Szilárda

Muzikális kriminális

2009.03.12. 00:00

Programkereső

Amikor Antonio Stradivari cremonai műhelyében az utolsó simításokat végezte hegedűin – amelyek titkát azóta se sikerült megfejtenünk –, és a hangszertestbe beillesztette az Antonius Stradivarius Cremonensis Faciebat Anno (date) feliratot, nem sejthette, hogy egyes daraboknak olyan detektívregénybe illő sorsa lesz, amit még Sherlock Holmes is nehezen tudna felgöngyölíteni.

Joshua Bell

Itt van például annak a hangszernek az esete, amin Kelemen Barnabás is játszhatott négy évig a 2002-es indianapolisi versenygyőzelmét követően. Ez a hegedű Josef Gingold, a Cleveland Orchestra koncertmesterének, az Indianapolisi Nemzetközi Hegedűverseny alapítójának tulajdona volt, aki halálakor fiának, George-nak adta Martinelli nevű Stradivariját. George három évvel később Rene Morel manhattani üzletében adta el az 1683-ban készült hegedűt a kereskedőnek egymillió dollárért. Néhány héttel később George egy újságcikkre lett figyelmes miszerint Morel a hangszert továbbadta az édesapja alapította Indianapolisi Nemzetközi Hegedűversenynek 1,6 millióért, ami testvérek között is 60%-os felár. Gingold perre ment, Morel pedig azt a szerződést lobogtatta, amelyben ő és a fiatalabb Gingold megegyeztek, hogy Morel egymillió dollárért veszi meg a hangszert függetlenül attól, mennyiért fogja tudni eladni azt. Gingold vitatta a szerződés valódiságát. A tárgyaláson a bíró értéken felülinek találta az összeget a hegedű eladási szolgáltatásért, ezért úgy ítélt, hogy George Gingold valóban jogosult kárpótlásra Rene Morel méltánytalan meggazdagodása miatt. A felek aztán megegyeztek abban, hogy nem hozzák nyilvánosságra az ügyet, és a hegedű is az indianapolisi verseny tulajdonában marad.

De ez mind semmi ahhoz képest, ami Bronslaw Huberman lengyel hegedűművész hangszerével történt. Kétszer is ellopták ugyanis Gibson nevű Stradivariját, amely 1919-ben csodával határos módon néhány héten belül visszakerült gazdájához, de az 1936-os eltűnést követően több mint fél évszázadra nyoma veszett. Mivel a hegedű biztosítva volt a Lloyds cégnél, Huberman 30.000 dollárral vigasztalódhatott. Abban, hogy ötven évvel később a hegedű újra felbukkant, nagy szerepe volt Edward Wicksnek, a vaskereskedőből lett danbury-i hangszerésznek. 1983-ban egyik este a vacsora és az esti házimuzsikálás után kopogtattak Wicksék ajtaján: egy idegen férfi állt a gyengén megvilágított verandán. "Julian Altman vagyok" – mondta, és hegedűtokjával belépett az ajtón. Wicks nem sejthetette, hogy egy tolvajjal áll szemben, ugyanis Altman volt az, aki 1936-ban ellopta Hubermantól értékes hangszerét, miközben a művész épp a színpadon játszott egy Guarnieriuson.

A szobában Altman kipakolta hegedűjét, és megkérte a mestert, cserélje ki a lábat, az oldalán lévő kis rést ragassza be, és szőrözze meg a vonóját. Wicks kezébe vette a hangszert és felkiáltott: "Te jó Isten, ez egy Stradivari!" "Nem, ez csak egy másolat, gyerekkorom óta megvan" – szabadkozott a megijedt Altman. Ám megpillantotta Wicks hangszerész-oklevelét, ami mindössze egyéves tapasztalatról árulkodott, és megnyugodott. Kisétált az ajtón, majd pár nap múlva visszatért javított hangszeréért. Így kezdődött a kisváros népszerű hangszerészének, a Gibson Stradivarinak és Altmannak története.

Wicks később igen jó barátságba került Altmannal, aki Wickshez hasonlóan csatlakozott a helyi szimfonikus zenekarhoz, így sok koncerten együtt húzták a taktust. Annyira jóban lettek, hogy 1985-ben Altman ismét megjelent Wicksnél, kezében egy duplatokkal, és arra kérte őt, hogy amíg vissza nem jön, a benne lévő hangszereket őrizze meg. Altmant hat nap múlva letartóztatták unokái molesztálása miatt, és börtönbe kellett vonulnia. Itt halt meg 1985 áprilisában, gyomorrákban. Második feleségére Marcelle-re várt a feladat, hogy elmenjen Wickshez a hegedűkért, aki annyira becsületes volt, hogy meg se nézte, mit rejt barátja tokja, és nyugodt szívvel odaadta azt a feleségnek. Az ügyes feleség, akinek haldokló férje említést tett egy nagy értékű hegedűről, elvitte a hangszereket egy szakértőhöz, aki megállapította, hogy az egyik valóban Stradivari. A hölgy pénzt akart csinálni mindebből, így a Lloyds biztosítóhoz, a hangszer hivatalos tulajdonosához fordult, és a becsületes megtalálónak járó jutalmat követelte. A biztosító fizetett, Marcelle ennek örömére nagyszabású partyt adott, ahová az NBC tévécsatorna, a Lloyds ügyvédei és a sajtó krémje is hivatalos volt. Edward Wicks a televízióban látta mindezt, és jólesően emlékezett arra a különös estére, amikor szinte kezdő hangszerészként felismerte Stradivari keze munkáját. Marcelle Hallnak, a "becsületes" magtalálónak pedig tíz évvel később már semmije nem maradt a Lloyds pénzéből, és 2001-ben egy lakókocsiban találták meg holtan…

A J. and Beare cég restaurálta hegedűt 1987 nyarán, Antonio Stradivari születésének 250. évfordulója alkalmából rendezett kiállításon mutatták be ismét a nyilvánosságnak. A hangszert Norbert Brainin, az Amadeus Quartet egyik tagja vette meg, és számos koncertet adott ezzel a hangszerrel. Az egyik hangversenyen Joshua Bell is jelen volt. Azonnal beleszeretett a hegedű hangjába, megkérte Brainint, hadd próbálja ki, és már meg is vette volna, ha ki tudott volna fizetni négymillió dollárt – ennyit kért ugyanis Brainin. Mivel ennyi pénze Bellnek még nem volt, kénytelen volt Tom Tyler nevű Stradivariján továbbjátszani. Mikor egyik nap a Londonban járt, a J. and Beare restaurátor cég kirakatüvegén keresztül megpillantotta, hogy Brainin egy német iparmágnásnak készül eladni a Gibsont, elsírta magát. Azonnal felhívta kollégáját, és végül sikerült megegyezniük a négymillió dollárt illetően, így Bell azóta ezen a hegedűn koncertezik. A rejtélyek imígyen szerencsésen megoldódtak, és reméljük Bellhez soha nem fog bekopogtatni egy Altman-féle alak…

(2009. március 20. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem - Budapesti Tavaszi Fesztivál - Joshua Bell és a Camerata Salzburg - Csajkovszkij: D-dúr hegedűverseny, op. 35, Beethoven: VII. (A-dúr) szimfónia, op. 92, vez.: Louis Langrée)