Valér

A Kékszakállú vírusháza

2009.03.23. 00:00

Programkereső

A Müpa színpada mögött, mintegy három méter magasban vírusház kapaszkodik a hátsó falra: nagy konyha, hálóként is funkcionáló minimalista nappali, és tágas fürdőszoba.

A lakás átlátható, mint egy viktoriánus babaház. Lakói mintha játékfigurák lennének, ki sem vehető, tárgyszerű alakzatok. A lakótér szélén egy idős férfi, a lépcsőn állva; odabenn fiatal lányok. A színpad elején áll a Kékszakállú herceg és Judit; egy kutyaól mögött. Körbeveszi őket a zenekar. Mellettük szecessziós kandeláber, gyertyatartót idézően ívelt, a belefutó kábeleken madarak százai, szinte, mint egy hitchcocki vízióban. Hasonló fekete szárnyasok kuporodnak a kutyaól tetejére is. A kutyaól alatt homok. A kert végében járunk, a herceg és Judit egy derékig se érő szögesdrót kerítés előtt áll. Sötét van, nyomasztó, vészjósló, robosztus sötét.

A Regös prológusát a herceg mondja el. A vonósok mély dörmögése fokozza a sötétséget. A Kovács János vezette Budapesti Filharmónia Társaság Zenekara (többnyire, ha jól láttam az Operaház Zenekarának tagjaiból áll) legato és misterioso – ez Bartók Béla előírása: kötötten és titokzatosan –, nagyon fojtottan, szinte remegve szólal meg. A hosszan kitartott hangok alatt alig tűnik fel, hogy a színpadon enyhe mozgás kezdődik. A prológus után a babaház lakói magukhoz térnek, de olyan lassan, ahogy a tévét átjárja az áram, vagy az alkoholistát a reggeli első feles öröme: amikor a magas fafúvók megszólalnak, a színpad kivilágosodik. S lőn reggel. Egy kapcsolat első reggelének hideg csendje.

Az első kérdés, amit felvet Mundruczó Kornél rendezése és színpadképe, hogy a Kékszakállú herceg várába látunk-e bele? Hogyan értsük a falra csimpaszkodó otthont, a lassan a reggeli rutinba kezdő szereplőket? A – korábbi Kékszakállú rendezések ismeretében – meglepőnek is mondható külsőségeket? Hiszen ahhoz vagyunk szokva, hogy a Kékszakállú herceg vára maga a herceg. A pentaton alapdallam nem csupán magáé a hercegé, hanem a váré is. Minden odabenn játszódik: a hercegben és Juditban, és a dráma nem vetül ki egy mai lakásba, az ajtók mögötti világ nincs konkrétan és direkten megjelenítve.

Mundruczó Kornél rendezésének nem az a legfőbb kérdése, hogy mi az, amit látunk a lakásban: hogyan érthetjük ezt a teret? Hanem a mindezekből következő kérdés: mi is derül ki Mundruczó Kornélról? Mi derül ki arról: mit gondol nőről, férfiról, szeretetről, vágyról és magányról. Mert igazat kell adnunk az opera egyik legjobb értőjének, és legavatottabb rendezőjének, Kovalik Balázsnak: "Ebben a műben nincs hova elbújni. Olyan lesz a Herceg, mint a basszista, aki énekeli, olyan lesz Judit, mint az énekesnő, és olyan lesz a rendezés, amilyen a rendező". Hozzáteszi ezt a nagyon őszinte, és a miskolci rendezéseit jellemző mondatot: "Én sem örültem, mikor viszontláttam magamat".

Nem csupán a véleményemet szeretném kifejezni azzal, hogy rögtön, mielőtt az előadás mélyebb elemzésébe belemennék, leszögezem, Mundruczó Kornélról nem derül ki semmi. Akárhogy is kocogtatom, e rendezés kong az ürességtől.

