől vezényelje azt az együttest, mely 58 éve karmester nélkül működik. A Prágai Kamarazenekar udvariasan nem vett tudomást az egyébként keveset mondó gesztusokról. A vezénylés tehát nem sokat ártott a produkciónak, mégis emblematikusan árulkodik az idős zongorista egyik legkevésbé szerethető vonásáról: az erőszakosságról. Zeneileg ez abban nyilvánult meg, hogy amikor kizökkent a ritmusból – ami gyakran előfordult –, jó nagyot ütött a zongorára, amint visszatalált. Ez a ritmikai lezserség egyébként nem hiszem, hogy szándékolatlan lenne, de ekkora mennyiségben zavaró: szinte minden aprózottabb ütem megszaladt, szinte minden szünet lerövidült – hogy aztán az ütem vagy a gondolat második felében bevárja a valós időt. Ha nem ismerném régebbi előadásait, azt gondolnám: ezek a hajdani virtuóz gesztusai – de innen értelmezve még feltűnőbb, mekkora lukak tátonganak ma már ebben a virtuozitásban. Pontosabban ez sem egészen igaz: mert Badura-Skoda olykor most is sziporkázóan technikás, de mintha nem gyakorolna eleget. És egyáltalán: mintha a művekhez régi jó ismerősként viszonyulna, aki ma már olyan nexusban van velük, hogy nem szorul szorosabbra – mondjuk a kotta tanulmányozására vagy gyakorlásra. Ennek köszönhető, hogy az Urtext-kották közreadója nemcsak kötésnemekben bosszantóan lezser, hanem olykor csak körülbelül találja el a leírtakat. Improvizál – ami a kadenciákban egyébiránt értékelhető –, nem akar véglegeset mondani, pontosabban véglegeset nem akar mondani. Szórakoztatni akar, ezt mutatja a ráadás (a 331-es A-dúr szonáta harmadik tétele, azaz a Törökinduló, utóbbinak fogja fel az előadó és az első ütemeken hangosan mosolygó közönség is).

Mindezt azért szükséges rögzíteni, mert a végeredményt tévedés lenne egyszerűen rossznak minősíteni. Bohóckodás, magamutogatás, charmeurség ide vagy oda, Badura-Skoda hozzáállásában van valami nagyon szerethető, valami elemien mozarti. A szellemesség, az öröm, a kedv, a lendület? Nem tudom, csak azt, hogy a 467-es C-dúr zongoraverseny (szokatlanul gyors) második tétele egészen mintaszerűen részletgazdag, hogy mindkét mű (a másik a 414-es "kis" A-dúr) elemien jókedvű, kereteiben, gesztusaiban minden hibája ellenére igen jó. Ebben persze nagy, felbecsülhetetlenül nagy szerepe van a Prágai Kamarazenekarnak. A vonósszólamok egy hangszerként szólnak, hallani a szekundot és a brácsát is. A fúvósok – az együttes állandó tagjai – szuverén művészek, akiknek minden hang fontos, ezért mindent meg is formálnak. Ritkán fordul elő, hogy feltűnjön, milyen jó mondjuk a kürt egy zongoraversenyben – itt ez a helyzet. Egyedül az üstdob hallatszik soknak, kopog, kong-bong, mintha a hangszerrel vagy az ütővel lenne baj. De ez csak azért tűnik fel, mert minden más szín olyan szép, annyira élő – például a repetált nyolcadok nem egyformák, pulzálnak, de csak a jó ízlés határain belül. Összefoglalva: lehet, hogy Badura-Skoda titka ezúttal annyi, hogy jó zenekarral játszik együtt.

bd5a061f-a5f2-4212-ac3e-642f2e6e9fdc

És hogy ez mennyire így van, az a szünet után látszik igazolódni. Jupiter-szimfóniát kartmester nélkül előadni istenkísértés – sokaknak még karmesterrel is az… Állítólag a két háború közt a Székesfővárosi Zenekar többször műsorra tűzte, majd levette – mígnem jött egy fiatal és agilis karmester, aki nagy munkával betanította. Ferencsik Jánosnak hívták. S noha az ő lemeze sajnos inkább a gyenge felvételek közé tartozik (ellentétben a „túloldalt” hallható Esz-dúr szimfóniával), gyerekkori koncertemlékeim között őrzök egy remek Jupitert vele. Azóta a művet – furcsa mód – alig hallottam élőben, s ez nemcsak az én hibám. Annál kíváncsibban vártam, mire képesek a Prágaiak, karmester nélkül. És mondhatom: nem kellett csalódnom, sőt.

Az előadás legfőbb erénye – a lendületességen túl – az volt, hogy végre egy olyan együttest hallhattunk, mely tud hangsúlyozni. Pontosabban: tud nem-hangsúlyozni is. Ettől aztán valódi íveket hallhattunk, a zenei folyamatok nem törtek meg, annál fontosabbá váltak viszont a sforzatók, az indítások és a kisebb hangsúlyok. Ebben az összefüggésben még az itt is hangos üstdob is igazolható. A belső ritmusok játéka ritkán ugrik ki ennyire, ami a szólamarányokat dicséri. A zenekar együtt lélegzik anélkül, hogy a koncertmester (akinek a nevét illett volna feltüntetni a műsorfüzetben) az indokoltnál többet mozogna, neadjisten felülintonálná együttesét (ahogy azt másoknál megszokhattuk). S bár egy karmesterrel nyilván több lehetőség adódik az agogikákra, az egyedibb megoldásokra, a mind a négy tételre jellemző megállíthatatlanság nem áll éppen távol a Jupiter-szimfónia lényegétől. A negyedik tétel kidolgozási részében sajnos egy kisebb fúvósgikszertől pár ütemre szétesett az együttes, de hamar egymásra találtak – ami ékesen bizonyítja, mekkora gyakorlatuk van. Mert kevésbé minősít egy együttest a hiba (ami bizony a legjobbaknál is előadódhat), mint az, hogy mennyire képesek kimászni belőle. Azt hiszem, a közönség jeletős része észre se vette, hogy valami nem stimmel.

Erre az előadásra lesz miért emlékezni: a nyitó tétel erejére, a lassú íveire és hangzásbeli szépségére, a menüett belső játékaira és a zárótétel sokszólamú, magával ragadó lendületére. És erre a roppant szimpatikus együttesre, mely 1951– alighanem Vaclav Talich – óta bizonyítja, milyen mély a cseh (kamara-) zenei kultúra. Ha csak az első részt hallom, azt mondanám: kellemes esténk volt – a Jupiter-szimfónia (és a két ráadás) arról győzött meg: ennél sokkal többet kaptunk. S talán nem árt egy pici szerénység, amikor majd legközelebb a világ legjobb együtteseit kezdjük számlálgatni.

(2009. január 25. 19:30 Zeneakadémia Nagyterem (Budapest) – Prágai Kamarazenekar; km.: Paul Badura-Skoda (zongora); Mozart: A-dúr zongoraverseny, K 414; C-dúr zongoraverseny, K 467; C-dúr "Jupiter" szimfónia, K 551 )