Luca, Ottilia

Bemelegítés

2009.02.21. 00:00

Programkereső

"A gát átszakadt, a régi varázslat egy csapásra megtört. Körülbelül egy évvel ezelőtt a német zenei életet villámcsapás-szerűen érték egy Prágában élő csodálatos tehetségről szóló hírek, akinek kitartó alkotói lendülete megdöbbentő produktivitással és a dallamok feltűnő gazdagságával párosul, és aki évek óta halmozza fel az ihletéből kipattant kincseket, amelyek éppoly titokzatosak, mint amennyire tetszetősek."

Schiff András

Mire a lipcsei Musikalisches Wochenblatt hasábjain megjelentek e lelkes sorok, Antonín Dvorák (1841–1904) már majd' negyvenesztendős volt. Mégis, a cikkíró mintha valamiféle legkisebb királyfi alakját vetítené elénk, aki által végre megtört a gonosz, "régi varázslat" – vagyis aki egyrészt ötvözni tudta a "szláv individualitást és a magasabb művészi formákat", másrészt önmagának és műveinek hazáján kívül is képes volt hírnevet szerezni. A legkisebb királyfiságnak azonban ára van: a dédelgetett kedvenc alakját addig szokás tökéletesíteni, amíg az ideálissá nem fényesedik. Nem csoda hát, hogy a huszadik század végének deheroizálásra hajlamos történészeinek akadt némi módosítanivalójuk a ránk hagyományozott Dvorák-képen.

"A zenetörténet leghíresebb hentese, Antonín Dvorák" például kétségkívül hatásos felütésként szolgál jónéhány életrajzban – csak épp tartalma nem felel meg a valóságnak. Mert bár a zeneszerző apja, a zenerajongó mészáros és kocsmáros valóban szerette volna, ha legidősebb fia a nyomdokaiba lép, a gyerek feltűnő tehetségét látva végül mégsem ellenezte, hogy az a zenei pályát válassza. Úgy tűnik azonban, a világhírig vezető út eleje eredeti formájában nem tűnt kellően rögösnek néhány romantikusabb lelkű életrajzíró szemében, akik annak ellenére fogadták el hitelesnek Dvorák 1937-ben "előkerült" mészáros tanoncbizonyítványát, hogy a zeneszerzőtől származó önéletrajzi beszámolók efféle hivatalos tanulmányokról említést sem tesznek. A bizonyítványról csak az 1980-as évek végén derült ki, hogy hamisítvány.


Kelemen Barnabás

Ez a történet szorosan hozzátartozik a Dvorák-életrajzok talán legordasabb közhelye, a "Dvorák, a nép egyszerű gyermeke" fordulat hátteréhez. Persze mint minden közhely, ez is tartalmaz igazságot: egy levele tanúsága szerint a zeneszerző világszerte elismert művészként sem tartotta magát többnek "gyszerű cseh muzsikusnál" feszengett minden őt ünneplő ceremónián, és ha csak lehetett, távol maradt a tiszteletére szervezett rendezvényektől. Érett férfiként, a New York-i Nemzeti Konzervatórium tanáraként bármekkora nagyrabecsülésnek örvendett is Amerikában, heves honvágy gyötörte vysokái birtoka után, ahol esténként együtt üldögélhetett a bányászokkal a helyi kocsmában. Egy angol zenetörténész utóbb egyenesen Eliza Doolittle-höz hasonlította a cseh zeneszerzőt, aki társadalmi felemelkedése ellenére éppúgy megőrzött valamit "egyszerű paraszti természetéből" mint a My Fair Lady főhőse. Ezek az idilli karakter- és zsánerképek azonban sajnos alapjaiban határozták meg a Dvorák műveiről való beszédmódot is, igencsak leszűkítve annak horizontját. Így például a New York Times Dvorák-nekrológjának szerzője az "utolsó naiv muzsikust" látja benne, aki a "különféle filozófiai irányzatoktól érintetlenül örvendezett a zene önmagában való szépsége felett". Egy másik méltatója Dvorák "megnyugtató és háborítatlanul egészséges", egy harmadik pedig "rendkívül józan, robusztus" és ismét csak "egészséges" zenéjét dicséri, amelyet pozitív példaként állít szembe a századfordulós zene dekadenciájával. Mindez ráadásul kiegészül a problémátlanul és szinte öntudatlanul alkotó zseni hamis imázsával, akinek keze alól egy lendülettel, javítás nélkül szaladnak ki a kész remekművek – pedig a ránk maradt vázlatok egyértelműen bizonyítják, hogy Dvorák valójában inkább a 17–18. század fúró-faragó, gondos "mesterember-zeneszerzőinek" volt méltó örököse.


Fenyő László

Dvorák saját korához képest kétségkívül konzervatívnak ható zenéje ugyanakkor a fentiekkel homlokegyenest ellentétes reakciókat is kiváltott. A huszadik század középső harmadának egyik legjelentősebb teoretikusa, Theodor Wiesengrund Adorno például hevesen elítélte a zeneszerzőt, amiért az lealacsonyodott a századforduló "regresszív" zenei ízléséhez, s úgymond olcsó szentimentalizmussal elégítette ki a reakciós közönség igényeit, elállva ezzel a haladás és fejlődés útját. Manapság persze senkinek sem jutna eszébe ezen a hithű evolucionista alapon megítélni egy zeneszerző életművét, ám az valóban figyelemre méltó, mennyire "körön kívüli" benyomást kelt a Dvorák-zene a késő 19. század kontextusában nézve. Kurt Honolka szerint például a cseh szerzőt – számos kortársával ellentétben – egyáltalán nem foglalkoztatták a tonális érzet elbizonytalanításának, sőt megszüntetésének lehetőségei, s abban a korban, melyben számos műfajnak a mammut vált a kiinduló mértékegységévé, az ő utolsó szimfóniái jellemzően mindössze negyven percesek. De nem csak ezek a tények nehezítik meg Dvorák beskatulyázását. Imádta Wagner zenéjét, ugyanakkor húsz éven át tartó, meleg barátság fűzte Johannes Brahmshoz – már csak ezért is bajosan lenne elhelyezhető kora két legjelentősebb "iskolájának", az abszolút- és a programzene-hívők csoportjának bármelyikében. Ha egyszerűen a "cseh nemzeti iskola képviselője" bélyeget akarnánk rásütni, eszünkbe juthat egy levele, amelyben amerikai küldetésének célját foglalta össze: "Az amerikaiak nagy dolgokat várnak tőlem, mindenekelőtt azt, hogy én mutassam meg nekik az Ígéret földjére vezető utat, és aztán nagy, önálló művészetük birodalmát. Röviden: én teremtsem meg nemzeti zenéjüket!" Ha pedig a vidéki élet nyugalmáért rajongó, imádott galambjait babusgató öregúr képe dereng fel előttünk, rögtön mellé kerül a technika vívmányaiért, a gőzmozdonyokért, a gőzhajókért és a fotográfiáért lelkesedő, világot járt muzsikus alakja.

Látjuk: Dvorák körül ugyancsak nyújtózkodnak a kérdőjelek, de bemelegítésnek ennyi talán elég is. Most pedig elkészülni, vigyázz – február 28-án délelőtt rajtol a Dvorák-maraton!

(2009. február 28. 10:30 - Művészetek Palotája - Üvegterem, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, Előadóterem, Fesztivál Színház, Kék terem (Budapest) - Dvorák-maraton -a Művészetek Palotája és a Budapesti Fesztiválzenekar rendezésében, műv. vez.: Fischer Iván)