Balázs Béla darabja egy Maeterlinck-rajongó nem túl színvonalas műve. Amely, szemben Mundruczó Kornél filmjeivel – a Nincsen nekem vágyam semmivel, és a Szép napokkal – szenvelgő. A szexualitásról – az abban rejlő durva démonokról – nem nyíltan, mint Mundruczó, hanem aranyozott, szimbolista képekben beszél. Elmélkedése éppen azért üt meg hamis hangot, mert a vágy elemeiről, a legbensőbb titkokról kíván szólni, de ugyanakkor a darab nyelvezete közelebb van a nyájaskodó lányregények nyelvezetéhez, mint a kor nagy drámáiéhoz (őrült távolságra Wedekindtől), másrészt a vár, mint lélek, és a kapuk, mint rejtelmek: metaforák, amelyek már Balázs korában is közhelyesek voltak. Mégsem tudok egyetérteni Nádas Péterrel, aki a művet hazugnak mondja: ugyanis a zene mind a nyelvezettől, mind a hamis közhelyektől a 20. század – éppen ezért is – nagy művét, messze viszi. Nem marad benne dilettáns íz.

Vikárius László a mű autográfjának facsimile kiadásához fűzött remek kommentárjában – bár a mű mélyebb elemzésébe nem megy bele – kifejti, hogy Judit első megszólalása – "Megyek, megyek, Kékszakállú" – eredetileg a f-desz-a-g hangok keretén belül maradt, és Bartók éppen azért módosította az utolsó g hangot gesz-re, mert ki akart lépni az impresszionista hangzásból. (E gesz hang tulajdonképpen nem is meglepő, a "szélső hangok nagyszeptim feszültségét hangsúlyozza", de ugyanakkor valóban eltávolodást jelez Balázs egyértelműen szimbolista-impresszionista világától.)

Bartók Judit rémületét – az első ajtónál – markáns hangzással fejezi ki: az eredeti e-moll hangzat hangjait a szomszédos hangokra cseréli le, a h hang helyébe lép az a és a cisz, és az e hang helyébe a disz. Ezzel a gesztussal már a másik, a legbevettebb értelmezést – hogy itt hangsúlyosan férfi és nő ki nem egyenlíthető viszonyáról van (lesz) majd szó – is elveti Bartók. A markáns és kegyetlenül sugárzó rémület még nem lenne e ponton indokolt. Ha úgy értjük e darabot, ahogy érteni szokás, akkor e jelenetben még az egymásra találás örömének is meg kellene jelennie. De ez nem jelenik meg. Kovalik Balázs rendezései éppen azért válthattak ki olyan osztatlan elismerést, mert nem egy-értelmű értelmezését adták e darabnak. Nem csupán férfi és nő kioldhatatlan ellentétét (a tapasztalt férfi és a zsákmány nő kapcsolatát) jelenítették meg miskolci (és budapesti) rendezései: a rendezések nyitottak voltak. (Szükséges lenne e művet a nemrég magyarul megjelent Lót lányai – szerzője Robert M. Polhemus – ismeretében is értelmezni, hiszen a szerző az idősebb férfi, fiatalabb, tapasztalatlan nő viszonyt egészen új aspektusból láttatja, és elemzésnek alappontja lehetett volna a Kékszakállú, ha kitért volna rá.)

Arra lehetett számítani, hogy Mundruczó Kornél rendezése eklektikus lesz és durva, és éppen úgy korrigálja Balázs szövegét, mint Bartók harmóniái. De nem ez történt. A falon csüngő babaház direkt értelmezéssé vált: az ott megjelenő epizódok, mozgások, mikrotörténetek, úgy értelmezték Bartók művét, hogy abból – a csak magányos órán – sejthető, és rettenetes érzések, melyeket Kovalik a darabba rendezett, kimaradtak. Az operának mégis hagyott egy kis esélyt Mundruczó Kornél azzal, hogy a herceget és Juditot a színpadkép elé léptette.

A herceget most is fenomenálisan éneklő – esendő, és öregedő, gyengülő herceggé átlényegülő – Polgár László arcán a hétköznapi, a jelentéktelennek tűnő, ám a vitákban óriásivá dagadó mikrotörténések ugyanúgy megjelennek, mint a mindenből dühöt kreáló féltékenység. Judit átváltozásai, riadt asszonyból győzedelmes, majd büszke, majd diadalmas nővé ugyanúgy megmutatkoztak Komlósi Ildikó gesztusaiban (Komlósi nem olyan vérbő és elementáris, mint a legutóbb Wiedemann Bernadett volt, de alakítása csupán más, és nem rosszabb Wiedmannénál), mint Judit vérhullása, elalélása, és a virágok mindent betöltő, bódító illata. Komlósi már a Kékszakállú első kérdéseire válaszoló tört négyeshangzatokkal egy erős, és kacér asszonyt formál meg: a kapuk nyitása közben nő fel. Egyre jobban kiteljesedik nőiessége, és egyre biztosabban emeli fel a hangját is. A negyedik ajtónál leül a vászon, kerti székbe, sárga sálát kacéran veti hátra, mint egy banketten, ha udvaroló férfik kerítik körbe, nem is szórakozottan – ez áll Balázs utasításában – hanem egyenesen flegmán mondja: "szép és nagy a te országod". Polgár László nem mindig követte a Bartók által leírtakat, olykor elkalandozott a dallamtól, és a felső hangtartományokban kicsit bizonytalan volt: erős, tapasztalt férfit mutatott, aki a darab végén együtt hal meg a szerelemmel – és Judittal.

Hibának éreztem, hogy a prológust a herceg mondta el, hiszen a Regös bevezetője éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy nem a valóságot látjuk, hanem szimbólumok erdejében visz majd utunk – és e bevezetőt nem mondhatja el maga a szimbólumnak mondott szereplő. De ez az apróság nem vonta el a figyelmet a darab egészéről, az énekesek és a zenekar nagyszerű teljesítményéről – különösen az ütősök és a rézfúvósok brillíroztak – szemben a (vírus) babaházzal.

Menthette volna e színpadképet, ha a Mundruczó babaházában történtek nem kapcsolódnak szorosan a herceg és Judit párbeszédéhez: azt nem próbálják illusztrálni – és ezzel a légies, nem valóságos közegből a földre lehúzni. Ha nincs direkt kapcsolódás számos ponton, akkor hihettük volna (mi, jóhiszemű nézők) azt is, a herceg és Judit a házon – mintegy a hétköznapi életen, és problémákon, a mai hideg valóságon – kívül áll. Egy mozdulatlanságba dermedt pillanatban (hiszen a madarak nem rebbentek a drótokon): még akár azt is képzelhettük volna, e díszlet Pilinszky János verseinek és a Bartók műnek a kapcsolatára utal (eszünkbe juthatott volna a "kutyaólak csöndje" és a folyosón égve hagyott villany); a herceg és Judit az apokalipszis előkertjében áll, és odafenn a végórák zajlanak. De ezt az értelmezést nem engedte meg, ami a szoba-konyhában zajlott. Már a mű elején, az "anyád gyászba öltözött, atyád éles kardot szíjaz" soroknál feltűnik, hogy a vírusházban a Kékszakállú című film jeleneteit látjuk. A színészek, Mundruczó visszatérő színészei, Mucsi Zoltán, Tóth Orsolya, Moldvai Kiss Andrea, Somody Kálmán, Terhes Sándor, Lisztóczky Hajnal, eljátszanak egy szürke, egy felhorgadó indulatok és haláleset miatt emlékezetes – mondjuk szerdai – napot. Reggelivel, ágyban fetrengéssel, tornagyakorlatokkal, némi munkával, fürdővel, tévézéssel.

317d926a-a653-4895-ab67-99781a453e6f

Film ez, vagyis szigorúan a szöveget megjelenítő, azt nem illusztráló, egyszerűen csak leképező képsorozat. Adaptáció. Amikor a szövegben véres kardokról hallunk, véres konyaeszközök tűnnek fel, amikor fegyverekről, a félmeztelen Tóth Orsi megvadult kisgyerekként egy műanyag UZI-val hadakozik. És így tovább. Mundruczó Kornél szinte mindegyik jelenetet le-képezi. Az álomkamra szürreális, a befejezés hasonlóképpen: a haldokló nagyapát párnák közé temetik: senki sem vesz tudomást az öregről, aki mindvégig ott csetlik-botlik a ház lakói közt.

Pilinszky és apokalipszis vízió helyett ezt az üzenetet kapjuk: minden család szekrényében van egy hulla. Ez az üzenet, ugyanúgy, mint Mundruczó legutóbbi filmjének, a Deltának, az üzenete (a szépség és szeretet pusztulásra ítéltetett ebben a korban), sekélyes, és közhelyes.

Mivel zavart a vírusház, megpróbáltam nem arra figyelni, hanem az énekesek játékára – figyelmemet a meztelenül, félmeztelenül megjelenő hölgyek vonták csak el – és tulajdonképpen sajnáltam, hogy eladdig is másra is koncentráltam.

Az ötödik színben Komlósi Idlikó győzedelmesen öleli magához a kulcsot, és kinéz oldalra, mintha azt üzenné: látjátok, megszereztem. Nagyobb vagyok nála. Amikor a Kékszakállú a kezét nyújtja – mondván: várlak – szinte undorral néz a felé már-már gilisztaként nyúló kézre. Végső rémülete egészen megrendítő. Már régóta csak a kíváncsiság, és a tehetetlenség (elvégre gazdag és hatalmas a Kékszakállú) tartotta e kapcsolatban, nem érezte, hogy eljön majd az idő, amikor már nem is tud majd menekülni, és hirtelen rádöbben, amikor a gyászzene (Maestoso) megszólal, hogy mindennek vége. Az utolsó ütemek nagyon lassú vonaglása közben a Kékszakállúból is kiszáll minden erő. Csak a sötét színpad marad: a háttérben, a babaházban, egy tévé képernyője világít. Az utolsó ütemek a Mandarin haláltusáját is idézték.

A második részben megszólaló A csodálatos mandarin nem csak e végső ütemekkel, de egészében – a megszólalás erőssége, és a robosztus hangzás – összekapcsolódott a Kékszakállúval. A zenekar – ismét az ütősök és a fúvósok emelkedtek ki, de a vonóskar is egyenletesebben szólt – a legmeggyőzőbben nagyvárosi forgatagot, a lány csókját és a Mandarin halálát jelenítette meg: az, ahogy Kovács János csúcspontokat helyezett el, hangsúlyozott, többet elmondott a szerelemről, a vágyról, annak hatalmáról, mint Mundruczó Kornél egész estés erőfeszítése.

Míg az énekesek teljesen feladták, megmutatták magukat, Mundruczó Kornél, mintha érezte volna a kihívás súlyát, hogy magáról kell mondani valamit – egy közhely mögé bújt, megrémülve, úgy hiszem, e mű nagyságától. Rendezésének kudarca éppen annak tudható be, hogy nem akart és nem tudott megnyilvánulni, mint ember a rendezésében; nem átélt érzelmeket közvetített, hanem üres jeleneteket rendezett.

Míg Kovalik Balázst rendre a nagy operákat járó gazdag, a rendezői színházat szívből gyűlölő nézői csoport fütyüli ki, a fekete Adidas felsőben megjelenő rendező megjelenésekor egyszerűen csak az elégedetlen, többet váró magyar nézők búgtak. Egyetértettem velük.

(2009. március 22. 19:30 Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának Bartók-estje; km.: Komlósi Ildikó, Polgár László (ének); vez.: Kovács János; rend.: Mundruczó Kornél; Bartók: A csodálatos mandarin; A kékszakállú herceg vára (szcenírozott koncert)